Nietzsche: Virradat

„Az ilyen könyvet, mint ez, nem végigolvasni kell vagy felolvasni, hanem felütni itt-ott, séta közben vagy utazáson; fejünket időnként bele kell dugni, majd újra kiemelni belőle, hogy semmi megszokottat ne találjunk magunk körül.”
(454. aforizma – Virradat)

Mindenképpen örvendetes tény a nietzschei filozófia iránt érdeklődők számára, hogy mára (az egyébként globálisnak mondható, a XX. század második felében megjelent, ám még napjainkban is töretlen Nietzsche-reneszánsz részeként) a szerző lényegében minden jelentősebb alkotása elérhetővé válik magyar nyelven. E dicséretes folyamatnak egy újabb állomása a Holnap Kiadó gondozásában (2000 után immáron második alkalommal) megjelent Virradat (eredeti címén: Morgenröte). A cím első látásra talán megtévesztő lehet, hiszen ezzel az alkotással a szakirodalomban leggyakrabban Hajnalpír néven találkozhattunk, éppen ezért a merőben új névadás (mindenfajta utószó hiányában) számomra meglehetősen indokolatlannak tűnik. Talán nem túlzás azt állítanunk, hogy a Virradat nem sorolható Nietzsche legnépszerűbb művei közé, ennek oka pedig véleményem szerint az, hogy jelen esetben egyfajta átmeneti alkotással van dolgunk. A Virradat kapcsán tehát érdemes belátnunk, hogy noha önmagában is rendelkezik értékekkel, valódi fontosságát az őt megelőző Emberi, nagyon is emberi, illetve a szerző későbbi műveinek (pl. A morál genealógiájáról című munkájának) kontextusában nyeri, vagyis Nietzsche morállal kapcsolatos koncepciója csak a teljes életmű ismeretében válik majd érthetővé.

A Virradat (és lényegében szinte minden más Nietzsche mű) olvasásakor emellett még az is meglehetősen problematikus, hogy Nietzsche alakját a gyanútlan olvasó könnyen csak mint destruktív gondolkodót látja, ennek okát pedig személy szerint a szerző utánozhatatlan retorikájában látom. Nietzschétől mi sem áll távolabb, mint hogy logikailag cáfolhatatlan kijelentéseket tegyen, gondolatai gyakran egyfajta prófétikus kinyilatkoztatás eredményeiként jutnak el hozzánk, ami persze nem jelenti azt, hogy ne rendelkez(het)nének sajátságos igazságértékkel. Nietzsche lenyűgöző retorikája egyszerre élvezet és kihívás az olvasó számára. Stílusának egyik legfőbb jellemzője, hogy benne a gondolkodás elsősorban nem mint érzelemmentes, pusztán teoretikus aktus történik – vagyis nála a filozófia valóban nem más, mint a gyakran már-már elveszni látszó szeretet a bölcsesség irányába, műveinek olvasása ezért mindig hatalmas élmény. Magával ragadó stílusa azonban megnehezíti a szükséges kritikai reflexiók megtételét, az aforizmatikus szerkezet pedig azt a veszélyt hordozza magában, hogy a mű gondolati kontextusából kiragadott egyes elemeket hangzatos szállóigévé degradálva, ezáltal pedig totálisan félreértve használjuk, ez pedig egy ilyen radikális gondolkodó esetében cseppet sem veszélytelen könnyelműség.

A Virradat esetében Nietzsche destruktív oldala tehát könnyebben tetten érhető. Ahogy a szerző fogalmaz az Ecce Homo című, közvetlenül mentális összeomlása előtt megírt önéletrajzi ihletésű művében: „Ezzel a könyvemmel kezdődik a hadjáratom a morál ellen.” Noha ennek előjelei már az Emberi, nagyon is emberiben is felfedezhetőek, mégis itt kerül kibontásra a nietzschei morál-kritika egyik alaptézise, mely szerint az általánosan elfogadott erkölcsi törvények eredetüket tekintve nem morális jellegűek.

A mű első (és véleményem szerint érdekesebb) felében Nietzsche a korszak erkölcsi kategóriáinak látszat-jellegéből kiindulva a morál eredetét veszi górcső alá, vagyis az erkölcsösséget mint a szokáshoz való ragaszkodást vizsgálja, mely már nem rendelkezik a szokás pragmatikus alapjaival. A morál tehát nem valami velünkszületett jóra való törekvés eredménye, hanem egyfajta kulturális beállítódás végterméke. éppen ezért a morál kritikája Nietzschénél egyben a kereszténység kritikáját is jelenti, még ha ez a Virradatban még nem is jelenik meg olyan intenzitással, mint ahogyan az történik majd a szerző későbbi műveiben, mégis a könyv legérdekesebb (még ha kétségtelenül egyoldalú) gondolatait adja. A keresztény etika eredetének vizsgálata mellett Nietzsche a mindennapi, társadalmi élet perspektívájából is szemügyre veszi az addig morálnak hitt tévedést, időnként a konkrét pszichologizálástól sem visszariadva, újabb érdekes adalékokkal szolgálva a Nietzsche és Freud közötti párhuzamokat keresőknek. A mindennapi morál vizsgálatakor olyan rendíthetetlennek tűnő erkölcsi kategóriák létjogosultságát kérdőjelezi meg, mint például a nagy előd, Schopenhauer által hangoztatott együttérzést, pontosabban az együtt-szenvedést (Mitleid).

Az eddigiek belátásánál azonban jóval nehezebb feladat annak felfedezése, hogy Nietzsche milyen értékeket javasol a felszámolásra váró erkölcs parancsai helyett. Az, hogy nem tartja elfogadhatónak a megszokott etikát, még közel sem jelenti, hogy anti-moralista lenne, még ha első benyomásunk jó eséllyel ezt is fogja sugallni. Ezzel szemben Nietzsche éppen mint moralista utasítja el az addigi morált, vagyis szerinte erkölcsre továbbra is szükség van, csak éppen nem abban a formában, mint az addig megszokott volt:
„Nem tagadom, amint ez már magától értetődik – hacsak nem vagyok bolond –, hogy számos erkölcstelennek nevezett cselekvés kerülendő és kiküszöbölendő; azt sem tagadom, hogy sok erkölcsnek nevezett cselekvés követendő és támogatandó, de úgy vélem, más okokból, mint eddig. újra kell tanulnunk, hogy végül, talán nagyon későn, még ennél is többet érhessünk el: megtanuljunk másként érezni.”

Nietzsche szerint morálunk alapját nem adhatja a szokáson nyugvó tradíció, a szenvedésen alapuló keresztény emberkép (mely a nietzschei olvasat szerint inkább az ember negatív aspektusaira, például eredendő bűnösségére, mintsem értékes vonásaira helyezi a hangsúlyt), vagy a számunkra mindig kicsit terhes kanti kategorikus imperatívusz. Ehelyett erkölcsünk alapjának végső soron mi magunknak, személyes érdekeltségünknek kell lennie. Helyenként látszólag nem állít mást, mint ami a korábbi etikákban is megmutatkozik, csak éppen ez a megközelítés, az önmagunkkal szembeni erkölcsösség lesz az, amiben teljesen eltér, és mely szükségszerűen együtt kell, hogy járjon az egoizmus rehabilitációjával. Ezen a ponton pedig a nietzschei etika kezd némileg a szubjektív választásra épülni, ennek tarthatósága azonban (főleg a nietzschei bölcselet végső megoldásának, az übermensch ideájának tükrében) meglehetősen kétséges. Erősen kritizálható Nietzsche azon megközelítése is, ahogyan az elfogadott erkölcsi normák (pragmatista szemmel érdemesnek bizonyult, illetve megőrzésre érdemes aspektusokkal rendelkező) kategóriáit saját elképzeléseivel összeegyeztethetetlennek tételezi, ezért konszenzusra még csak kísérlet sem tesz. Nietzsche tehát itt (ahogyan mindenhol máshol is) a saját útját járja, amelyen nem feltétlenül kell őt végig követnünk.

Végső soron a Virradat értéke ezért magában a probléma felvetésében, illetve sajátos megközelítésében keresendő, mintsem a morál kérdésének (teljes egészében) vállalható megoldásában, hiszen ahogyan azt MacIntyre megjegyezte: a nietzschei filozófia végkifejletje, vagyis az übermensch (pszeudo)eszméje nem szolgál megfelelő alternatívával a bevett morális kategóriákkal szemben.

Zárszóként talán azt javasolnám, hogy ne rettentsen el senkit a Virradat eddigi elhanyagoltsága, hiszen a mű önmagában is tartalmaz használható kiindulópontokat, illetve érdekes (és természetesen más perspektívákból történő vizsgálódásokra érdemes) konzekvenciákat a morál egyre inkább ingoványosnak tűnő területéről. Nem árt azonban mindvégig szem előtt tartani Thomas Mann megszívlelendő tanácsát, miszerint: „Elveszett ember az, aki Nietzschét szó szerint veszi.” Ahogyan elveszett az is, aki nem veszi őt komolyan, hiszen nem véletlenül érzi alakját annyira magáénak napjaink posztmodern, talajt vesztett világa.

Friedrich Nietzsche: Virradat – Gondolatok a morális előítéletekről.
Budapest, Holnap Kiadó. 2009. Fordította: Romhányi Török Gábor.