Rend a káoszban

A filozófia egyik sajátossága, hogy az őt magát vizsgáló meta-tudomány, a metafilozófia, maga is része a filozófiának. Míg a „Mi a matematika?” kérdés maga nem matematikai természetű – nem válaszolható meg egyenletek megoldásával vagy tételek levezetésével –, addig a „Mi a filozófia?” maga is filozófiai kérdés: nem történeti vagy tudományszociológiai, hanem filozófiai eszközökkel kell megválaszolnunk. Gilles Deleuze és Félix Guattari éppen ezt vállalják 1991-es Mi a filozófia? című könyvükben, mely tavaly jelent meg magyarul Farkas Henrik fordításában.

Deleuze és Guattari a francia posztstrukturalista filozófia kiemelkedő szerzőpárosa, akik 1968 tavaszán találkoztak, és a következő évtizedekben négy közös munkát publikáltak, melyek közül a Mi a filozófia? az utolsó. Ebben a vékony kötetben nem kevesebbre vállalkoznak, mint hogy egyrészt definiálják magát a filozófiát, illetve hogy megmutassák a művészethez és a tudományhoz való viszonyát. Elemzésük nagyjában-egészében a következő eredményt nyújtja:

A filozófia fogalomteremtés (7–8. o.). A fogalmak végtelenül összetett – mondjuk így – gondolati entitások, minden fogalom véges számú további fogalomból áll (19. o.). A gondolkodás sajátossága, hogy képes e végtelen sok alkotórészt egyetlen aktus segítségével átfogni, „végtelen sebességgel átcikázni” a fogalmi összetevőkön (24. o., 34. o.).

A fogalmak teremtésének két előfeltétele van (vö. 66. o.). Az első az úgynevezett „immanenciasík”, vagyis egy olyan gondolati vagy „virtuális” sík, amely lehetővé teszi a rajta elhelyezkedő fogalmak létezését nagyjából úgy, ahogy a papírlap lehetővé teszi a rajta található betűk létezését. Ahogy a papírlap maga nem betű, úgy az immanenciasík sem fogalmi természetű, prekonceptuális, prefilozófiai (34. o.).

Az immanenciasík határozza meg azokat a problémafelvetéseket, amelyekre válaszul a filozófus fogalmak megalkotásába kezd. Például az az immanenciasík, amelyben Descartes dolgozott, olyan korábban nem látott ismeretelméleti és metafizikai kihívásokat támasztott, melyekre a test-lélek dualizmus karteziánus fogalmának megteremtése szolgált válaszul. A filozófiatörténet egésze ilyen problémafelvetések és -megoldások egymásra rétegződéséből, egymásba alakulásából, új immanenciasíkok kifeszítéséből, és mindenekelőtt: új fogalmak megteremtéséből áll.

A fogalmak teremtésének másik feltétele az úgynevezett „fogalmi szereplő” (54. o.). Egy olyan – megint csak – gondolati ágens, akinek a szemszögéből az immanenciasíkon felvetett probléma megfontolás tárgya lesz. Descartes esetében például ez az iskolafilozófussal, a skolasztával szemben álló laikus – a szerzők megfogalmazásában: „idióta” (54. o.) –, aki saját értelmére hagyatkozva igyekszik megbirkózni az immanenciasík által támasztott kihívásokkal. Ez a figura nem azonos magával a filozófussal, inkább a filozófus által felvett szerepnek felel meg, amelynek sajátosságai meghatározzák, miféle fogalmak jöhetnek létre a filozófus munkája során (65. o.).

A művészet és a tudomány a filozófiához hasonlóan teremtő folyamatok. Míg a filozófus fogalmakat hoz létre az immanenciasíkon, addig a tudós függvényeket a referenciasíkon, a művész pedig affektumokat és perceptumokat a kompozíciós síkon (165–166. o.). Az analógia természetesen nem tökéletes, hiszen mind a művészet, mind a tudomány számos olyan jellegzetességgel rendelkezik, amelyekkel a filozófia nem – és bár ezek tárgyalása a könyv jelentős részét teszi ki, jelen írásban nem áll módomban bemutatni.

A filozófia, a tudomány és a művészet sajátos és egymásra vissza nem vezethető teremtő aktusok. Céljuk, hogy segítségükkel úrrá legyünk a minket körülvevő káoszon (165. o.): a folytonos változásban lévő valóság látszólagos értelmetlenségével és rendszertelenségével rémítő összevisszaságán (169. o.). A filozófia, a művészet és a tudomány ezt a káoszt szervezik rendszerbe, zabolázzák meg, mégpedig mindegyik egy olyan sajátságos módon, amely lényegileg különbözik a többitől, és semmilyen módon nem szorul rájuk. Mindegyik a kaotikus világon belüli értelem és rendszer megkonstruálásának egy egyedi és önmagában megálló módja.

Mit gondoljunk a filozófiaképről, melyet Deleuze és Guattari állít elénk? Elképzelésüknek mindenképp vonzó eleme, hogy igen szisztematikusan elemzi mind a filozófiát magát, mind annak viszonyát a tudományhoz és a művészethez. Nemcsak az egyes teremtési-megismerési módok bírnak kristálytiszta szerkezettel, jól elkülöníthető részekkel, de a rendszer egésze is, amelybe illeszkednek, igen jól strukturált – még ha azt a rájuk jellemző nehézkes nyelvezeten is prezentálják, melynek megértésében egyébként nagy segítségünkre van Farkas Henrik igen érzékletes fordítása és számos lábjegyzete.

Egyesek számára ez a rendszer talán túlságosan is szisztematikus és rendezett. A szerzők elfelejtették talán, hogy a filozófia, a művészet és a tudomány mind olyan organikusan, időnként aszimmetrikusan fejlődő történeti képződmények, melyek jelenlegi formájukat csak a múlt század elejére érték el, és amelyek azóta is folytonos változásban vannak?

Épp ellenkezőleg, Deleuze és Guattari alighanem mindenki másnál jobban tisztában van azzal, mennyire esetleges és történelembe ágyazott mind a filozófia, mind a tudomány és a művészet. Könyvük harmadik fejezetében (Geofilozófia) világosan kifejtik, hogy a filozófia teljes mértékben esetleges történeti, sőt földrajzi körülmények révén jött létre, és léte egyáltalán nem szükségszerű. Elemzésük maga is egy esetleges és nyilvánvalóan múló állapotot rögzít a filozófia, a tudomány és a művészet közös történetében, mely állapotnak nemcsak hogy örök érvénye és állandó státusza nincsen, de már napjainkban is felbomlani látszik.

Szisztematikus filozófiai rendszerépítés és e tevékenység kontingenciájának tudata egyszerre hatja át Deleuze és Guattari könyvét, ami által a ma embere – és csakis a ma embere – mélyreható betekintést nyerhet a filozófia természetébe. Úgy vélem azonban, mégsem lehetünk teljesen elégedettek a Mi a filozófia? által rajzolt képpel. Először is nyilvánvaló, hogy elemzésük sok esetben nem annyira leíró, mint inkább előíró jellegű. Nem arra törekszenek, hogy elmondják, mi a filozófia, inkább arra, hogy megmondják, a filozófiának minek kellene lennie. A Proponandusok és fogalmak című fejezetben például implicite bár, de az analitikus filozófiai hagyományt támadják, amiért az jogosulatlanul folytonosnak tekinti a filozófiát a tudománnyal és a logikával. Felvetődik a kérdés azonban, hogy az analitikus filozófia kétségtelen térnyerése láttán miért jutnak inkább arra a következtetésre, hogy az analitikus filozófusok eltávolodtak a valódi filozófiától, ahelyett, hogy belátnák: saját elemzésük volt helytelen, a filozófia mégsem az, aminek gondolták. Nos, úgy tűnik, azért, mert már jó előre tudták, mi is a filozófia. Ennek persze a szerzők alkalmasint maguk is tudatában vannak – és aligha tiltakoznának, minthogy véleményük szerint nem annyira elemzik, mint inkább maguk is megteremtik a filozófia fogalmát eszmefuttatásaik során –, ám még így is felvethető a kérdés, hogy eljárásuk helyeslendő-e.

Másrészt jó okunk van kételkedni abban, hogy a filozófiának az a l’art pour l’art felfogása, amelyet Deleuze és Guattari támogat, fenntartható és fenntartandó-e. A szerzők gyakran hangsúlyozzák, hogy a különböző immanenciasíkok és fogalmak közül egyik sem helyénvalóbb a másiknál, egyik sem áll közelebb egyfajta objektív igazsághoz (28. o.). A filozófus célja éppen ezért nem az igazság kutatása, hanem a már létező fogalmak meghaladása, az, hogy örökösen valami újat, valami érdekeset mondjon (71–72. o.). A filozófus ezért irtózik a vitáktól és attól, hogy álláspontját meg kelljen védenie másokkal szemben (29. o.).

Ez a filozófiakép először is történetileg nem helytálló. A közhiedelemmel ellentétben a múlt nagy filozófusai nem kezdték mind a nulláról filozófiai rendszerük felépítését, hanem azt mindig az egymással és az elődökkel való aktív és argumentatív párbeszéd eredményeként hozták létre. A vita a kezdetektől fogva szerves része a filozófiának. Az ettől való idegenkedés, amit Deleuze és Guattari a filozófia egyik alapvető ismérvének tekint, viszonylag kései fejlemény, amely azonban még az általuk képviselt filozófiának is inkább elméletileg, mintsem gyakorlatilag része.

Másrészt igencsak megkérdőjelezhető a filozófiát úgy tekinteni, mint az érdekes vagy az újszerű önmagáért való hajhászását. Joggal vethetjük fel, hogy Deleuze-ék ezzel mindössze az igazság fogalmának híres-hírhedt posztmodern megkérdőjeleződését visszhangozzák, ugyanakkor egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy az a filozófiakép, amelyet így kapunk, akár a szerzőpáros számára is vonzó lehetne.

A filozófia ugyanis ez esetben az intellektuális bulvárhíradó szintjére látszik süllyedni, ahol a filozófusok, mint szellemi paparazzik, örökké az egyre újabb, érdekesebb, extravagánsabb gondolatokat keresik tekintet nélkül arra, hogy amit találnak, a szó bármilyen értelmében igaz vagy védhető-e. Az a felfogás, hogy a filozófia nem valamiféle saját magán túlmutató cél felé halad, hanem saját belső feszültségei, dinamikái késztetik mozgásra, persze védhető metafilozófiai feltételezés; ám ha ez csak úgy tartható fenn, hogy a filozófia feladataként az újabb és újabb érdekességek felkutatását jelöljük meg, akkor alighanem a korunk szellemi kiüresedését és intellektuális hanyatlását minduntalan számon kérő Deleuze és Guattari sem lehet elégedett ezzel a válasszal.

A filozófia, mint mondják, „belemetsz a káoszba”. Ám éppenséggel nem azért, hogy valami érdekeset vagy újszerűt hozzon létre. Az ilyenfajta érdekesség mindössze az intellektuális érzék szórakoztatására volna alkalmas, ami elfedné a szemünk elől a káosz valódi rettenetét. Ám a fogalom valósságot ad a káosznak (175. o.), és mint ilyen, aligha tagadható, hogy az igazság valamiféle igényével lép fel. Azzal tehát, hogy Deleuze és Guattari egyrészt tagadják a filozófiai igazság fogalmát, másrészt a filozófiai állásfoglalás státuszát a puszta vélemény, a doxa fölé kívánják emelni, feszültséget teremtenek, amelyet véleményem szerint nem oldanak fel.

Összegezve tehát, Deleuze és Guattari a filozófia fogalmának és a művészethez, valamint a tudományhoz való viszonyának igen mélyreható elemzését hajtja végre. Elképzeléseiket igen szisztematikusan vezetik elő, és számos – többé vagy kevésbé világos – példán keresztül illusztrálják is, miközben a fogalmi és történeti szempontoknak igyekeznek egyaránt érvényt szerezni. Ennek eredménye egy sokrétű és számos szempontból elfogadható filozófiaelemzés, amely azonban – mint minden filozófiai gondolat – nem mentes a problémáktól.

Ugyanakkor a könyv kétségbevonhatatlan érdeme, hogy szerzői nem a szilárd és megmásíthatatlan igazságok kimondására, hanem sokkal inkább a gondolkodás – olykor esendő, olykor diadalmas – önmozgásának bemutatására helyezik a hangsúlyt, és a legvégsőkig tudatában vannak annak, hogy elképzeléseik egy adott kor adott aspektusára vonatkoznak, filozófiafogalmukat ők maguk teremtették egy adott immanenciasíkon, amelynek a jövő filozófiájára egyáltalán nem kell érvényesnek lennie.

Gilles Deleuze – Félix Guattari: Mi a filozófia? Budapest, Műcsarnok, 2013. (Ford. Farkas Henrik)

Ajánlott cikkünk:

Kapelner Zsolt: Háború vagy béke?(A Perlekedő rokonok? című tanulmánykötetről )