A remény hoz minket vissza

Tim Crouch A szerző című előadására érkeztem. Amikor az ajtón beléptem, rögtön figyelmes lettem a két egymással szembefordított nézőtéri üléssorra. Hol a legkevésbé veszélyes helyet foglalnom? Tudtam, hogy egy interaktív előadásra váltottam jegyet.

Az egymással szembe állított széksorok azt az érdekes szituációt eredményezték, hogy a nézők egyszerre váltak megfigyelőkké és megfigyeltekké. Mi történhet egy színpad nélküli előadáson? – kérdeztem magamtól. Néhány perc várakozás után megszólalt az egyik „néző”. Néző vagy színész? A válasz nem sokat váratott magára az előadás angol nyelve és a színpad hiánya miatt. A megszólaló színész, azon nézőhöz volt hasonló, akit már jól ismerhetünk színházlátogatásainkból. A néző, aki darab előtt és közben is beszél hozzánk, és közlékenységét hárítani próbáljuk, mert úgy érezzük túl közvetlen velünk. Megmosolyogjuk, vagy a hátunk közepére se kívánjuk. Az előadás miatt váltottuk meg jegyünket, a néma hallgatásra, a csendre és a befogadásra készültünk. A nézőt alakító színész kedvesen érdeklődött a mellette ülő hölgyektől, a nevüket a foglalkozásukat tudakolta, bonbonnal kínálta őket. Szerinte mindig a remény hoz minket vissza a színházba. A hit, hogy jó előadást fogunk látni. Bizakodunk, mindig bizakodunk a színházban. Azzal, hogy a megszólaló színész a nézősorban foglalt helyet, megbomlott a hagyományos színpadon játszó színész és a közönség soraiban helyet foglaló néző közötti távolság, a kettő közötti határ elmosódott. Nekünk nézőknek nem előre kellett figyelnünk, hanem pont fordítva, a „közönségbe bele” éberen figyelni hol szólal meg a következő színész. Közben halk és kellemes zene szólt, néztem a többi nézőt és engem is néztek.

Az előadás nagyrészt „nézőtéri” fényben zajlott. Teljes világosság, néha homály, a fény lehúzása majd ismét világosság. A nézők mindig láthatóak maradtak, nem süppedhettek a sötétség és a megbújás biztonságába. Ugyanígy a nézők között helyet foglaló színészek sem maradhattak magukra a vakító fényben. Nézőként az a megszokás, hogy egy „normál” előadás közben nem kell megszólalnunk, kérdésekre válaszolnunk, csendben szemlélődhetünk. Ezzel szemben Tim Crouch interaktív színházával arra törekedett, hogy a nézőket kibillentse a néma megfigyelői állapotukból. Ez több kérdést is felvet. Hogyan reagál a néző, ha az előadás közben megszólítják? Zavarban érzi magát? Kíváncsi arra, amit a mellette ülő színész mesél neki? Folytonos döntéshelyzetbe kerül: végigüli-e az előadást, beszélget-e a színésszel, végighallgatja-e a történeteket. A nézők az előadás aktív résztvevőivé válhatnak, rajtuk áll a döntés: beszállnak a játékba vagy kimaradnak belőle. A szerző lényege nem a színészek által elmondott történetekben merül ki. Az előadás a nézők reakcióját várja, a színpadkép, látványtechnika helyett a szavak ereje dominál. Legyen az egy férfi története, aki híres író akar lenni, és nagy betűs szalagcímekről álmodik az újságban, vagy egy kezdő színésznőé, aki arról vall, hogy kis költségvetésű filmekkel kezdte pályáját. Mindez tulajdonképpen érdektelen, amíg olyan témák nem kerülnek elő, amiről a hallgatóságnak (talán) konkrét állásfoglalása van. Ilyen az öngyilkosság, a háború és a pornográfia. Ha a nézőt ezek a témák bosszantják vagy egyszerűen nem érdeklik, meg van a lehetősége, hogy kimenjen az előadásról. Az elhangzott történetek és a néző elvárása között (ti. hogy ő ma este szórakozni jött ide, és nem problémákat hallgatni) feszültség van. Vajon azért nem áll fel a néző, mert a többi néző sem teszi? Egy újabb döntés előtt áll: játékban marad vagy kiszáll belőle. Az előadás valódi tétje, hogy a néző és a várt előadás közötti feszültség feloldása megtörténik-e.

Tim Crouch darabja tréning a nézők számára, mert sokat tanulhatnak a nézői viselkedésükről: Miként reagálnak, ha nem egy klasszikus színházi este résztvevői, ha kibillentik őket a klasszikus néző státuszából. Az előadásban a fő szerepet a néző stimulálása kapja. Az előadás közben a néző magára van utalva, kezében van a döntés, valójában azt tehet, amit akar. Azt hiszem, az előadás lényege, hogy ez a felismerés megtörténjen. A színészek darab közben elhagyták a termet, a nézők nem tudták eldönteni, hogy véget ért-e a darab, tapsolni kellene vagy csak halkan távozni. Magukra maradt nézők leckéje ez. Nem erre számítottak. Azt gondolom, hogy „kezdő” nézők számára az előadás azzal zárult, hogy idegenül érezték magukat, minden perc meglepetést hozott számukra, talán kicsit meg is botránkoztak, valami megváltozott bennük, ez biztos. A magam részéről csak egy volt a többi előadás között. Kellemes péntek esti élmény, nem hagyományos színházi előadás, de nem is bántóan interaktív, nem hozott kellemetlen helyzetbe. A Tim Crouch-csal készített interjúkból kiderül, hogy kifejezetten a finom provokáció a célja. Engem nem botránkoztatott meg az előadás, nem éreztem különösebbképpen provokálónak sem. Azt gondolom, a darab főleg azokra épített, akik nem szoktak hozzá a nem hagyományos színpadi formákhoz. Az előadás problémafelvetése, tudjuk-e, hogy mindig a kezünkben van a döntés, nagyon aktuális. Aktuális, de talán kicsit elcsépelt. Így én is az elsőként megszólaló színész szövegét idézhetem: majd a remény ismét visszahoz minket a színházba. Annak a reménye, hogy egy jobb előadást látunk.

The Author / A szerző

Trafó Kortárs Művészetek Háza

Írta: Tim Crouch

Rendezte: Karl James

Szereplők: Tim Crouch, Chris Goode, Vic Llewellyn, Esther Smith

Zene, hang: Ben Ringham és Max Ringham

Bemutató: 2010. október 28., Trafó Kortárs Művészetek Háza

A képek forrása a Trafó honlapja. (Fotó: Stephen Cummiskey)