Pedálparadé a Müpában

Mindenekelőtt leszögezném, hogy a szlovéniai Dalibor Miklavčič koncertje kiváló volt. A műsor átgondoltan, több szempontot figyelembe véve lett összeállítva, a darabok interpretációja pedig precíz és tartalmas volt. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem orgonája elképesztő hangszer, olyan, amilyet nem sok helyen hallhat az ember, főleg nem ilyen kiváló orgonista kezei alatt. Miklavčič nemcsak az eljátszott darabok, hanem a hangszer minősége által támasztott követelményeknek is maradéktalanul megfelelt.

A hangzás szinte végig tökéletes volt; helyenként némileg üresek voltak a közép- és középmagas regiszterek, de feltételezem, hogy ez a jelentéktelen kellemetlenség inkább a hangtechnikusok, mint a művész számlájára írandó. A zongora és a csembaló elmaradtak az orgonától hangzás tekintetében, bár természetesen ezek is remekül szóltak, és nincs semmi okom kritikával illetni őket, hiszen egy ilyen monumentális hangszer mellett nehéz nem eltörpülni.

Mielőtt rátérnék magára a zenére, egy kis történeti és szakmai bevezetéssel szeretném kezdeni a pedálzongoráról és a pedálcsembalóról, ezzel igazodva Miklavčič előadói szándékaihoz is, hiszen a koncert legalább olyan mértékben szólt ezekről a ritka hangszerekről, mint a rajtuk játszott zenéről. A pedálcsembaló és pedálzongora egészen pontosan annyiban különböznek pedál nélküli változataiktól, hogy rendelkeznek egy pedálbillentyűzettel. Ezek akár külön is megvásárolhatóak és több-kevesebb vesződés árán (legalábbis elvben) bármilyen zongorára rászerelhetőek. Talán nem tűnik jelentősnek ez a különbség, hisz például gitárokra vagy dobokra is rengeteg különféle dolgot felszerelhetünk, és ezek általában nem járnak lényegi módosulással, csak a hangszínt változtatják meg vagy egészítik ki valamilyen mértékben. A pedálokkal azonban teljesen más a helyzet. A hangszínt változatlanul hagyják, sokkal fontosabb szempontokból egészítik ki a hangszer lehetőségeit: további szólamokat tesznek lehetővé.

A pedálzongorán és pedálcsembalón pontosan ugyanannyiféle hangot játszhatunk le, mint a pedáltalan változataikon, azonban erre a tíz ujj mellett a rendelkezésünkre áll még a két lábfejünk is; tehát anélkül, hogy bármit változtatnánk a kezünkkel játszott zenén, kiegészíthetjük egy vagy két szólammal. Ez pedig olyan technikai lehetőségekkel gazdagítja a játékot, amelyek elemzéséhez hozzá sem kezdek.

Persze ahhoz, hogy ezek a lehetőségek aktualizálódjanak, rengeteg gyakorlás szükséges; bár billentyűs hangszereken meglehetősen egyszerű egy hangot megszólaltatni, az egyes ujjak függetlenítéséhez a legtöbb embernek igen sok gyakorlás szükséges. Ez pedig duplán igaz a lábfejeinkre, melyeket szintén meglehetősen egyszerű ráhelyezni egy nagyméretű zongorabillentyűre, azonban olyan pontossággal és tudatossággal művelni ezt, amely a pedálbillentyűzet lehetőségeinek akár a legalapvetőbb szintű kiaknázásához szükséges, annyi felkészülést igényel, ami könnyen elfogadható a pedálos hangszerek ritkaságának egyik okaként.

Valójában ezek a hangszerek korábbi korszakokban sem voltak kifejezetten gyakorinak nevezhetőek. Bach idejében és korábban is a pedálcsembaló az orgonisták otthoni hangszere volt, mivel lehetőséget nyújtott a kéz- és lábmunka összehangolásának gyakorlására. A dinamikai lehetőségek szinte teljes hiánya, amely talán a hangszer legnagyobb hiányossága, szintén ideális gyakorlóhangszerré tette orgonisták számára. Bár ez a hangszer – ellentétben a csembalóval – páratlan intonációs lehetőségekkel rendelkezik, a dinamika terén nem nyújt sok lehetőséget. Ezen megkötések miatt különleges hozzáállást igényel a dallamok orgonán történő artikulálása, és amellett, hogy a csembalóhúros hangszer létére hasonló megkötésekkel rendelkezik, mint az orgona, ezeket még megtoldja a sajátjaival is.

A csembaló hangjának karaktere igen szemléletessé teszi a legkisebb pontatlanságot is, ezért nem sok lehetőséget hagy a hibák elmismásolására. A hangok dinamikai karakterébe alig van lehetőség beleszólni; a hangmagasság az egyetlen érték, melynek változtatásában komoly szabadságot nyújt, és ezért a zenész figyelmét megsokszorozva irányítja erre a tényezőre. Talán ez lehetett az egyik oka annak, hogy Bach rendkívül tanulságosnak tartotta a csembaló megismerését még a zongoratechnika szempontjából is, holott ez éppen rendkívül árnyalt dinamikájával tűnik ki a többi billentyűs hangszer közül. Ezen tényezők következtében Bach korának orgonistái általában jóval többet játszottak csembalón, mint orgonán, és ez természetesen ahhoz vezetett, hogy később is aránylag sok zene íródott rá, – elsősorban olyanok tollából, akik orgonán is játszottak – amikor már a zongora elterjedése ”főhangszerként” a háttérbe szorította.

Valójában a koncert nagy részét kitevő Bach-darabokat egyaránt köthetjük a három megszólaltatott hangszer bármelyikéhez, mivel Bach mindhármon előszeretettel játszott, és kottáit (talán üzleti megfontolásból) általában nem szánta egy meghatározott hangszerre. Nagy részükön nem jelölt meg konkrét hangszert, amelyeken pedig mégis, ott sem érdemes ezt túlságosan komolyan venni, hiszen tudjuk, hogy ő maga sem tartotta be ezeket az instrukciókat. Mivel kitűnően játszott több különböző típusú hangszeren, előszeretettel interpretálta át a saját darabjait akár egészen eltérő karakterű hangszerekre, és másoknak is gyakran javasolta ezt a technikát egy-egy dallam mélyebb megismerésére.

A koncert műsorának összeállítása az időrendi sorrend mellett erőteljes hangsúlyt fektetett a hangszerek közötti átjárhatóságra is, illetve a különböző technikai határaikból adódó interpretációs lehetőségek bemutatására. Az egymást követő blokkok tulajdonképpen a három hangszer párhuzamos történetét vázolták fel. Miklavčič orgonán kezdte a koncertet, Weckmann Ach wir armen Sünderével, amelynek előadásába szemmel láthatóan nem fektetett túlságosan sok energiát. Ezután Bach E-moll prelúdium és fúgája következett, amely jelentős ugrást jelentett. Bach tökéletes dallamai óceánként törtek be a koncertterembe és mind Miklavčič, mind az orgona megmutatták, hogy mit tudnak, amitől kétségtelenné vált a Weckmann-darab bevezető szerepe.

A rövid orgonablokk után a pedálcsembaló következett, melyen Bach Gavotte en Rondeauját, Böhm G-moll prelúdiumát, és Bach C-dúr toccata, adagio és fúgáját hallhattuk. Miklavčič kiválóan játszott és egyúttal remekül bemutatta a pedálcsembaló lehetőségeit is, számomra mégis ez volt a koncert egyetlen olyan pontja, ami nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha nem a darabokat, hanem a hangszert mutatná be, ami rendkívül tanulságos volt, ám végső soron pont a csembaló kuriózum-jellegét erősítette.

Erre ellenpéldául szolgált az ezután következő pedálzongora-blokk, mely Schumann (Tanulmányok pedálzongorára, Vázlatok pedálzongorára) és Chopin (Fantasie-Impromptu, C-moll etűd) jegyében telt. A Schumann-darabok pedálzongorára íródtak, azzal a szándékkal, hogy bemutassák és kiaknázzák a hangszer különleges lehetőségeit, és – talán ennek is köszönhetően – a hangszer nem érződött elkülönülni a bemutatott zenétől; együtt voltak a középpontban. Ez pedig elősegítette a pedálzongora jellegzetességeinek bemutatását is, mivel nem pellengérre állítva, hanem – mondhatni – természetes közegében hallgathattuk meg.

Miklavčič egyébként kiváló zongorista. Az ember azt hinné, hogyha valaki ilyen jól játszik orgonán és ilyen látványosan gyakorlott a pedálok kezelésében, annak biztosan nem lesz tökéletes a dinamikája egy zongorán. Nos, megnyugtathatok mindenkit, hogy az volt! Remekül játszotta Schumannt és Chopint is – ha csak a koncert ezen részét hallom, eszembe sem jutott volna, hogy a művésznek nem a zongora a fő hangszere. Én személy szerint a Schumann-darabokat találtam érdekesebbnek, – bár Chopint mint zeneszerzőt jobban szeretem – mivel ezeknél tudtak igazán érvényesülni a pedálzongora lehetőségei. Természetesen Miklavčič Chopint is kiegészítette egy-két szólammal, de ezek az autenticitás védelmében meglehetősen visszafogottak maradtak, és így nem váltak a sértetlenül visszaadni kívánt eredeti zene részévé; pusztán hozzátoldások, és így egy kicsit feleslegesek maradtak.

Befejezésül egy utolsó, modern orgonablokk következett, megszilárdítva a Hangversenyterem monumentális orgonájának főszerepét. Először Eben Sonntagsmusikjának fináléját, majd Dupré G-mollprelúdium és fúgáját hallhattuk. Mindkettő remek volt, és – bár én Dupré-ért nem vagyok oda – kétségtelenül szemléletesen mutatta be az orgona hatalmas hangterjedelmét, illetve az ebben rejlő kimeríthetetlen lehetőségeket.

Mindent összevetve ez egy remek koncert volt; ne tévesszen meg senkit a szőrszálhasogatásom, Miklavčič abszolút lenyűgözött és ezt láttam a közönség többi tagján is. Az előadás nagy része alatt lélegzet-visszafojtva figyelt mindenki és a szünet alatt is az ajtó közelében toporgott a közönség, alig győzve kivárni a folytatást. A koncert végén pedig annyiszor tapsoltuk vissza a művészt, hogy már nem is számoltam. Élvezetes és tanulságos volt a Pedálparadé a Müpában, gratulálok Dalibor Miklavčičnak és a szervezőknek. Külön kiemelném még a hangversenyterem előtti függőfolyosón elhelyezett játékorgonát, melyen mindenki kipróbálhatta ezt a nehezen hozzáférhető hangszert. Bár a zenehallgató funkciót és a tévéképernyőt én kihagytam volna belőle, mert így gyakran sor alakult ki a hangszert kipróbálni vágyókból, amikor valakik rátapadtak a digitális lehetőségekre. Remek ötletnek találtam még az Előhangot is, amely egy rövid beszélgetés volt a művésszel a koncert előtt, illetve a másnap (vélhetően Miklavčič felajánlásából) ingyen megtartott workshopot. Dacára annak, hogy az álló (!!!) diákjegy ára immár 1000 forintra emelkedett a korábbi 300, majd 500 forintról, mindenkinek csak ajánlani tudom a Müpa sokszínű és igényes rendezvényeit.

Pedálparádé − Dalibor Miklavčič orgonakoncertje
Művészetek Palotája / Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
2013. február 24.

video