Porszemből az éden

Igézni. Láttatni. Elidőzni egy álmon. Látomásra ébredni. Káprázni. Bármi áron. – szólhatna a Mágnesangyal ars poéticája. Turai Laurát, a verseskönyv íróját pedig a káprázat költőjének is nevezhetnénk. Látomásos lírája kifinomult formaérzékről tanúskodik; éteri éthoszú, szelíd szerzőnőt takar, aki fegyelmező figyelemmel jegyzi szertelenül szerteágazó „léleknaplóját”.

A keretes szerkezetű, négy ciklusra osztott kötetkompozíció első része valóban a naplóformát idézi: a Nápolyi canzonetták úti élményekből kiperdült rövid dalok vagy képzeletbeli képeslapok, melyek főleg olaszországi tájakat és hangulatokat elevenítenek meg. A Vatikán macskakövén, a Forum Romanum apokaliptikus romjain vagy a Caserta Vecchia csontkatedrálisa előtt járva születnek ezek a könnyed, tömör anzikszok. A legtöbbször használt négysoros versforma pedig kifejezetten illik a széljegyzetszerű, mégis mívesen megmunkált költeményekhez. A költői képeslapok közé klasszicizáló miniatűrök (Sakál, Delfin, Fény stb.) is beékelődnek. Álomszerű foglalataikban a további költemények motivikus magjai rejtőznek. Az Ott…, a Csak, illetve a Léleknapló című ciklusok versei szintén egymás csíráiból keletkeznek; organikus szövegteret növesztenek maguk köré, amelyet burjánzó metaforák, alliteráló szóképek sokasága, illetve ritmikus ismétlődése tölt be. („Már ismerős helyen bolyongok / ezer inda indul el…”) A kötet fentiekből fakadó sokszínűsége mégsem hajlik eklektikába vagy önismétlésbe. A vándorló metaforákból összefont motivikus háló ennek ellenére nem ad egység-érzetet, a szerző pedig olykor bele is gabalyodik a halmozott, szinesztéziás szóképek szövedékébe. A bevezetésben említett szertelenség ugyanis néhol nem szab megfelelő pillanatban gátat a hullámzó, egymásba mosódó mondatok szenvedélyes sodrásának. Érdekes módon éppen ezáltal válnak modorossá, képzavarossá egyes részletek. Például a Ne tűnj el című versben: „Ne tűnj el még, a félelem, hogy / virágok szirmával hullasz halmazokra / hirtelen halállal / drágakövekbe mártott / gyémántnyilakra szabdal / hiába minden éjjel?” Ugyanez a „halmozás” figyelhető meg a Cserepek búgócsiga-csöndben is : „Tévedés volt a nyári cseresznyék / ajkakat vakító vad színe? / Csak az esőrepesztette forró hasadásba / vetett hit oldja tiszta ébredéssé / higanymerészen homályló álmok talányát.”

Persze az előbbiekben taglalt sodró, dialektikus mozgás lesz az, ami Turai Laura költészetét visszafogottságában is kitárulkozóvá, légiességében is túlfűtötté teszi. Az alapfeszültség tehát ebben a belső hullámzásban, pulzáló poétikában rejlik, valamint abban az áramló fényben, mely a homályos, árnyékos részeket is átjárja, és a leképezett látomások színterébe olvasztja. Íme, egy példa a Neon című versből: „Kiléptem a buroktörte éjjel betonhadának / távolságoktól szellős sziklanyomába / s nem láttam / mire jó a fonalak sugdosása / hisz e káprázat-idény csak keresztárnyra tűz…” A szerző kitüntetett figyelmet szentel az ún. fény-viszonyoknak. A neon semmi-tüze, a pipacsvirág árnya, a sínsötét sebes alkonyata, minda virradatra várás állapotát sugallják. Valóságos fény-misztikával találkozunk, melyben a szerelem és a szakralitás adja meg a fényből táplálkozó költői képek forrását. Nem csupán szemfényvesztés ez, hisz a vallásos vágy áhítatát átitató érzékiség kifejezésében az égi s a földi szerelem egysége nyilvánul meg, melynek szépsége a pogány imákat igéző fohászokká emeli.

„Csak egy szóval mondd

és napsütésben rezgő

árnyakba fogódzom

nem szívom többé

haldokló sziluetted míg

csontjaimba fúlnak az estek

…

Forró asztráltestek –

a hold álomporába törni

tudd hát: megremegtem –

de csak egyetlen szóval mondd…

és meggyógyul az én lelkem.”

(Pogány ima)

A hit, a remény és a szerelem jegyében fogant költészet ez, melyben a lebegő létű lírai én a semmi sodra ellenében úszik. Ez utóbbi irány nemcsak a költői intenció egzisztenciális kötődéseire, világba vetett, versbe vetített küzdelmeire vonatkozik, hanem arra a megszólalásmódra is, amely szembetűnően különbözni látszik a kortárs költészet köznyelvétől. (Nem mintha az a semmi sodra lenne.) Ez nyilván nem felvett attitűd vagy tudatos elkülönböződés a szerző részéről, mégis jelez valamit. Dobozi Eszter írja a fülszövegben: „Líraiatlan és költészetellenes korunkban minden ízében lírai költészettel mutatkozik be.” Ennek a kijelentésnek azonban csak részben, illetve formálisan lehet igazságtartalma. Mindenesetre annyit megállapíthatunk, hogy a Mágnesangyal nem kifejezetten a posztmodern nyelvezet vonzásában próbálgatja szárnyait. (Hiányoznak az ironikus felhangok, nem érvényesül a dekonstruktív önreflexió, a lírai elbeszélő magát kiiktató gesztusai elmaradnak stb.) Más pólusok felé vonzódnak/vonzanak e versek. „Felülírt” verseszményeket idéznek. Védtelennek is vélhetnénk ezt a fajta lírát a kor általános irányzatai mellett, de semmiképp sem nevezhetjük erőtlennek. Hisz „lélekben erős ragyogású” szavak éltetik, melyek olyan életművekből visszhangoznak, mint amilyen Pilinszky Jánosé, Nemes Nagy Ágnesé, Beney Zsuzsáé vagy éppen a kortárs, rokonlélek Iancu Laurájé.

Vajon hová vezet a mágnesangyal aranycérnája?  Egy érintetlen tájra hív vissza, a tiszta fény aranykorába. Mert – ismét Dobozi Eszter szavaival élve – ez a költészet egy-egy pillanatra „visszahódítja a versnek azt a nyelvet, amely egykor érzékeinket megérintve a képzeletet hozta lendületbe.” A bevezetésben említett éteri éthosz pedig valóságos értékeket közvetít. Hiszen a kötet versei nem légüres, hanem transzcendens térben keringenek, számtalan helyen a Szentírás Igéjét közvetítik. Az ún. éteriségnek így nehézkedése is van: „ó, ahol legsúlyosabb vagy, épp ott szeretlek / zuhanó-repülés éji mélyekbe / hallatlan hatalmad…” (Hipnózis) Talán az organikus szövegtest egységesebb lett volna, ha néhány gyengébb darab (pl.: Polip, Mikulásvirág) nem kerül be a válogatásba, illetve ha a kiemelt motívumok és metaforikus költői képek letisztultabb formát kapnak. Az ebből fakadó modorosságok azonban így is feloldódnak a költemények figyelmes természetességében és szelíd szenvedélyességében. Képzeletünkben így tovább éghet a kiolthatatlan fény képe: „Egy kert a napsütésben.” Porszemből az éden.   

Turai Laura: Mágnesangyal; Magyar Napló, Budapest, 2010