Ott jártam a Műhely 30. évfordulójának ünnepi estjén

Van mit ünnepelni, és nem csak a győrieknek: harminc éves a győri Műhely folyóirat. 1978-as megalakulásától számítva a Műhely az ország egyik jelentős kulturális intézménye, mely 1990-es megújulását követően a kultúra minden területére betekintést nyújt olvasói számára, különös figyelmet szentelve az irodalomnak: mind a kortárs és klasszikus, mind a magyar és világirodalomnak.

Az ezen évforduló alkalmával rendezett ünnepi estre mentem el október 30-án a Magyar Írószövetség székházába, a Bajza utca 18-ba. A klubhelyiség közepes méretű volt, két egybenyíló szobából állt: az elülsőbe már odakészítették a székeket a közönség számára, a hátulsóban az est műsorvezetője és közreműködői ültek a nézőkkel szemben. A két tábort tehát a nagy ajtónyílás ellenére hatalmas fal választotta el egymástól: a nézők igyekeztek a széles nyílás elé ülni, mely kapcsolatot teremtett a két szoba között. Így viszont csak körülményesen lehetett közlekedni a helyiség egyik feléből a másikba. Nekem jobb oldalt jutott hely, így szereplőknek csak a felét láthattam.

Rövid mocorgások után, pontban 17.00 órakor elkezdődött a műsor: Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke ünnepi köszöntőjébe szőve ismertette a Műhely történetét, kiemelve Győr városát, melynek neve a sikeres folyóirat révén újra fontossá vált az irodalmi körökben. Mint „ifjú reménység”, felhívásnak vettem, amikor a lap rövid ismertetésekor a beszélő kijelentette, hogy a szerkesztők minden korosztály számára lehetőséget biztosítanak az érvényesülésre. Innentől feszült figyelemmel követtem az eseményeket, s kezdeti ijedtségem, amely abból táplálkozott, hogy úgymond 'fontos emberek' között vagyok, valamelyest csökkent.

A frissen megjelent Álom című dupla szám bemutatásával folytatódott az est. A műsorvezető, Czigány György sorra felkonferálta a benne szereplő szerzők közül a jelenlévőket, hogy verseiket felolvassák. A legtöbben elhunyt rokonokra, barátokra emlékeztek, az álomnak közvetítő szerepet tulajdonítva élet és túlvilág között. Mivel az álom közvetetten a halállal került összefüggésbe, kezdeti félelmem visszatért. Körbenéztem: körülöttem csupa öregedő vagy már öregember volt, mindnyájan nyugodtan hallgatták Ágh István versét; a költő is teljesen kimért, nyugodt hangsúllyal beszélt, kerülve minden színpadiasságot. Végig ellentétet éreztem e nyugalom és az én érzéseim között. Pátkai Tivadar versének utolsó szavai azonban nagy hatást gyakoroltak rám: „hát én tanulom a fájdalmat barátom/ csak fájok/ magamnak egykeként árván/ megtanulhatatlanul!”

Apró felüdülést jelentett számomra, amikor Lator László ismertette Mit tehetünk az álmainkkal? című írását. Röviden összefoglalta az álom szerepét az irodalomban, amely a 20. században vált igazán jelentőssé Sigmund Freud és a szürrealizmus révén. Érdekesek voltak számomra a Jékely Zoltánról mondottak: képes volt egész szövegeket megálmodni, melyeket versei megírásához fel is használt.

A felolvasások után a Műhely arculattervezője, Kurcsis László röviden összefoglalta a lap felépítését, és kiemelte a munkája során fellépő legfontosabb problémákat: a sorrendiség eldöntését, valamint a folyóiratba érkezett grafikák, képek közül a megfelelők társítását a szövegek mellé. Az irodalmon kívül más művészeti ágakhoz tartozó műalkotások is megjelennek a lapban. Ezek egymás mellé kerülve egymást kell, hogy magyarázzák, kiegészítsék, erősítsék.

Villányi László, a főszerkesztő beszélt még a mostani tematikus lapszámok keletkezéséről, felemlegetve a nehéz anyagi körülményeket, amelyek dacára mégis létrejöttek, s velük megérte a folyóirat a 31. évfolyamot. Győr Barátainak Köre nevében szellemes utószóval zárta az ünnepélyt Dr. Jordán László, a kör elnöke.

Ezt követően a sűrű tömeggel együtt „kifáradtam” a lépcsőházba, amely a több tucatnyi emberrel még szűkebbnek tetszett, mint érkezéskor. A lépcsőfokokon lefelé sétálva eszembe jutott a lehetőség, amit a lap felkínált nekem, és ezzel szemben természetesen az a rendszeres megjelenést nehezítő, folytonosan fennálló anyagi akadály, amelyről Villányi mellett Vasy is beszélt; nem panaszos, mindinkább beletörődő hangon. Mindenesetre az Andrássy úton sétálva betértem az Írók Boltjába egypár Álomért...