Párbeszéd

-          A: Tehát? Elolvastad?

-          B: El.

-          A: És? Meggyőző volt?

-          B: Nem. Miért, szerinted igen?

-         A: Nézd, szerintem maga a tény, hogy Rejtőről bekerülhetett egy tanulmány egy ilyen szintű kötetbe, már önmagában jelent valamit.

-          B: Igen, és mit?

-       A: Hát nyilván azt, hogy akkor Rejtő ezennel „kanonizálódott” és a legnagyobbak között tarthatjuk számon.

-          B: Nos, én ezt így biztosan nem merném állítani. Azonkívül nem tudom, felfigyeltél-e a kötet címére: A magyar irodalom történetei – többes számban! Számomra ez egyértelműen azt jelenti, hogy a szerzők, szerkesztők nem egyetlen, kizárólagos, sőt mi több: statikus és megfellebbezhetetlen „igazságot” – avagy nevezhetjük ezt irodalomtörténetnek is –, tehát nem egy „történetet” akartak az olvasók elé tárni, hanem maguk is, már a címben is bevallottan, többet; így aztán talán több kánont is lehetségesnek tartanak. És ezeknek egyikébe beleférhet Rejtő. Erre egyébként maga a főszerkesztő, Szegedy-Maszák Mihály is utal, amikor a kötethez írt előszavában „különböző hagyományok létezésével” indokolja a címválasztást. Ez a megfogalmazás viszont véleményem szerint épp elég tág ahhoz, hogy a hagyományok kifejezés helyett a kánont használjuk – elvégre mi más a kánon, ha nem hagyomány?

-      A: Miféle több kánont? Nem értem. Maga a kánon kifejezés már definíciójában benne hordozza a kiválasztottságot, a kiemelt pozíciót, az értéket, nem? Ha pedig többféle szempont, többféle kiválasztottság, többféle kánon létezik, akkor az egésznek nincs semmi értelme. Akkor valamilyen szinten mindenki, minden szerző, minden mű beletartozik valamilyen kánonba. Olyan ez, mintha arra a kérdésre: ki ebben az osztályban az osztályelső? azt mondanánk: ebben az osztályban X jó matekos, Y nyelvtanból kiemelkedő, Z pedig testnevelésből.

-          B: ??? És ez olyan helytelen válasz lenne?

-          A: Nem, nem helytelen. Csak épp nem a kérdésre válaszol. És nincs meg az osztályelső.

-        B: Mert lehet, hogy nincs is osztályelső. Csak jók vannak, elég jók… Azonkívül a hasonlatod sántít, mivel a kánon kérdése azért ennél egy lehelettel mintha komplexebb lenne. Sajnos – vagy szerencsére? – az irodalomban nincs olyan precízen összeállított kritériumrendszer, mint az iskolai osztályozás, amely alapján eldönthető lenne, ki miben kiemelkedő. Egyébként már az iskolai osztályozás sem egy egyértelmű dolog…

-         A: Jó, jó, de tekintve, hogy most nem pedagógiai kérdésekről beszélgetünk, térjünk inkább vissza a kánonhoz. Egyáltalán: mi az, hogy kánon? Én még egyes számban sem tudnám meghatározni, nem hogy többes szám legyen belőle… És hogyan kanonizálódik egy mű? Hogyan zajlik ez a folyamat? Na és persze itt van még egy fontos kérdés: kik „csinálják” a kánont?

-         B: Kánon-ügyben hadd hívjam fel a figyelmedet egy amerikai professzorra, aki a Viktória kori angol irodalom jeles képviselője, bizonyos Geroge P. Landow. Nos, ő rendhagyó kánon-megközelítésében azt állítja, nem minden irónia nélkül, hogy a kánonba tartozó művek olyasvalamik, amelyek kapcsán úgy „kell” éreznünk: „Itt van valami, amire esztétikai tárgyként kell tekintenünk. Összetett, nehezen érthető, kiválasztott, az érzékeny kevesek és a nem-olyan-érzékeny sokak által szelektált esztétikai tárgy, amely méltó a figyelemre. Olvasása örömöt fog szerezni; legalábbis azt kellene, hogy szerezzen. És ha mégsem teszi – nos, a hiba bizonyára az Ön készülékében van.” Találó megfogalmazás, nemde?

-          A: … [csend] Háát, nem is tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy értem. Azt akarja jelenteni, hogy a kánon csupán mondvacsinált ürügy egyfajta rostálásra, magukat hozzáértőknek tartó emberek önkényes válogatása, teszem azt, irodalmi művek között?

-          B: Nem, nem azt akarja mondani. Bár kétségkívül ironikus, már-már támadó a stílus, de mégsem hiszem, hogy Landow ennyire szélsőséges nézetet képviselne. Pusztán arra utal, amit feltételezéseim szerint mindannyian éreztünk már: egy irodalmi mű olvasása kapcsán bizony megesik, hogy tudjuk: ezt most el illene olvasni, ennek most tetszeniekellene – és mégsem bírjuk végigolvasni, mert nem tetszik. Én magam legalábbis jártam már így, nem is egyszer. Nem árulom el, milyen művek kapcsán…

-          A: Na és miért nem?

-          B: Természetesen azért nem, mert szeretném magamat az „érzékeny kevesek”, a hozzáértők közé sorolni – legalábbis igyekszem ezt a látszatot kelteni. De, sejtéseim szerint, nem vagyok ezzel egyedül…

-         A: Talán nem. De ezzel a Landow-féle meghatározással még nem kerültünk közelebb a kánon fogalmához. Azaz… talán a kulcs éppen a kellene és illene táján keresendő?Mi az oka, hogy azt érezzük, valamit el kellene olvasnunk? Ha erre megtalálnánk a választ, talán többet értenénk meg a kánon mibenlétéről is.

-     B: Erre a válasz rendkívül egyszerű, mint ahogy az előbb már utaltam is rá, saját olvasmányélményeim kapcsán. Az ok az emberi hiúság.

-        A: Ez az! Mert szeretnénk mások előtt okosnak tűnni… Na de miért érezzük azt, hogy azáltal, hogy bizonyos művet elolvastunk, okosabbak, műveltebbek lehetünk?

-            B: Mert mások által fontosnak mondott művek ezek.

-         A: Remek! Itt is vagyunk a következő kérdésnél: Kik azok a mások? Más szóval: kik a kánoncsinálók?

-           B: Várj, várj, ne olyan hevesen. Még az alap problémát, jelesül: mi is az a kánon, még ezt sem sikerült rendesen körbejárnunk.

-             A: Tartok tőle, hogy nem is fog sikerülni…

-       B: Na! Próbálkozni azért lehet! Csak szépen fokozatosan. Tehát, előbbi kérdésedre visszatérve, ha nem haragszol, az általános definícióktól megkímélnélek, kezdve a metrón és kánon eredeti görög jelentésétől, egyháztörténeti vonatkozásokon keresztül jeles irodalomkritikusok megfogalmazásáig bezárólag. Nézetem szerint épp ez a különös, a megfoghatatlan a kánonban: mindenki tudja, mit is jelent, és mégsem tudna senki pontos leírást adni a kánonba bekerülő művekről, illetve az ezen művekkel szemben támasztott – mondjuk így – „elvárásokról”. Helyesebben szólva: nagyon sokan adnak róla pontos leírást – és mindenki máshogy fogalmaz. És mindegyik épp ugyanúgy érvényes lehet. A minap például egy Claudio Magrissal készített interjút olvastam, aki szerint az nevezhető irodalmi műnek, amely „megmutatja, hogyan élnek az emberek, miközben megtanít szembesülni a problémákkal”. Ez is egy lehetséges megközelítés. De idézhetnénk Alvin Kibelt is, aki szerint pedig az a kanonikus szöveg, „amelynek fontosságát felismerjük ugyan, de végső soron képtelenek vagyunk mindenestől felmérni”. És sorolhatnánk még ezernyi gondolatot, meghatározást, amelyeknek az általam kiemeltek csupán töredékei.

-          A: Na és te? Te mit gondolsz? Van saját definíciód a kánonra?

-          B: Ha nagyon akarod: van. Én úgy látom a dolgot: az a mű lehet kanonikussá, ami a puszta szórakoztatásnál többet ad. És hogy visszatérjünk beszélgetésünk apropójához: Rejtő ebben a kérdésben kiállja a próbát. Az persze nem kérdéses, hogy szórakoztató irodalomnak nevezhetjük-e írásait, még akkor sem, ha Veres András cikkében arra utal, mennyit vesztett népszerűségéből Rejtő Jenő a XXI. századra. Megjegyzem, nem értek egyet vele: 2009-ben a szegedi Lazi Könyvkiadó megjelentette Rejtő Jenő füveskönyvét – a kiadó Márai nyomán még számos magyar és külföldi író és költő, például Jókai, Krúdy, Juhász Gyula vagy épp Oscar Wilde „füveskönyvét” állította össze. Még ha kissé szenzációhajhász és bevételközpontú ötletről van is szó, azért az tény, hogy csak olyan alkotóknál merülhet egyáltalán fel az ötlet, hogy „füveskönyvet” állítsanak össze gondolataikból, akiknek esetében a kiadó feltételezi, hogy igény is mutatkozik rá, azaz: el tudja adni. Ha például, teszem azt, az én gondolataimból akarna valaki hasonló összeállítást tető alá hozni, attól tartok, bukásra lenne ítélve a vállalkozás, minthogy az én égrengető bölcsességeim vajmi kevesek érdeklődésére tartanának számot…

-          A: Hát, a Lazi Könyvkiadóról azért mindezidáig nem hallottam túl sokat, mondhatjuk úgy is: semmit. De jól van, legyen igazad. Azt viszont 2007-ben Veres András még nem tudhatta, hogy két év múlva ilyen kötet fog megjelenni.

-          B: Egyfelől természetesen nem tudhatta. Másfelől azonban nem gondolom, hogy két év alatt ennyire megugrana egy író népszerűsége. Rejtő népszerűsége véleményem szerint nem csökkent olyan mértékben, mint ahogy arra Veres utal.

-     A: Meglehet. Tehát Rejtő ma is népszerű, rendben. De akkor hogyan is állunk a szórakoztatással? Miben ad Rejtő ennél többet?

-          B: Erre a kérdésre egyetlen rövid, tipikusan humoros, mégis mélységesen elgondolkoztató rejtői példával szeretnék válaszolni. Az alábbi párbeszédet a már említett „Füveskönyvben” olvastam; bevallom, még csak azt sem tudom, melyik Rejtő-műből származik eredetileg. Mégis, meghatározó jelentőségű lett számomra.

– Kormányos! Jön velem?!

– Hová?

– Mit tudom én?!

– Természetesen. Máris indulhatunk.

Nos, a magam részéről ezt házassági meghívóra ajánlanám, mottóként. Azon kívül, hogy szórakoztató, és jó kedvre deríti az ifjú párt és a tisztelt násznépet egyaránt, – anélkül, hogy túlságosan patetikus lennék: ebben a pár mondatban valami olyasmit fejezett ki Rejtő a maga módján, ami minden igaz, mély emberi kapcsolat elemi alkotórésze. Ez a „mindegy hova, én veled megyek” – attitűd, társítva ezzel a mindent félvállról vevő hanggal: nos, ez az, ami meg tudja rázni az embert. És persze nem ez az egyetlen, komolytalannak ható, mégis szinte tragikomikus hatást kiváltó mozzanat nála; tulajdonképp az egész Rejtő-életmű erről, az ilyen megnyilvánulásokról szól. Mintha nem venné magát komolyan, mintha úgyis minden mindegy lenne. Nem mondom persze, hogy a szórakoztatás, a nevettetés ne lenne, hogy úgy mondjam: „alapfunkciója” szövegeinek, de itt-ott mégis belebotlik az ember olyan mondatokba, amik – horribile dictu – még esetleg útmutatást is jelenthetnek az életében!

-       A: Ejnye, de szentimentális lettél egyszeriben! Szóval Rejtő Jenő a nagy házassági tanácsadó?! És vajon ő is így gondolta volna? Hiszen nem épp tartós, kiegyensúlyozott baráti (vagy épp házassági) kötelékeiről volt híres!

-          B: Jajj! Ugye nem gondolod, hogy ahhoz, hogy egy írónak egy gondolata, meglátása igaznak minősülhessen, ahhoz a szerző életútját kell megvizsgálni: vajon eleget tesz-e a műveiben – könnyen lehet: nem tudatosan – megfogalmazott elvárásoknak, elveknek? Ennek semmi köze ehhez a pozitivista megközelítéshez. Arról van szó, hogy az olvasónak valóban mondd valamit,ad valami többletet ez a szerző. Nekem ezt, másnak talán valami mást. Talán önkényesen értelmezem a fenti párbeszédet; de értelmezem, mert értelmezhető, sőt: értelmezendő!

-          A: Tehát TEértelmezed?! Miért, ki vagy te?

-          B: Egyrészt egyszerű olvasó, gondolkodó emberi lény. Másrészt pedig, és akkor itt térjünk át az általad már feszegetett „kánoncsinálók” kérdésére: azt hiszem, Frank Kermode-nak van igaza, amikor azt mondja Kánonok és elméletek című esszéjében: nem igaz az, hogy a „kánonformálás mindig egy kivételezett papi vagy tudományos rend műve”, és kiemeli a laikusok „preferenciáinak és ízlésének”erejét.

-          A: Akkor tehát olyan ez, mint a nyelv működése? Azzal, hogy használom a nyelvet, egyben változtatom, alakítom is, kevésbé használom ezt, inkább használom azt a kifejezést, továbbadom, örökítem őket, létrehozhatok – sőt: minden egyes mondatommal létre is hozok – valami újat, amit eddig még senki sem hozott létre? Mi, egy adott nyelv használói, így bekapcsolódunk ebbe a nagy körforgásba. És a változást, amelyet részben mi magunk generálunk, tudomásul vesszük – más szóval kanonizáljuk.

-     B: Igen, valahogy így. Rohonyi Zoltán ezt röviden meg is fogalmazza: „A kánon úgy transzcendentális az irodalomhoz képest, ahogy a nyelvtan a beszéd vonatkozásában.” Márpedig a nyelvtan, mint olyan létezése valóban csak a beszéd, a beszélők által legitimálódik. Így tehát a kánonformálásnak is, úgy hiszem, részesei vagyunk mi magunk.

-           A: Azzal, hogy megveszünk egy könyvet a boltban?

-        B: Vagy azzal, hogy NEM veszünk meg. És azzal, hogy ajánlunk valakinek egy általunk nagyra tartott művet. Vagy azzal, hogy nem ajánlunk. És azzal, hogy ha a 14 éves unokahúgom Jane Austent olvas, én erre azt mondom: Ez jó.

-           A: De hát ez így nagyon bizonytalan helyzetet szül! Ha mindenki kánonformáló, akkor kinek higgyünk igazán? Akkor ki az igazi autoritás? Ki mondja meg, mit olvassunk?

-          B:  [mosolyogva] Tehát azt mondod: meg kell, hogy mondja valaki, mit tegyünk?

-          A: Legalábbis segíthetne…

-          B: Én meg azt mondom, hogy két dolgot tehetünk: először is merjük szeretni azt az irodalmi művet, ami talán nem feltétlenül korszakalkotó műalkotás, de ránk mégis hatással volt, mert olvasása több volt, mint puszta szórakozás. Mert a húsunkba vágott egy-egy mondata. Mert emlékszünk rá sok év múltán is. Merjünk a saját véleményünkre hagyatkozni, merjük, ha úgy tetszik, a saját kánonunkat kialakítani. Másodszor pedig, ami ezen felül még fontosabb, és amit a jó Arisztotelész, de a kanonizálandó szövegek kapcsán konkrétan George Landow is javasol: egyszerűen gyanakvónak maradni a művekkel szemben.

-          A: És ez vajon segít?

-          B: Próbáld ki! Mit veszítesz?