Popkultúra vagy misszió?

Íme, elérkezett az idő, hogy Szikora János 2002-es Tragédia-rendezését követően az akkori Lucifer, Alföldi Róbert adjon új életet Madách Imre halhatatlan művének a Nemzeti Színházban. A korábbi Tragédia-feldolgozások voltaképpen három rendezői elv alapján a monumentális látványelemek, vagy a misztériumszínpad megvalósítását követik, illetve a jelenkor és klasszikus mű viszonyának újragondolási kísérleteit folytatják.

A 2002-es rendezést, az akkor újonnan megnyitott Nemzeti Színház bemutató előadását annak látványelemeivel és technikai megoldásaival a kritika a Paulay Ede nevével fémjelzett hagyományhoz kötötte, olyan hagyományhoz, ahol minden jelenethez új díszlet és jelmez társult, és amelyben a vizuális ingerek folyamatos kavalkádját követhették nyomon a nézők. Hiányolták azonban akkor a kritikusok azt az alapkoncepciót – a cselekménytől és a három kiemelt szereplőtől, valamint néhány ismétlődő motívumtól eltekintve –, amely az egyes különálló színekből egységes, folyamatos előadást kovácsolna. A vizualitás rendezői elve mellett vált fontossá a Tragédia-feldolgozások hagyományának harmadik szemléletmódja, a jelenre való, a klasszikus mű szövegét sem kímélő állandó reflektálás szándéka, amely elsöprő hatást mutatott Szikora János szemléletmódjában.

2011-ben Alföldi Róbert a fentiekhez hasonlóan az első és a harmadik rendezői elvet követve teljesen új köntösbe bújtatta a már számtalanszor feldolgozott klasszikus alkotást, egy az előzőektől el nem határolható nézőpont megvilágításával, amely voltaképpen a fiatal generáció figyelmének megragadása, a mai kor igen magas ingerküszöbéhez mérten. Ezáltal válnak hitelessé a musical-betétként megelevenített angyalkar dicsőítései, az akciófilmekbe illő zenei szignálok, a londoni szín élő, kamerás kivetítése stb. De idevehető tulajdonképpen a nézőtér és a színpad határainak felbontása is, amellyel szintén mintegy a mozgalmasságot és újdonságot hajkurászó ifjabb nemzedékek figyelmének fenntartása a cél. A nézőtér sorai közül lép a színpadra Lucifer, illedelmesen engedik őt ki a lehajtós székek miatt felállni kényszerülő izgatott nézők. Talán üzenetet hordoz, talán egyfajta utalás a közülünk előlépő Lucifer: azontúl, hogy emberek vagyunk, mindnyájunkban ott él az ősi tagadás szelleme. A nézőtér és a színpad merev határait rombolja szét az űr-jelenet is, felettébb kihasználva a színházi terem sajátosságait, amikor Ádám és Lucifer négykézláb egyensúlyoznak a magasban, középen, a balkonon, a székek előtti korláton, de maga a csillár, annak leengedése is a jelenet egyik dekoratív elemévé válik.

A nagyfokú érzékletesség, amely nem kizárólag a látvány, hanem az érzékszervek együttes működtetésén alapszik és a jelenre való utalás elve, meghatározott és könnyen nyomon követhető koncepció köré épül. Sehol egy felesleges tárgy, mindinkább egy-egy karakteres szimbólum az, amely meghatározza az adott szín kontextusát. A Paradicsom apró, fehér tollai; a bűnbeesés során lezúduló homok; a rabszolgák keze által kirakott apró kövek Egyiptomban; Athén üvegpulpitusa, a bűnöket reprezentáló, a színpadból kinyíló római fürdőhely; vagy akár a későbbi falanszterben nejlonzacskóba bújtatott fehérneműs emberek élettelen maradványai hevernek tovább az újabb és újabb színek során, míg végül a káosz közepén fetrengő Ádám homokot és tollat dobálva testére kiáltja Lucifernek az utolsó előtti színben: „el innen, el/ Vezess jövőmből a jelenbe vissza,/ Ne lássam többé ádáz sorsomat: A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg: Dacoljak-e még Isten végzetével.” Ez a következetes felépítés is a figyelem fenntartását segíti elő, amelyet az igen gondosan megrendezett 2002-es előadás hiányának róttak fel a szakmai szemek. Fontos olyan motívumokat is megemlíteni, amelyek egy-egy szín között teremtenek kapcsolatot, mégis a mű egységes kohézióját szolgálják: Ádám és Éva bűnbeesés előtti állapota, ahogyan egymással szemben ülnek, anya és gyermek hasonló ülésben elmondott imáját emeli a transzcendens lét felé az athéni színben. De ide kapcsolódik a bűnbeesés jelképe, a fürdő a római színben, aminek medencéjében a későbbi párizsi színben Éva „negatív alakja” mártózik meg.

A jelennel való folyamatos kapcsolatteremtés a felnövekvő nemzedék figyelmének megragadásával, az újdonság erejével, mégis a klasszikus mű keretein belül válik hangsúlyossá, hiszen a némileg megvágott, de mondhatni hűen követett madáchi szöveg és madáchi eszme mindvégig nyomon követhető. Ezáltal a mai kornak megfelelő jelmezviselet (Ádám és Éva farmernadrágos viselete, az athéni mai mediterrán öltözetű színes egyéniségek, az overállba bújtatott eszkimó stb.) az egyiptomi színben megjelenő, majd a továbbiakban is fel-feltűnő fehér sportautó, a fáraó által kegyelemként osztogatott ásványvizes palack, vagy a tolókocsiban a laptopja előtt ülő megbénult Kepler alakja a mai kor eszközeivel hitelesen állítja párhuzamba a történelmi korok hanyatlását a jelennel.

A látvány és a rendezői munka tehát tudatos és következetes, valóban a fiatalok és a fiatal felnőttek megszólítása a cél, és ez a cél megvalósult, hallgatván a kijövő és a villamoson beszélgető nézőtársakat. Az érzéki ingerek mellett azonban számtalanszor elvész a szöveg maga, és habár a színjátszás is a többnyire fiatalokból álló színtársulat tehetségére vall, gyakran mintha beletört volna nyelvük a madáchi szófordulatokba, és habár a gesztikulációjuk kiváló volt, az artikulálás hiánya (Helene és Lucifer túlzottan hadartak) nem tudta kellően átadni a szöveg nyújtotta klasszikus élményt. A szöveg maga leginkább a pulpitus előtt a mikrofon által, illetve a háttérből felhangzó kierősített monológoknál okozott katartikus hatást, a színdarab nagy részében azonban a vizuális ingerek közepette elvesztette szerepét, a képi és hangi világ mégis hűen tükrözi az alapmű eszmeiségét.

Popkultúra ez vagy misszió? Azonosulhat-e a nagy művel egy újonnan felnövekvő generáció? Visszaadható-e a mai kor eszközeivel Madách Imre gondolatvilága? Az ember tragédiája izgalmas alkotás, amely ezúttal talán a digitális kor új nemzedékei számára is életszerűvé válhat.

Madách Imre: Az ember tragédiája

Nemzeti Színház

Rendezte: Alföldi Róbert

Szereplők: Blaskó Péter, Szatory Dávid, Tenki Réka m.v., László Zsolt, Stohl András, Bánfalvi Eszter, Ducsai Ábel, Előd Álmos, Gáspár Kata, Gerlits Réka, Mészáros Piroska, Radnay Csilla, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földi Ádám, László Attila, Makranczi Zalán, Mátyássy Bence, Váncsa Gábor e.h.

Közreműködik: Bondor Letícia, Farkas Sándor, Herceg Klaudia, Kolompár Erik, Lakatos Róbert, Menyu Csaba, Pallós Nikolett, Rézműves Roland, Szalóki Dávid, Tóth Tamás

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Daróczi Sándor

Zene: Szemenyei János

Koreográfus: Gergye Krisztián

Dramaturg: Vörös Róbert

Rendezőasszisztens: Kolics Ágota, Tüű Zsófia

Bemutató: 2011. május 6.

A képek forrása a PORT.hu. Fotó: Puskel Zsolt