Radio Muezzin

A magyar közönség eddig kétszer lehetett szemtanúja a Rimini Protokoll német színházi alkotócsoport projektjeinek. A 2006-os Bailberg und Sweetheart19 című előadásban műszívvel élők osztották meg viszontagságos történeteiket, míg a 2009-es Karl Marx: Das Kapital, Erster Band-ban nyolc szereplő élettörténetén keresztül arra keresték a választ, hogyan viszonyulunk ma Európában a pénzhez, a munkához, a kapitalizmushoz és a kommunizmushoz.

„A Rimini Protokoll Helgard Haug, Stefan Kaegi és Daniel Wetzel különböző konstellációkban létrehozott projektjeinek összefoglaló neve" – olvashatjuk honlapjukon. Dokumentarista színházuk munkamódszere, hogy egy aktuális témához a valós életből keresnek személyeket („experts” kifejezés innen való: http://www.rimini-protokoll.de/website/en), akik komponált térben mesélik el az alkotók által utólag megszerkesztett történeteiket. A valóság és a fikció elválaszthatatlanná válik a színpadon.

A Stephan Kaegi rendezte Radio Muezzint a Trafóban mutatták be idén a Budapesti Őszi Fesztivál alkalmából. A produkció kiindulópontját ismét egy valós életből vett esemény adta. A hagyomány szerint a müezzinek azok az állami alkalmazottak, akik énekükkel hívják imádkozásra a hívőket, és elvégzik a mecset körüli gondnoki teendőket. Azonban az egyiptomi vallási minisztérium az imára hívás egységesítését tűzte ki célul, mely rendelet harmincezer fővárosi mecset müezzinjét érinti: 2010 végére állami rádió sugározza a kiválasztott müezzinek dalát.

Ez a témaválasztás idegenül hathat az itthoni befogadók számára. Nem jelenik meg sem a magyar társadalmi párbeszédben, sem a művészetünkben az iszlám hit, hiszen közvetlenül nem érint bennünket. Nem így Németországban, ahol Kaegi koncepciója megszületett, a rendezés mégis eltekint a téma aktuálpolitikai potenciáljától. A narráció egyértelműen egyiptomi kontextusra vonatkozik, de problémaként megjelenik a szegénység, a munka-morál általános kérdése is.

A Radio Muezzinben négy müezzin, a vak Korán-tanár, a nyugdíjazott villanyszerelő, a hivatásos müezzin és a volt súlyemelő, ill. Korán-felolvasó bajnok mesél származásáról, családjáról, mecset körüli munkájáról és végül arról, hogyan viszonyul a minisztérium döntéséhez. A valóságosként felkínált történetek ellentétben állnak a stilizált színpadtérrel. Az imaszőnyeg, a székek, a ventillátorok, a paravánok ritmust adnak a térnek.

Leterített imaszőnyeg jelöli az imádkozók helyét, s a szereplők mozgásterét. Sötétben zeng fel imára hívó énekük, majd hol állva, hol műanyagszékükön ülve mesélnek életükről. A háttérben álló négy paravánra fotóikat vetítik, melyekre elbeszélésük folyamán, mintha prezentálnának, rámutatnak. Néha a vetített képek életre kelnek, s montázsként videóvá állnak össze. A megjelenített kairói utcák, mecsetek aláfestésül, egyszersmind a történetek hitelesítéséül szolgálnak.

[kep2]

Monológ formájában tárul elénk a négy párhuzamos történet, melynek bár van eleje, közepe és vége, mégsem beszélhetünk drámai narrációról, hiszen nem alakul ki drámai szituáció, konfliktus. Egyes esetekben, amelyek a színházi befogadásban különösen fontos momentumokká válnak, azonban dramatizált az elbeszélés folyamata. Életük tényszerű adatait (név, születési hely, idő, családi állapot) kérdés-válasz dialógusos formában közlik, megtartva a tényfeltáró kutatások sajátos távolságtartó stílusát. Későbbiekben pantomimszerűen mutogatják el a rituális mosdást, imádkozásukat: egyértelműen színészi játékkal bontják meg az elbeszélések lassú, monoton folyamát. Az ötödik szereplő, a rádiós ember vezényletével sorra veszik a napi imádkozási alkalmakat, s minden müezzin megosztja a nézőkkel, hogy az imára hívás után mivel tölti idejét. Az előadás ezen pontján felgyorsul(hat) az értelmezés, ti. a müezzinek által felvázolt életek pusztán elmesélésük egymásutániságának köszönhetően könnyen összehasonlíthatóvá válnak. Karakterek körvonalazódnak: a makacs Korán-tanító, az alázatos villanyszerelő, a hatalomnak fejet hajtó hivatásos és az önelégült müezzin-bajnok. Olyan közös pontokat ismerünk fel az életükben, mint a katonaság, a család vidéken hagyása, a válás, de fontos hangsúlyozni, hogy a rövid megjegyzések nem reagálnak egymásra, zárt monológok maradnak.

A negyedik szereplő helyét az előadásban sokáig egy szék jelöli. A nézők felől érkezik a színpadra egy fiatalember, aki azt állítja, hogy a negyedik müezzint ő színészként alakítja, ellentétben a másik három „valós” szereplővel. Nem saját történetét osztja meg, kezében tartott lapról olvassa szövegét. Utal az előadás történetiségére: a negyedik müezzin és a többi alkotó közötti feszültség miatt megváltak tőle, mégis a történetét meghagyták a produkcióban, szerepét egy előadóval helyettesítették. Ezen a ponton mutatkozik meg leginkább a fikció és a valóság elkülöníthetetlensége, melyre a nézőnek reflektálnia kell.

[kep3]

A Radio Muezzin koncepciója több ponton is felszámolja a klasszikus színház-fogalmat. Egyrészt nem hivatásos színészek, hanem hétköznapi emberek szerepelnek a projektben. Másrészt azt állítják, saját élettörténeteiket osztják meg az előadás során. Harmadrészt ezek a monologikus formában előadott elbeszélések nem reagálnak egymásra, nem alakul ki drámai szituáció. A néző nem a rendezői színház megszokott zárt esztétikai világával találkozik. A hagyományos színházolvasási stratégiáink és a Rimini Protokoll-tapasztalat közötti feszültség azáltal tud oldódni, hogy egy egységes értelemrendszer jelenik meg a színpadon.

A Rimini Protokoll egy aktuális esemény tényfeltáró fórumát adja színházi formában az érintettek részvételével. Több nézőpontból, sok szempontot érintve tárják elénk a problémát úgy, hogy az előadás végére a mozaikokból a befogadó számára is összeáll a jelentéses mű.

Radio Muezzin Rimini Protocoll, Trafó, Budapesti Őszi Fesztivál Előadók: Abdelmoty Abdelsamia Ali Hindawy, Hussein Gouda Hussein Bdawy, Mansour Abdelsalam Mansour Namous, Mohamed Ali Mahmoud Farag, Sayed Abdellatif Mohamed Hammad Koncepció és rendezés: Stefan Kaegi (Rimini Protokoll) Hang: Mahmoud Refat Videó: Shady George Fakhry (Kairo), Bruno Deville Dramaturg: Laila Soliman Színpadkép: Mohamed Shoukry Fényterv: Sven Nichterlein, Saad Samir Hassan (Kairo) Rendezőasszisztens / Performance: Dia’Deen Helmy Hamed Technikai vezető: Sven Nichterlein, Saad Samir Hassan (Kairo) Video operátor: Bodo Gottschalk Produkciós menedzser: Katinka Vahle, Juliane Männel, Lana Mustaqh (Kairo) Turné menedzser: Samah Samir, Mohamed Sleiman Felirat, fordítás: Ahmed Said, Ebtihal Shedid Az előadás 2010. október 14-én volt látható. A képek forrása a Trafó honlapja. (Fotó: Claudia Wiens, Braundrama-berlin.de)