A pesszimizmus filozófiai dicsérete

„A világ valójában sokkal jobb hely, mint az optimisták gondolják: és ezért van szükség pesszimizmusra.” (171.) Ezzel a talányos mondatával lehet talán legtömörebben jellemezni Roger Scruton erőfeszítését újonnan megjelent művében. Az angol nyelven 2010-ben kiadott, tág értelemben politikai filozófiai témájú könyv, melyet dicséretes gyorsasággal fordított le Csordás Gábor és jelentetett meg a Noran Libro Kiadó, a pesszimizmus védelmében írt pamflet.

Roger Scruton egyike a brit konzervativizmus élő legendáinak. Esztéta, politikai filozófus, debattőr. Saját farmját művelő gentleman-farmer. Nevét a konzervativizmus vagy az esztétika iránt érdeklődő magyar olvasó is jól ismeri. Már a rendszerváltás környékén feltűnt, azok között a nyugat-európai értelmiségiek között, akik több kelet-európai országban is részt vettek rendszeres illegális találkozókon, segítve a kommunizmus intellektuális ellenzékének a hatalomváltásra való felkészülésben.

Ez a vékony könyv azonban már egy új szellemi helyzetben íródott. Alapvetően a szeptember 11-e utáni világgal szembesíti olvasóit, pontosabban megpróbálja azokat az okokat felfejteni, amelyek hozzájárultak a nyugati világ vélelmezett értékválságához. Annak a szemléletnek a kialakulására kérdez rá, amely a szerző szerint végső soron a terrorizmushoz vezet. A kötet gondolatmenete egyetlen intuícióra épül: hogy a legfőbb okok egyike az aggálytalan optimizmus, amely nemcsak a nyugati világ liberálisaira jellemző, hanem a huszadik századi totalitarizmusoknak is egyik hajtómotorja volt. Scruton Schopenhauertól veszi át az aggálytalan („bedenkenlos”) optimizmus fogalmát, ami a politikafilozófiailag termékeny, „az emberi ügyek bölcs és kiegyensúlyozott” (7.) intézését lehetővé tevő borúlátás ellenpólusa lesz nála. Szerinte a kártékony optimizmus intellektuálisan sekély, politikailag igen veszélyes jelenség.

A neves filozófus gondolatában sok újdonság nincs. A brit konzervativizmus alapszólama ez, nem hiába utal vissza Scruton is Burke-re, Hume-ra, Adam Smith-re vagy Oakeshottra. Ők is hangsúlyozták már, hogy „a piac az egyetlen békés megoldás az összehangolás problémájára” (33.), hogy milyen veszélyei vannak az utópizmusnak („az ideálist azért konstruálják, hogy elpusztítsák a ténylegest” – 64.), nehezményezték a tervezés téveszméjét, a felülről lefelé irányított társadalomfejlődést, a forradalmi észhasználat túlzásait. Scruton néhol Hayek, illetve az osztrák közgazdasági iskola téziseit is felmondja, igényesen, meggyőzően, de nem túl eredeti módon érvelve a „masszív állami beavatkozást” (130.) igénylő új igazságosság-fogalommal szemben, Rawlst kritizálva.

Szerencsére azonban akadnak a kötetben a konzervativizmus-kézikönyveken túlmutató gondolatok is. És az újdonságok még akkor is érdekesek Scruton esetében, ha elsőre talán nem is mindig győzik meg az olvasót. Lássunk néhányat a gondolatmenet melléktermékeiből.

Scruton bátran felvállal egy olyan egyszerű szembeállítást, mely az „én”-attitűdre épített liberális álláspontot és a „mi”-attitűdre épülő konzervativizmust veti össze. A két fogalom szembeállítása természetesen nem újdonság – az érdekes benne inkább az, hogy brit konzervatívként az „én”-nel szembeállítani a „mi”-t meglehetősen kockázatos, s már eleve súlyos vereséggel fenyegető vállalás. Hisz a „mi”-attitűdről leginkább a (jobb- vagy baloldali) kollektivizmusra, esetleg a közösségelvű gondolkodásra asszociálhatunk, s a brit konzervativizmus hagyományosan inkább individualista, mint közösségelvű. Scruton azonban ügyes érveléssel zárja ki a „mi” fogalmának túlzó, történelmileg terhelt konnotációit, és erős kikötéseket épít be a „mi”-attitűdről adott leírásába. Ezért az ő bemutatásában e közösségi nézőpont a következő jegyekkel írható le: „a megállapodást és az alkalmazkodást részesíti előnyben”, „tudomásul veszi a kényszereket és korlátokat, a határokat”, „körültekintő”. „Látja, hogy az emberi döntések szituáltak, a hely, az idő, a közösség, a hit és a törvény által korlátozottak.” (20-22.) A „mi”-attitűdön alapszik morális gondolkodásunk is, vallja, szintén ugyancsak bátran, hiszen az egyéni felelősség elve az antik, a keresztény és a modernkori filozófia erkölcsi gondolkodásának is egyik kulcskritériuma.

Érdekesek és beszédesek azok a nyilván Bacon nyomán téveszméknek nevezett gondolkodási panelek is, amelyeket az optimistáknak tulajdonít Scruton. Például ide tartozik a „legkedvezőbb eset” téveszméje (eszerint az optimista a legkedvezőbb forgatókönyvre építi stratégiáját), a „szabadnak születtünk” téveszméje (Scruton szerint ugyanis a szabadság nem a természeti állapotban adatik meg az embernek, hanem az emberi társadalomban dolgozik meg érte), vagy a „halmozás” téveszméje (mely szerint az optimisták „egy folyton bővülő kívánságlistán halmozzák egymásra a javakat” – 130.). Ezek a téveszmék nyilván elvont, sematikus minták, de mint ilyenek, valóban jól jellemzik azt az ugyancsak sematikus alakot, akit az aggálytalan optimistának tekinthetünk Scruton szerint.

Vannak konzervatívokra nem feltétlenül jellemző elkötelezettségei is a brit szerzőnek. Úgy tűnik például, meglehetősen ellenséges viszonya a teológiához, amelyet leginkább a vallástól való elidegenedéssel és elidegenítéssel vádol meg: „A teológia célja az volt, hogy egy olyan téma szakértőit hozza létre, amelynek – mármint Istennek – nem léteznek szakértői.” (144.) Ez a nem éppen jóhiszemű megállapítás persze majd jól jön Scrutonnak, amikor az iszlám hit tudósait ítélheti el, mint akiknek legalábbis részben fennáll a felelősségük a helyzet eszkalálódásáért. De nem feltétlenül jellemző a konzervatívokra az a fajta Amerika melletti kiállás sem, ami ugyancsak meghatározó eleme Scruton pozíciójának, s ez elvezeti őt azon nyugati baloldali értelmiségiek kritikájához, akik „az Amerika-ellenesség orgiáit ülték.” (152.)

Legizgalmasabbnak számomra azonban a könyv végén felsejlő történetfilozófiai vázlat tűnt, amely történeti ideáltípusokat rajzol körül a gondolatmenet alátámasztására. A vadászó-gyűjtögető életmódot folytató nomádokat veti össze így a szerző a letelepedett, földművelő közösségtípussal szemben. A barbár változatban a közösség szoros, rokoni kötelékekben él, és minden tagja mindenben aláveti magát a vezér akaratának, akinek énjével minden tag azonosulni köteles. Ezzel szemben a letelepült közösségben kialakul a „mi”-attitűd, és ez segít abban, hogy a vezér egyénileg hozott döntéseinek szerepét a közösség bölcsességének megnyilvánulásai vegyék át. Hogy miért hasznos Scruton számára ez a – valljuk be, meglehetősen leegyszerűsítő – séma? Mert világossá teszi, hogy az optimista-pesszimista felosztás nem minden helyzetre egyformán érvényes univerzális szabály, hanem a letelepült, „városi” életforma kísérője: „megtalált törvények helyettesítik a kinyilvánított parancsolatokat, egyezkedés helyettesíti az uralmat és szabad csere helyettesíti a szabályozó terv szerinti központi elosztást. Ilyen a város rendje, és ez a rend az egyéni szabadságot egy igazi többes szám első személlyel egyesíti.” (177.) Ez ellen a városi rend ellen támad szerinte a radikális iszlám tanítása, mely kizárólag a Próféta által tanított isteni akarat parancsát tekinti a jog legitim forrásának.

Végül ugyancsak erős fogalmi bázisra telepíti Scruton a város rendjében helyét kereső polgár erkölcsi felfogását. Szerinte ehhez az életmódhoz a zsidó-keresztény hagyományból származó megbocsátás kultúrája társul: „[a]ki megbocsát, az feláldozza sértettségét, és ezáltal lemond valamiről, ami kedves volt szívének. A megbocsátás azt jelenti, hogy lelépünk az »én« talapzatáról, és teljesen a »mi«-re hagyatkozunk. Civilizációs norma…” (183.) Majd mindjárt hozzátesz e fogalomhoz egy másikat is: „A megbocsátás kultúrájából ered a másik hajlandóság, amely segít otthon lennünk az idegenek társadalmában. Ez az irónia, amin azt a hajlamunkat értem, hogy elismerjük mindennek a másságát, önmagunkat is beleértve.” (184.) Szerinte ez az erény az iszlám irodalmából sem hiányzott, megjelenik az Ezeregyéjszaka meséiben, és a ma cenzúrázott szúfi költők „mosolygós jámborságában”. (184.) Végül a megbocsátás és az irónia mellé egy harmadik fogalmat is felsorakoztat: ez pedig a törődés. „Hozzátartozik mindehhez a törődés attitűdje – törődés az intézményekkel, a szokásokkal és a közmegegyezésen alapuló megoldásokkal. Felismerjük, hogy könnyebb pusztítani, mint teremteni, és hogy akkor töltjük be feladatunkat a földön, ha arra a kis szögletére figyelünk, amely a miénk, és ezt a »miénket« a szívünkön hordjuk.” (189.)

A megbocsátás, az irónia és a törődés fogalmával Scruton meggyőzően kezdi el körülrajzolni a városi ember, a polgár erkölcsi felfogását, egy nem agresszív, de öntudatát kitartóan védelmező konzervatív nézőpont szemszögéből. És ezzel világossá teszi a politikai filozófia kapcsolódását a morálfilozófiához és az eszmetörténethez is.

Roger Scruton: A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye. Fordította: Csordás Gábor. Budapest, Noran Libro Kiadó, 2011.

A szerző Roger Scrutonnal készített interjúi olvashatók a Kommentár hasábjain: http://www.kommentar.info.hu/premodern_leny_vagyok.pdf, illetve a Heti Válasz oldalán: http://hetivalasz.hu/vilag/a-lazado-konzervativ-15844/, http://hetivalasz.hu/vilag/a-jozan-esz-dicserete-32508/