Pontyi új, a színpad a régi

Bessenyei György drámáját, A filozófust a Katona József Színházban állították színpadra. Az előadás során Gothár Péter színháztörténeti képeskönyve nyílik meg előttünk. A reneszánsz színház tradicionális döntött színpada tárul elénk, mely a középponti perspektívára épül, de félkörívű, ami az antikvitás korára utal vissza. Fából épített falán helyenként átlátni. A rivaldán, vagyis a színpad előterében gyertyák sorakoznak, melyek szintén régi korok színházát idézik. A primitív fényforrás élesen veti az érkező színészek árnyékát a deszkafalra. A jelenség elválaszthatatlan a színésztől, jelenlétük mintha megsokszorozódna. A fa építményen ajtó ajtót követ, s ezeket a színészek szinte állandóan mozgásban tartják.

Az antrék rendre robbanásszerűek, ahogy sorra követik egymást, ám Eresztra (Fullajtár Andrea) belépője kissé eltér: középen ajtó nyílik, s a karakter kimért, szigorú nőalakja áll meg előttünk. A felülről érkező fénytől körvonalai élesek, a kép festményszerű. A merev tablószerű játékmód mindannyiszor visszatér a színpadra Eresztrával, mintha újra és újra megidézhetnénk, akár egy képzőművészeti alkotást. A színpadot felülről is díszletezés zárja. A lógó díszletelemek fontos kellékei az előadásnak. Kötelek, melyek hol vizet eresztenek, hol egy hintát lengetnek, hol pedig egy óriási bádog csúszdát ejtenek le, melyről a szerelmeskedő Angyélika (Pálmai Anna) és Lílisz (Dankó István) siklik a színpadra. A „zenekar” szintén a mennyezetet vette birtokba. Cintányér, feszített húrok, harangok állnak a színészek rendelkezésére, melyeket gyakorta meg is szólaltatnak.

Ám e teret mégsem a díszletelemek népesítik be, sokkal inkább a jelmezek. Az Izsák Lili tervezte ruhák zsúfolásig betöltik a színpadot; a nemesi réteg felesleges ruhatárának kifigurázása mindez. Szoknyák, kalapok és parókák rajzolják meg a felszínességet és a nemesi életmód mesterkéltségét. Ezek az öltözetek monumentális szerkezetekként viseltetik magukat, nehezítve még a színészek mozgását is. Abroncsos szoknyák, lovacskás fejdíszek, pillangószárnyak és aránytalan kalapok fedik el a belső erényeket – vagy azok hiányát. Párménió (Ötvös András) és Szidalisz (Tenki Réka) találkozásának gyönyörű megoldása a lány kifordított öltözete. Sziadalisz egyetlen vágya, hogy belső erényei közül válogassanak a férfiak, s most azokat megmutatva, a szoknyára húzott abroncsban áll Párménió előtt.

A modorosság nem csupán a jelmezekben mutatkozik meg. A 18. század kissé elavult nyelvezetére ráépül egy, a színészek által formált, sajátos, nemesi affektáló beszédstílus. Ezt leginkább Lucinda (Borbély Alexandra) és Angyélika építi természetessé, előbbi a nyílt magánhangzókkal, utóbbi pedig az ’s’ hanggal játszik. Szidalisz nyelvi modorossága egyedi stílussal bír, ám néhol következetlenül elmarad. Tenki Réka ügyes munkával, túlzások nélkül változtatja Szidaliszt elégedetlen vénasszonyból fiatal szerelmessé. A másik fiatal pár, Ticius (Tasnádi Bence) és Berenisz (Kulcsár Viktória) elragadó. A két színészhallgató finom arcvonása, bűbájos mosolya jól illeszkedik szerepkörükhöz.

A vacsorajelenetre a szolgálók, Lucinda és Lidás (Mészáros Béla) rendezkednek be, akik ezzel megváltoztatják a színpad térhatását. Az ebédlőasztal lapja önmagában sem szokványos. Egyik vége keskenyebb, mely a színpad hátsó, magasabb felére kerül, s az előszínpad az asztal szélesebb részét lejti. Hasonló módon torzítanak még az asztal lábai is, melyek elől rövidebbek, hátul pedig hosszabbak. A színpadi mélység teljes deformálása mindez, s már-már úgy tűnik, a nézőtér süllyed. A vacsora hatalmas pompával folyik.

Ekkor már jól látható, hogy Pontyi (Kocsis Gergely) alakja merőben eltér az 1777-es dráma alakjától. A dramaturgiai munka (Morcsányi Géza) kellően megváltoztatta Pontyi karakterét. Központi jelenetei, melyek a drámában komikussá rajzolják, az előadásból eltűnnek. A dráma szerint Szidalisz kártyajátékot indítványoz, csakhogy a résztvevőknek megtiltja a magyar szót, bízván abban, hogy így Pontyit, aki semmit sem ért majd, elűzi. A szerzői szándék nevetségessé teszi a provinciális magyarság karakterét, ám a dráma e pontját Gothár Péter kihagyja. Ekként történik a dráma másik klasszikus jelenetében, mikor Pontyi képtelen felolvasni a fiskálisától kapott levelet, melyben hemzsegnek a latin és angol kifejezések. E jelenetet az előadás ugyan érinti, mégsem válik hangsúlyossá. A levél rövidebb, s Pontyi nem küzd a szavakkal, ellenkezőleg. Önmagából kikelve minősíti a teljes nemesi, modoros társaságot, monológja kritikává válik. A hagyományokhoz megszállottan hű Pontyi mintha most tisztánlátásával oktatna. Kocsis Gergely lehengerlő ritmusú szövegmondással él. Dinamikájával képes megmozgatni az előadás végét, melyet végül ő zár szeggel és kalapáccsal. A színpadon nem marad más, mint otthagyott attribútumok, a szereplők levetkezett ruhadarabjai, kalap, kabát.

Több százéves karakterek nevettetnek minket, mentesen mindenféle portól, túlzó didaxistól. Talán Moirák ők, Zeus sorsfonói és szakítói, kik kedvükre irányítják a fátum fonalát. Minden a nemesi kézben összpontosul, még az új Pontyi sem segíthet. E mitologikus kép remek példája az impérium mindenkori szerveződésének.

A filozófus

Katona József Színház
Írta: Bessenyei György
Rendezte: Gothár Péter

Színészek:
Ötvös András, Fullajtár Andrea, Tasnádi Bence, Tenki Réka, Kulcsár Viktória, Dankó István, Pálmai Anna, Kocsis Gergely, Mészáros Béla, Borbély Alexandra

Díszlet: Gothár Péter
Jelmez: Izsák Lili
Dramaturg: Morcsányi Géza, Radnai Annamária
Rendező munkatársa: Tóth Judit

Bemutató: 2011. október 8.

A képek forrása a Katona József Színház honlapja.
Fotó: Dömölky Dániel