Requiem Drezdáért

A vers requiem (a régi) Drezdáért. Az épületek bemutatásán, történetének elmondásán: a nyelviből való építkezésen keresztül a történelem elevenedik meg, s lesz így (újra) egésszé az, ami a rendteremtés ürügyén megsemmisült. Többnyire teljesen átlagos, mindennapi szavakból áll a vers; mégis, mintha legtöbbjüket nagybetűvel írta volna a költő. Szépen felépített „egész”, mely az utolsó sorban jut arra a pontra, ahol nem csak „Apám, a szerencsés, széttekinthetett”, hanem mi is ráláthatunk erre a kerek, feszes nyelvi megalkotottságra, mely tulajdonképpen „maradék” szavakból épült. A szöveg egész volta és az egymásra rakódó rétegek feszültsége ad dinamikát a versnek: a fanyar, tényközlő, iróniát sem nélkülöző hangvétel valójában egy város végérvényes elvérzését közli. Az épület-kultúrán keresztül ragadja meg Drezdát, annak egykori mindennapjait („a polgáré, aki megtöltötte a templombeli / perselyt”), és a múlthoz, az örökséghez, a pusztuláshoz való („kultúrának ellentmondó”) viszonyt.

Az első sor mese vagy anekdota kezdetére emlékeztet. Már a címben is történetet ígér, távoli esetet, melynek főhőse „Apám” lesz. Mintha egy fiú mesélné az unokának: az egymásba kapcsolódó láncszemek összetartozása ez. Megtudjuk azt is, hogy „Apám” „szerencsés”, hiszen „szabadjeggyel” utazott egy távoli városba, ráadásul „a biztosba” - ahogy az pár sorral lejjebb kiderül. Ebbe, a mesének ígérkező felütésbe tör be a második mondat váratlan drámaiságával: „látta a miszlikbe aprított / egészet.” Önkéntelenül Ady „Minden Egész eltörött” tapasztalatát érezzük benne, mely most fogalmazódik újjá, s fokozódik a szórend révén, az utolsónak odatett „egész”-szel, ami a sortöréssel válik még hangsúlyosabbá. Ezzel a lépéssel már egy másik világban vagyunk: az apát elkeserítő „pozdorjává zúzott” patríciusházak és az elbeszélő én jelenének keveredésében, melyben a perspektíva folyton változik, és a megelevenedő kép már a következő sorban relativizálódik is. „Ami engem / egyszerűen megigéz, a pusztulás” – folytatódik a vers. Nem hiszem, hogy a lírai én, mint a pusztulás szerelmese vallana e sorból, helyette a pusztulásra mint az erő megnyilvánulására, mint a mindent megmásító folyamatra tekint, mely önkéntelenül hatása alá vonja. 

De olvassuk tovább így (is): „a pusztulás / utáni egyenlőség harmonizáló hatalma”! Ebben egyrészt ott van a pusztulásnak mint valami fenségesnek a tapasztalata, ugyanakkor az így előálló olvasat a transzcendens felé visz: mintha a halálban való egyenlőség gondolatát idézné fel. Ez a demokratikus megsemmisülés az, mely végül harmóniához vezethet, mintha a megsemmisülés, elpusztulás révén tudna csak egésszé lenni a világ. A következő mondat visszahúz a földre, a „biztosba”: az apa és a szász nő története folytatódik: „Nem történt / köztük semmi, de a nő megmutatta apámnak / az eltörött egészet”. A mondat első fele még a meg(nem)történtről mesél, a másodikból már a „szó szerinti olvasaton túl” való olvasás kényszerét érezzük. Persze az azt követő mondat révén („Például a Zsófia- / templomot.”) a városra is vonatkozik e sor, de az ezt (is) jelölő „egész” valami mélyebb jelentés felé visz. 

Egy nő, aki által teljes lesz a világ. Romantikus gondolat: a szümbolon eredeti jelentésére asszociálhatunk: a görög szó eredetileg egy kettétört tárgy egyik felét jelentette, melyet az újbóli találkozáskor másik felével összeillesztve igazolta felmutatójának kilétét. Így lett nemcsak a két darab eggyé újra, hanem az azzal együtt kettétört világ is. A képből halványan feldereng egy „mi lett volna ha” szerelem, viszony beteljesületlensége. De nem ragadhatunk bele a szentimentalizmusba vivő sorba, fontos adatok következnek a Zsófia-templom tornyairól, a ’62-es lebontásról. „Walter Ulbricht személyes szorgalmazására” olvassuk. Egy név, melyen keresztül egy korszak úszik be finoman, s ugyanakkor az ehhez való ironikus viszony is tematizálódik: a nagy NDK-s vezető, aki személyesen jár egy „nem is olyan kevésnek megmaradt” templom lecsákányozásában. „Nincsen toronymonopólium, jelenti ki”: a költő által alkotott szó már önmagában nevetséges, hiszen ami monopólium, annak nincs vetélytársa, az kizárólagos jogot ad – ebben az esetben az Istenre? Hisz a torony szó használatánál nem lehet eltekinteni az eget és földet összekötő funkciójától, a transzcendenciára irányító mivoltától.

„És Isten újabb két toronnyal / lesz szegényebb, pedig amúgy is vesztett eleget”: a Zsófia-templom esetén át a korszakra jellemző szekularizációra tesz utalást; a „pedig amúgy is” kifejezés egyrészt a kijelentés erősségét tompítja, (vagy akár fokozza ironikusan), másrészt térben és időben is kitágítja az eddigi képet: utalás lehet ez a második világháború bombázásaira, és a modernitástól elinduló Istentől való elfordulásra egyaránt. Az egykori szakrális tér helyére ócska kockaház épül aztán, majd egy ugrással a jelenbe lépünk: a „Posta térre” - mely nevében sem őrzi az egykori templom ittlétét - a lacikonyha-kockaház-„vizelde” szorításában vagyunk, s a hely a sűrített beszédmód által kel életre. Ebben a megmerevedett helyzetben térünk vissza mintegy álomképként a „rendteremtő” politikushoz, intézkedéseihez. „Kontár”: „Negatív megítélésének oka az volt, hogy a közösség (céh) ellenőrző, fegyelmező, erkölcsi téren és a munkavégzésben egyaránt nagy követelményeket felállító ereje alól vonta ki magát.”[1]; ugyanakkor ezzel a pejoratív kicsengésű szóval olyan barátságosan közelivé teszi Térey a képet, hogy már-már megszeretjük. E mellé teszi ellenpontozásul: „Odacsempészte / saját képmását az örökölt homlokzatra. / Fejében kész volt az ördögi terv:”, s így lesz még fájóbb a saját képmás, a „kontár jelen” odacsempészése a múlt, az örökség helyére, mely így már megmásíthatatlanul el fog veszni. „Sugárutat nyitni salétromittas, / sírnivalóan szép sikátorok helyén.” Az alliteráció susogva visz az eltűnt sikátorok egykori magányának mélyére.

A lírai hangvételt után, kemény, egyértelmű szavak: „többet ártott Drezdának, mint a Királyi / Légierő. A mészárosmunka nyomait / mészárosként tüntette el.”  A bombázás mészárosmunkaként való felfogását történelmileg igazolhatjuk, hisz Drezda központjában semmilyen jelentős katonai célpont nem volt, a gyújtóbombákkal végrehajtott többnapos támadás egyértelmű célja a lakosság minél nagyobb mértékű lemészárlása volt. A szövetséges bombázás pusztító erejének, és a kontár-munka ördögiségének érzékeltetésére már csak az önmagába forduló hasonlat lehet eszköz.  A pusztítás mindkét esetben elképzelhetetlen, leírhatatlan, összehasonlíthatatlan mértékű, melynek borzalmától, a valóságtól elvonatkozatva, a pusztulás esztétikájában a fenséges tapasztalatát élhetjük át[2]; mellyel szemben az ember jelentéktelennek érzi magát, ami megdöbbenést, rémületet, bénultságot, csodálatot vált ki. Ez az, mely „engem / egyszerűen megigéz, a pusztulás”. 

A romok azonban lassan eltűntek, a múltból csak az emblémák maradhatnak, mintegy igazolásául annak, hogy a telek, a föld a „régi”, s ezzel együtt Térey egy világot temet el: a templomba járó polgárét. Ennek helyére jön a „másolt régi”, majd az „Ulbricht-barokk, Honecker-panel”- az elszabadult vadállat, kontár művei. Drezda az újjáépítéssel „másodszor vérzett el, / ezúttal végérvényesen.” – olvassuk a lacikonyha udvaráról felidézett 50 év történelmét. Itt kapcsolódunk vissza „Apámhoz” - szépen keretbe foglalva így a verset -, akinek a szász nő „megmutatta az eltörött egészet”.Az indokolatlannak tűnő jelző az egésznek mutatkozó maradék felől válik valóban érthetővé. Szerencsés, nem csak mert szabadjeggyel utazott, hanem mert nem a kockaházakkal, az Ulbricht-barokkal kellett szembesülnie, valami félreértett „rendteremtéssel”. „Megmutatták neki azt a pontot, ahonnan / egésznek mutatkozik a maradék.” Azért kitüntetett hely ez a pont, mert akkor és ott: láthatta a romok nyugalmát, az őszinte romokét; láthatta egy porig rombolt város tetemét a maga fenségességében. Ekkor Drezda még egész, romjaiban is, mely mára csak maradék, az egység darabokban. „Et lux perpetua luceat eis." [3]