A popperi világ(ok)

Sir Karl Raimund Popper osztrák származású filozófust elsősorban nem elmefilozófiai elképzelései tették híressé. Nevét inkább a tudomány-, társadalom- és történelemfilozófiához való hozzájárulásai avatták halhatatlanná. Pedig az elme filozófiáját illetően is megjelent kétkötetnyi műve, és ezek a szervesen összefüggő részekből álló popperi világ – vagy lazább értelemben véve: rendszer – fontos szeleteit tárgyalják. A korábbi megjelenésű (amelyet John Eccles agykutatóval közösen jegyez, és amely The Self and Its Brain: An Argument for Interactionism címre hallgat) 1977-ben látott napvilágot. A második már két magyarországi kiadást is megért. E mű csak Popper 1994-ben bekövetkezett halála után néhány hónappal jelenhetett meg, bizonyos értelemben azonban mégis frissebb a másik anyagnál. Tudniillik egy, a hatvanas években az Emory Egyetemen (jegyzetek nélkül) tartott előadássorozaton alapul. A két kötet közti viszony a magyar olvasó számára konfúz lehet, ugyanis a jelen írás tárgyát képező mű címe Test és elme – Az interakció védelmében, ami megtévesztésig hasonlít a ’77-es darabéhoz, mégis a posztumusz kötet, a Knowledge and the Body-Mind problem a fordításáról van szó.

Popper előadásai a rá jellemző világosságot tükrözik. Vigyázni kell azonban ezzel a csalfa érthetőséggel, el ne bízza magát tőle az olvasó; érdemes emlékeztetni rá, hogy Popper egy ízben kijelentette: talán ha két-háromszor értették meg valaha is. Rögtön bevezetője legelején kifejti: allergiás a meleg levegőre, a huzatosságra. Ez először mellékes információnak tűnik, de fontos összetevője világosságának. Ugyanis e huzaton azokat a terminusokat érti, amelyek túlságosan homályosak: példának okáért az „emberi természet” bevett filozófiai szóösszetételt csak vonakodva veszi szájára. Míg további bizonyítékokat nem talált, addig az itt lefektetett elméletét sem merte a nyilvánosság előtt kifejteni, mert attól félt, hogy több benne a „meleg huzat”, mint a konkrét tartalom. Popper irtózik a definícióktól, mert azok sokszor érthetetlenebbek, huzatosabbak mint egy erős intuitív tartalommal bíró szó.

Racionális vitába vetett hitének megfelelően hosszabb időt szentel előadásai után a kibontakozó diskurzusnak, és bizony az egyik diszkusszió hosszabbra is sikerül, mint maga az előadás. A kötetben szereplő megjegyzése szerint e viták élete legjobbjai közé tartoznak.

A híres falszifikációs elképzelésnek megfelelően pedig fontos számára az elméletek cáfolhatósága, és ahogy az utolsó előadáson beszámol róla: a split brain (hasított agy) kísérletek, illetve John Eccles kutatásai elmélete próbáinak tekinthetők.

A könyv külső köreiből továbbhaladhatunk az elmélet magja, a test-elme filozófiai problémájának popperi megoldáskísérlete felé. A népszerű monizmus helyett a dualisztikus tendenciák folytatója – mondhatni Descartes-nak az emergens evolúcióval feljavított változatát nyújtja. Ennél azonban kicsit többről van szó. Popper a descartes-i elméletet maga mögött hagyja annyiban, hogy több, mint két világot feltételez. Az első ezek közül a fizikai valóság, a második pedig az elme birodalma. Központi, egyben legnehezebben érthető fogalma a 3. világ. Ez egy más korban az ideák szférájának neveztetett, egy kortárs nyelvhasználat pedig a mémek birodalmának tüntethetné fel – bár e kifejezések (különösen Platóné) nem teljesen kompatibilisek Popper elképzeléseivel.

A 3. világot az ember alakítja ki fejlődése során, azaz elméink kollektív produktuma. Benépesítői az elméletek, a szellemi termékek, az érvek. De a művészetek és a tudományok is e világ polgárai. Ugyan ezek a mi alkotásaink, de tőlünk függetlenednek is: így például bár a számok (Popper szerint) ember alkotta létezők, mégis van mit felfedezni a tulajdonságaik közt számunkra. Tehát az is lehetséges, hogy a 3. világ visszahasson a 2.-ra, és általa az 1.-re. E világ egy részhalmazát alkotja az objektív tudás, ami a „jól ismert” elméletek összefoglaló neve. Az utóbbi világhoz való hozzáférés egyúttal az állat és ember közti „demarkációs kritérium” konstituálója is Konrad Lorenz gyermekkori játszópajtása szerint. Az objektív tudás koncepciójának megértése viszont nem egyszerű, hiszen Poppernél mindez nem csupán a szubjektív tudások és gondolatok összessége.

Mind a 3., mind a 2. világhoz való hozzáférés – amelyek kialakulása egymással folytatott kölcsönhatásukban történt és történik – evolúciós előnyökkel jár, ezért jöhettek létre e világok. Egyszerűsítően megfogalmazva: 1. világbeli biológiai testünk a természetes szelekció farkastörvényeitől tovább marad háborítatlanul, ha 2. világbeli elméje által összekapcsolódhat a 3. világban lakozó elméletekkel, amelyek a túlélés eszközei is lehetnek – de persze másra is szolgálhatnak.

Mindebből már látszik, milyen fontos itt az evolúció – bár Popper szerint csak intuitív megértést kínál számunkra ez az elképzelés. Összeolvasva a Test és elmében található megjegyzéseit más műveinek ugyanerre a témára vonatkozó részeivel, Popper, a Darwint „vonakodva csodáló” filozófus az evolúciós elmélet avatott interpretátoraként tűnik fel.

Descartes önálló lelket és önálló testet feltételező elméletének legnagyobb nehézsége e két dimenzió összekötése. Mint láttuk, Poppernél ezek szervesen összefonódnak az emergens evolúción keresztül, és ahogy Descartes a tobozmirigyben igyekezett megtalálni az összekötő kapcsot, úgy Popper az agytörzsbe, közelebbről a beszédközpontba helyezi a világok kölcsönhatásának színhelyét. A nyelv ugyanis az, ami lehetővé teszi számunkra a belépést a 3. világba és az objektív tudás terepére.

A vitákon Popper sok felmerülő kérdésre és ellenérvre adott plauzibilis választ, azonban vannak olyan nehézségek, amelyeket a könyv feltáratlanul hagy. Úgy tartom, egyik legnagyobb hiányossága kifejtésének, hogy az elme ontológiai státuszáról végül is nem sokat tudhatunk meg. Mert hiába nevezi magát egy ízben karteziánusnak, világos, hogy a 2. és a 3. világ esetében nem szubsztanciákról, önálló és minden mástól független entitásokról van szó. Hiszen (a 3. világ és a további világok lehetőségének beiktatása mellett) épp a világok közti interakció, és a 2. és a 3. világ kölcsönhatás révén történő kifejlődése a popperi megoldás Descartes problémáira. Ha pedig értelmezésem helytálló, nem beszélhetünk szubsztanciatrializmusról sem.

Popper utolsó előadásának végszava szerint mindannyian megtehetjük szerény hozzájárulásunkat a harmadik világhoz, és ennél többet nem is szabad remélnünk. Szerény hozzájárulás helyett a saját hozzátétele viszont számottevő e világhoz. Bevezetésemben emlegetett különböző kontribúciói mellett a 3. világban létrehozott három világ elmélete is nagyobb visszhangra talált a hasonló problémákkal foglalkozók körében.

Sir John Ecclest, a fent többször emlegetett Nobel-díjas neuropszichológust ő győzte meg az interakcionalista trializmus elfogadásáról, és később együtt kutattak elméletének empirikus bizonyítékai, vagy inkább cáfolatai után.

Peter Medawar, a szintén Nobel-díjjal kitüntetett zoológus elismeréssel írta a 3. világ elméletéről: „Magam is éppen ilyen felfogásra vágytam: a harmadik világ az emberi örökség nagyobbik és fontosabbik része. Nemzedékről nemzedékre való áthagyományozódása az, ami mindennél inkább megkülönböztet minket az állattól.” Mario Bunge, a fizika filozófiájának materialista művelője azonban bírálta Poppert. Amint a harmadik világ dolgairól írja túlzóan: „[s]zíntiszta animizmus volna [...], ha az ilyesfajta fikciókat valóságos autonóm létezéssel és oksági hatással ruháznánk fel.” Ám a maga elmélete is csak továbbgondolása Popperének, abban az értelemben, ahogy az Emory egyetemi előadásokban is megjelenik e tétel: egy új, korábbiakra rákövetkező elmélet legtöbbször az őt megelőző elmélet szimulációja, bizonyos fokú utánzása.

Popper egyik itt megjelenő szállóigéje szerint a 3. világgal való bensőséges viszonyunk teszi lehetővé, hogy „helyettünk elméleteink halnak meg.” E megfigyelésének köszönhető, hogy minket, a problémák világában létező, és azokat kísérleti hipotéziseink segítségével is feloldani kívánó lényeket Daniel Dennett több könyvében egyszerűen „popperi teremtményeknek” nevezzen. 

A Test és elme második kiadása Pléh Csaba bár nyúlfarknyi, mégis informatív előszavával egészült ki. Ebben a pszichológus nemcsak felhívja a figyelmet arra, hogy Poppert az elmúlt évtizedek eredményeinek függvényében érdemes olvasni, hanem rámutat Popper Janus-arcúságára is, például a tekintetben, hogy egyszerre redukcionizmusellenes és naturalista, valamint egyszerre hisz az emberi tudat különlegességében, és ennek fokozatos evolúciós kialakulásában.

A Pléh Csaba előszava után következő rész megegyezik az első kiadás tartalmával. Ami eléggé kifogásolható, ugyanis sok olvasásnehezítő és értelemzavaró nyomdahibát megőriz, viszont a bibliográfia nem egészül ki az 1998-as első megjelenés után magyarul napvilágot látott Popper-művekkel.

Az eredeti kötetnek akad némi magyar vonatkozása is. Elkészültét, valamint az anyagot a szerző engedelmével nagyobb mértékben átdolgozó szerkesztő munkáját a Popper-tanítvány Soros György alapítványa, valamint a CEU támogatta. M. A. Notturno szerkesztői utószava  is Budapesten íródott.

Karl Popper: Test és elme. Az interakció védelmében. Budapest, Typotex, 2009. Fordította: Káldy Zsuzsa. Második kiadás.