RETINA – Kortárs portrék

A KOGART Galériában január 6-tól látható RETINA – Kortárs portrék című kiállítás festményeinek alkotói Nagy Sára és Szunyoghy Viktória fiatal képzőművészek, mindketten a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán végeztek. Ezen a kiállításon portrékkal szerepelnek, olyan kérdésekre keresve a választ, hogy mit jelent a kortárs művészetben a portréfestészet, mi a feladata és célja, hogyan tükrözhető benne a személyiség része vagy egésze.

Nagy Sára (1985) hét nagyméretű olajfestményét tekinthetjük meg a kiállításon, melyek saját női kortársait ábrázolják, plusz egy önarcképét. Mindegyik képet az erőteljes, merész színhasználat, kissé elnagyolt, de határozott ecsetkezelés és az anatómiai pontosság jellemzi. Stílusukat tekintve expresszív jellegűek. A festmények háttere elég semleges, mely azt segíti elő, hogy csak az emberi alakokra figyeljünk. A képeken megjelenő nők ábrázolásának sajátossága, hogy a modellek ránk néznek, mely művészi fogás nem új keletű, de mindig eléri hatását, nevezetesen azt, hogy a néző megszólítva érzi magát. További jellegzetesség még, hogy az elnagyolt ecsetkezelés miatt az ábrázolt arcok roncsoltnak tűnnek, ezzel is erősítve azt a szenvedő, elgyötört kifejezést, melyről a későbbiekben lesz szó.

A Bianka 2010 című képen egy sötétkék ruhás nő látható fehér virággal a kezében. Arca rózsaszínű, arccsontja erős, szemei karikásak, szemgolyói nem egyformák, mindez határozott ecetvonásokkal megfestve. Arca és tekintete e vonások által fáradtságot, elgyötörtséget fejez ki, mégis száján enyhe mosoly dereng, ami valamiféle beletörődést sejtet. De ez a mosoly jelenthet reményt vagy örömöt is, ha figyelembe vesszük, hogy a fehér virág a gyermekáldást szimbolizálja.

A Blanka 2010 címet viselő festmény egy női aktot ábrázol. Egy vékony és nem túl szép testet látunk, viszont tartása egyenes, feje is előre fordul, ezzel egyfajta megelégedést mutat saját teste iránt. Mintha azt gondolná, ez vagyok én, ilyen vagyok, felvállalom. Arcán az alapvetően komor színek mellett egy-egy sárga ecsetvonás is megjelenik, melyek némi derűt kölcsönöznek az arcnak, ezzel is erősítve az említett megelégedést. De azért van valami feszengés is a tekintetében.

Az Andrea 2010 című kép női alakja előre dől, így arca szinte hozzáér a kiállítást látogató arcához – legalábbis ezt a hatást kelti. A viszonylag semleges háttér és a fekete haj miatt is tekintetünk a nő arcára irányul, mely a lebiggyesztett száj által csüggedtséget fejez ki. Az előredőlő testtartás, a csüggedt arckifejezés és a már említett szembenézés olyan érzést keltenek, mintha a képen szereplő nő tőlünk várná a megoldást, a segítséget. De mivel ott van az áthatolhatatlan távolság a képen megjelenő világ és a befogadó valósága között, így a néző persze nem tudja, hogyan segítsen, vagy mire vélje e tekintetet.

Ha végignézzük a kiállításon Nagy Sára összes képét, mindegyik a fentebb elemzett pár képhez hasonló érzéseket és gondolatokat ébreszt a befogadóban. Mindegyik női arc és testtartás elgyötört, szenvedő vagy szorongó, és mindegyik valamifajta lemondást vagy beletörődést sugároz. Igen, elmondható a művész alkotásairól, hogy valóban kifejezőek, de van bennük valami dühítően érthetetlen vonás is. Ráadásul a beállítások és a kifejezésmód hasonlósága is monotonná teszi a képsorozatot.

Magamban idáig jutottam, mikor az alkotó utolsó képéhez, az önarcképéhez értem. Ekkor megértettem, hogy mi zavart eddig. Az önarckép szintén egy szenvedő, gyötrődő nőt ábrázol, rájöttem, hogy tulajdonképpen mindegyik képen az alkotó személyisége tükröződik, ezért olyan hasonló az összes kép. Majd mikor a kiállítás után jobban utána olvastam Nagy Sára munkásságának, kiderült, hogy korábban szinte csak saját testét és arcát választotta témájául. Úgy tűnik, ezt az én-központúságot viszik tovább a mostani vásznak is. Természetesen ez önmagában nem is lenne baj, mert valóban nagyon kifejezőek az alkotások, látványosak, jó technikai tudásról árulkodnak, így eladhatóság tekintetében megfelelnek egy műkereskedelmi profilú intézmény számára. Az viszont már inkább baj, hogy túlságosan hasonló témájúak a képek, mondhatni egyoldalúak, egyhangúak, egymáshoz képest nem mutatnak újat a nézőnek. Összegezve talán egyetlen nagy segélykiáltásnak lehetne őket tekinteni. Mintha mindazok nevében szólna, akik nem érzik jól magukat ebben a világban.

Szunyoghy Viktória (1983) hat nagyméretű és hat kisméretű olajfestményét állítja ki a kiállításon. A szinte fotorealisztikus alkotások szintén kortárs személyeket ábrázolnak, melyek közt vannak nők, férfiak és egy gyerek is. A figurák hétköznapi környezetben jelennek meg, és mindegyiknél van egy papírból kivágott „emberlánc”.

Az Ági 2010 címmel szereplő kép egy fiatal guggoló nőt ábrázol, aki elmerengve nézi a kezeiben lévő papírfigurákat. A kép alaptónusa világos, ezáltal tiszta hatást kelt, a nő fekete haja az arcra tereli figyelmünket, mely nyugodt és elgondolkozó.

Több képet is leírhatnék, de úgy gondolom felesleges, mert mindegyiket az előbb említett világos színek, tisztaság és nyugodtság jellemzi. Tulajdonképpen variációk arra, hogy ki mit kezd egy papírból kivágott „emberlánccal”. Valaki csak nézegeti, valaki a ruhájához illeszti, mint egy díszt, más meg pózol vele. A képeken ábrázolt emberek szépen vannak megfestve, néhány részlet lírai finomsággal, egyik emberen sem látszanak hibák, mint például karikás szem, vagy sebek. Tehát – művésztársa világával is összevetve – idealizáltak Szunyoghy képei. Általános derű és nyugalom sugárzik festményeiből, jó rájuk nézni.

Ha a látogatónak választania kell a két művész képei közül – márpedig a páros kiállítás mindig ilyesféle összemérésre bátorít –, akkor én a felrótt negatívumok ellenére Nagy Sára képeire szavaznék, mert erős kifejező erejük van, és az ábrázolt figurák segítségkérő tekintete és gesztusaik pont azért, mert némiképp érthetetlenek, és a látogató nem tud mit kezdeni velük, feszültséget keltenek, és ez a feszültség – valljuk be – ösztönző erejű.

RETINA – Kortárs portrék

KOGART Galéria (1062 Bp., Andrássy út 108. I. emelet)

Kurátor: Szabó Noémi

Megtekinthető: 2011. január 6-28.