Nietzsche az oktatásról – avagy: géniusz vagy tömegképzés?

Örömteli bejelentés: egy újabb darab vált olvashatóvá magyarul Friedrich Nietzsche csekélynek éppen nem mondható szellemi hagyatékából. Az ifjú német filológus egyik baseli előadássorozatába tekinthetünk bele filozófiatörténeti csemegézés gyanánt és nem mellesleg a cím hatására egy kissé óvatoskodva, tudniillik az inkább sejtetne valamiféle száraz intézménykritikai alkotást, mint az egyébként a szerzőtől megszokott bölcseleti sziporkákat. Szerencsére szó sincs erről, mi több, eme korai darab Nietzsche munkásságából igazi gyöngyszem, és felvonultat szinte minden elemet, amely miatt méltán betonozódott be a filozófus a szellemtörténet nagyjainak szoborparkjába. Irónia, szarkazmus, retorikai mesterfogások, néhol megbotránkoztató kultúrakritika és beigazolódni látszó víziók egyaránt megízlelhetőek Nietzsche e korai fellángolásában.

A karcsú kötet az Attraktor kiadó gondozásában jelent meg, puhafedeles borítóval. A külső nem kifejezetten olvasócsábító, sötét tónusai borongós hangulatot kölcsönöznek a könyvnek, amelyet Kondor Attila Ittlét című képének kapu-motívuma tesz sejtelmessé. Természetesen a filozófiai könyvek esetében igényként nem merülhet fel egy „ezt vedd meg!”-típusú külcsín létrehozása, mi több, úgyszólván az a tartalomnak ellentmondó felesleges hivalkodással lenne egyenértékű, így helybenhagyó bólintással tekinthetünk bele immár a mű lényegébe.

A kötet Nietzsche öt előadásának szerkesztett verzióját tartalmazza, a német filozófus bevezetőjével és prológusával, valamint Csejtei Dezső utószavával kiegészítve. Az előadássorozat, amely alapján elkészült, befejezetlen – eredetileg hét előadás szerepelt a tervben, amelyből viszont csupán öt realizálódott, így a befejezettség érzéséről már a kezdetben le kell mondania az olvasónak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nietzschei mondandó mentes lenne a konklúzióktól, de nyilvánvaló az is, hogy a szerző némileg adós marad néhány gondolat lezárásával. Mindez feledhető hiányosság, ha azt tekintjük, hogy az írás beenged egy olyan szférájába Nietzsche életművének, amelyet eddig csak kevéssé lehetett megismerni. A filozófus retorikai képességei villannak fel, Nietzschét mint egyetemi előadót ismerhetjük meg. További stilisztikai finomságként járul ehhez a tény, hogy az előadások nagy részében egy dialógust beszél el a szerző, leplezetlenül platóni jegyekkel felruházva. A párbeszéd résztvevői között megtalálható maga Nietzsche is, de a főbb szereplők konkrét személye rejtve marad, bár nem kell különösebben mély elemzésekbe bocsátkozni, ha analógiákat keresünk. A rejtvény kedvéért erről most nem is mondanánk többet.

No de miről is szólnak az előadások, miről is szól a könyv? Röviden: pedagógia, műveltség és neveléskritika. Mielőtt bárki is meglepődne azon, hogy a német filozófus miért is nyúlt bele az „oktatásügybe” a maga módján, vegye fontolóra az egész nietzschei életműnek azt az oldalát, amelyben szinte végig ott bujkál (talán elő is ugrik olykor) az emberiség jobbátételének, tökéletesítésének eszménye. Nietzsche ifjúkori „ártatlan élményének” elbeszélése révén erőteljes bírálat tárgyává teszi a korabeli német oktatási rendszert, gimnáziumoktól az egyetemekig. Mindezt fiatal hallgatók, egy rejtélyes filozófus és társa regényes találkozásán és beszélgetésén keresztül ábrázolva. E történet kellemes sodrából kerülünk szinte észrevétlenül a filozófia vizeire, és itt aztán Nietzsche taglalja, hogy tulajdonképpen miért is nem szolgálják a nevezett intézmények a műveltség és kultúra eszméjét, mi több, miként mennek homlokegyenest szembe azzal. Feltárja az ezek mögötti eredeti ideákat és az ezekkel szemben valósan jelenlévő, de megbújó haszonelvűséget, és részletesen elemzi a fennálló rend által indukált veszélyeket. Megjegyzendő, hogy a Nietzsche által élesen kritizált, kártékony tendenciákat elindító nevelés a később (talán még ma is?) Európa-szerte etalonnak számító porosz iskolarendszer volt (e megfogalmazás, ha nem is túl pontos, de talán a valóságtól nem elrugaszkodott). Olyan, a kortárs pedagógia és alaptantervek által használt hangzatos fogalmak is ítélőszék elé vezettetnek, mint az „általános műveltség”, a „tudományos képzés” vagy az „egyetemi tanszabadság”, mely terminusok mögé a szerző a tőle megszokott éleslátással tekint, majd értékeli át, vagy üresíti ki őket. Csak halkan tehetjük hozzá, hogy minden bizonnyal a ma oly divatos „kompetencia alapú képzés” krédója is hasonló sorsa jutott volna Nietzsche kezében.

Aggodalmas, néhol már-már ingerült stílust kölcsönözve a fiktív párbeszéd résztvevőinek szól Nietzsche a tömegoktatás, az anyanyelvi képzés és magának az anyanyelvnek, degradálódásának, a tanárok gyakorlatiatlan és géniuszhoz méltatlan tevékenységének kártékony tendenciáiról. Könnyedén kiolvasható a beszédekből a bölcsészettudományok, illetve általában a szellemtudományok fokozatos elértéktelenedése az egyre pragmatikusabb, haszonelvűbb és anyagiasságba forduló társadalomban. Azonban az, amitől akkor Nietzsche óva intett, mára valósággá vált. Elég csak a mai egyetemekről szabadult fiatal felnőttek kilátástalan egzisztenciaharcaira gondolni.

Jövőbe mutató neveléskritikájában és műveltségelméletében számos ponton tettenérhetők Nietzsche későbbi munkásságának lényeges elemei, főleg a Korszerűtlen elmélkedések tartalmát előlegezi meg implicit módon, de az előadásaival szinte egy időben írt Tragédia születésével is szembetűnő összefüggésekre figyelhet fel az olvasó. Az egész életműben való elhelyezésben egyébként kiváló vezetőnek bizonyul a művet utószóval ellátó Csejtei Dezső, aki nem egy művében foglalkozott behatóbban a 19-20. század életfilozófiáival és az egzisztencialista irányzatokkal. Kiszabadulván a szónoklat és a dialógus formai kötöttségeiből az utószó révén amellett, hogy közérthető kivonatát kapjuk az addig elhangzottaknak, nem egy érdekesség és egyedi szempont is napirendre kerül. Az elemzéshez új megközelítést biztosít példának okán a nietzschei terminusok „hőtanának” gondolata, de nem hiányzik a történelmi háttér felvázolása, illetve az elhangzottak igencsak figyelemreméltó aktualizálása, a végén pedig egy kevés kritikai kiigazítás teszi teljessé a kötet utószavát.

A Művelődési intézményeink jövőjéről című munka a maga egészében hiánypótló mű, amennyiben azon kevés elméletek körét bővíti, amelyek bírálataikkal gátat próbálnak vetni az  egykor méltán kiemelt tiszteletnek örvendő oktatás és nevelés szféráját a „biorobot gyártósorrá” degradáló jelenkori folyamatoknak. E könyv aktuális problémákkal foglalkozik, olvasása pedig nem ajánlott, hanem kötelező mindazoknak, akik szívükön viselik a nevelés ügyét. Kihagyhatatlan házi feladat ez a Nietzschét kedvelő bölcsességszerető közösségek számára is, valamint mindazoknak, akik eddig azt gondolták, hogy a neveléselmélet témakörében nem születhet stílusos, retorikailag kimunkált, olvasmányos műalkotás.

Friedrich Wilhelm Nietzsche: Művelődési intézményeink jövőjéről. Fordította: Óvári Csaba. Budapest, Attraktor. 2011.