A Pici, a Nagy, a táncos és a zongorista. Amadinda szilveszteri koncert a MÜPÁ-ban

Hagyománya van már a szilveszteri Amadinda koncerteknek. Ezelőtt tíz esztendővel rendezték az elsőt, még a Zeneakadémián, de már Presser Gáborral. Azóta is ez az együttműködés fémjelzi a visszatérő zenei eseményt, mely rendre telt házat vonz az év utolsó órájában, mégpedig a legváltozatosabb nézői rétegekből: a komolyzene fanatikusaitól a világzene híveiig, vagy éppen az LGT rajongótáboráig. A hagyomány mellett az újítókedv is meghatározza ezeket az eseteket. Mindig vannak meglepetésvendégek, és mindig vannak különös, hazai koncertpódiumon ritkán hallható-látható zenei produkciók. Az idei meghívottak az együttes szokott segítői – többek között a feltehetőleg Bojtos Károlyt helyettesítő Tömösközi László – mellett Vásáry Tamás zongoraművész és Tunyogi Henriett táncművész. A meghívott művészházaspár meghatározta az est témáját – la Baletta -, zenei repertoárját és persze hangulatát is.

Az 1984-ben alakult Amadinda (ezen az esten: Rácz Zoltán, Holló Aurél, Váczi Zoltán) hangzásvilágának kulcsa az ütőhangszerek hangjából előcsalt zene. Magam ugyan professzionálisan nem értek a zenéhez, de lelkes amatőr hallgatója vagyok évek óta feleségemmel e szilveszteri produkcióknak. Az én nem szakértő fülem számára épp a zenéért folytatott kitartó és leleményes küzdelem teszi az Amadinda teljesítményét igazán figyelemre méltóvá. Az ütőhangszerek ugyanis nehezen vehetők rá, hogy énekeljenek, sírjanak, röpüljenek, vagyis hogy dallamot játszanak, vagy a harmóniával dolgozzanak. A ritmikusság önmagában pedig eléggé megszűrt zene, s egy idő után unalmassá válik.

A mai koncert legfontosabb hangszere a xilofon volt, ami ütőhangszer ugyan, hangzása azonban e hangszercsaládon belül talán a leginkább nevezhető zeneinek. A MÜPA bélelt akusztikájú hangversenytermében pedig egészen különleges hatást nyújtanak ezek a hangszerek, ahogy azt mindjárt a kezdődarabban, Debussy Danse-ában meghallhattuk az együttestől. A puha ütő-érintések a magukban rezgő lapokból olyan finom csengést-bongást varázsolnak elő, ami hamar elvarázsolja az embert.

S a varázslat folytatódik, mégpedig a századforduló jeles francia zeneszerzőjével. A következő egységben három tétel hangzik el a Gyermekkuckóból, melyet Debussy lányának, Chouchou-nak írt. A darab más alkalommal is elhangzott már az együttes előadásában, a netre is felkerült, így most az olvasó is meghallgathatja azt. A hópelyhek tánca szinte látható, tenyerünkön, arcunkon érzékelhető, s a Babaszerenád is kedves. Ezt a babavilágot idézi a táncosnő, aki a harmadik részletre jelenik meg, ahol viszont már egy korabeli ragtime hangulatát idézi fel a zeneszerző, s a tütüben táncoló táncosnőnek ezzel a nem épp babaszobákba való dzsesszes hangzásvilággal kell egyezséget kötnie. Zene és tánc az est folyamán még többször is összekapcsolódik, ölelkezik vagy birkózik, esetleg egymás mellett lépeget majd, élve a látvány és a hangzás összefüggéseinek lehetséges variációival. 

Ezután lép a pódiumra Vásáry Tamás. Hosszú, fekete kabát van rajta, fekete nadrág és cipő, alakja papos, kicsit ijesztő is. Az oldalra fordított Steinway hangversenyzongora mellett kirajzolódó alakja görnyedt tartásával magába forduló, szomorú. Beethoven Holdfényszonátája a hagyomány szerint egy vak lánynak készült, a süket zeneköltő ajándékaként. Az idős zongorista most egy csodálatos fiatal lány számára zongorázik, aki persze nem a végtelenül szomorú, a végére elhaló első, Adagio tételre táncol, hanem a harmadikra, a győzedelmes Presto tételre. Ez a megtalált szerelem zenéje itt, szívdobogtató futamaira Tunyogi hosszú, vörös bársonyruhában, a klasszikus balett táncnyelvét szépen artikulálva mozog, improvizatívan, a végén egy sálat öltve nyaka köré – mintegy a boldog véget megjelenítve.

A nagyromantika e látványos zenei-táncos összeölelkezése után következett az est fénypontja Emmanuel Séjourné: Marsbéli törzsek című darabja, melyet az Amadinda prezentál – igaz, erre nem könnyű rájönni. Az előadás sajátossága, hogy nagyrészt sötétben zajlik, s az előadók színészi, táncos produkciót is bemutatnak, a zeneszerszám körül sajátos pantomimszerű előadásmódban táncolják el a zenei mondandót. A tánc itt a zene szükségszerű kiegészítőjének tűnik, nem puszta illusztráció, mint a romantikában – ahol persze szintén egzisztenciális mélységeket érintő jelentése lehetett e kétféle kifejezésmód összetalálkozásának. De a kortárs zeneszerző művét nem is lehet előadni egyfajta körtánc nélkül. Egyetlen hangszert használ a négy zenész, és az egyes szólamok úgy vannak elosztva, hogy körforgásszerűen kell haladniuk az előadóknak a zeneeszközök körül. Ezzel azt éri el az előadás, hogy a táncot szükségszerűen térbe vetített zeneként érzékeljük. Ami viszont a zenélés testi vonatkozásaira irányítja a figyelmet – de hisz épp ez lehet egy ütőhangszeres-táncos est legfontosabb célkitűzése, ha eltekintünk a szilveszteri bolondozásoktól, melyekre szintén alkalmat ad a darab, amelyet maszkokban játszanak az amadindások. Mindenesetre a fergeteges tapsorkán azt igazolja, hogy a közönséget mennyire meggyőzte e zenei-, szín- és táncjáték, a hangok, a látvány és a mozgás együttes hatása. 

Ezután még egy rövid Debussy darabra kerül sor (Clair de lune), s az évet – ahogy illik –Bach-hal zárhattuk le, no meg Erkel és Kölcsey Himnuszával, melyet Rácz Zoltán zongorázott, és a közönség felállva énekelt éjfél után. A pezsgős koccintásra és sms-párbajokra lehetőséget nyújtó szünetet követően, érdekes módon kicsit leült az előadás. Pedig két szilveszteri Strauss-darab is elhangzott, s a Krapfenwaldban (a darab újévi, bécsi változata erre a linkre kattintva érhető el) Vásáry madárhangokon bolondozott. S Holló Aurél, az együttes oszlopos tagjának invenciózus kompozíciója is elhangzott, melyet az a gamelán zene ihletett, ami annak idején Debussyre is olyan nagy hatást gyakorolt. E második rész kiemelkedő produkciója egy kortárs kanadai szerző Madarak című különös darabja volt, mely nem pusztán hangutánzásra törekedett, hanem egyes részleteiben bele is fulladt valamifajta égzengető madárricsajba, amely viszont a zeneiség határait feszegette, túl is lépett több ponton a kottázhatóság határain, de mégis sikerült megőriznie a hangok bélelt-bársonyos búgását, akár bömbölését is, vagy épp a csiripelő hangok csengését-csilingelését.

Presser Gábornak az a feladat jutott, hogy színpadi darabjaiból állítson össze egy blokkot, és a Padlás, meg a Túl a Maszat-hegyen vicces szövegei elvileg jól illeszkedtek volna a kötetlenebb szilveszteri hangulatú második részhez. Ám Presser zenéje fátyolosabbra, itt-ott már mélabúsabbra sikeredett, s ez a közönség kedvét is lehangolta. Pedig a blokk első darabjaként megszólaló Ringasd el magadban a közönség csakugyan el tudja ringatni önmagát, „Pici bácsi” vezényletére igen szép zenei kíséretet adott az improvizációkba bucskázó zongoraszólamnak, s Presser jellegzetes, rekedtes, szuszogó-hörgő hangjának.  

Az est utolsó  darabjaként a meghívottak összetalálkoznak: Presser Vásáryval játszik négykezest A próba című Presser-balett La Baletta című számának sajátos előadását nyújtva – melynek végén ismét fellép Tunyogi Henriett is. Ám a zenei improvizációkban Vásáry nem követi elég dinamikusan Pressert, és Tunyogi is elfáradni látszik az est végére. Kár érte, mert hang és tánc szilveszteri kavalkádjaként igazán szórakoztató és elgondolkodtató parádé volt ez. De persze az improvizáció természetéhez tartozik, hogy a pillanat hatásának van kitéve, a szárnyalások pedig a fizika törvényei szerint hullásokkal váltakoznak. A zene s a tánc is ilyen sérülékeny természetű jószág, de hát épp ezért oly nélkülözhetetlenül fontosak a kikapcsolódásra vágyó vagy az ünneplő ember számára. 
 

La Baletta – Az Amadinda és Presser Gábor szilveszteri koncertje

2010. december 31. 22:45 - 02:00

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Közreműködött: Tunyogi Henriett – balett, Vásáry Tamás  – zongora