Roman Ingarden: A felelősségről

Ez a kötet a XX. század egyik legjelentősebb lengyel filozófusának kései munkája, melynek alapját az 1968-ban, Bécsben tartott XIV. filozófia konferencián elhangzott előadása képezi. Nem csoda, hogy a szerző neve sokak számára ismerősen cseng: ismert és elismert gondolkodóról van szó, akinek olyan művek fűződnek a nevéhez, mint Az irodalmi műalkotás és a Vita a világ létezéséről; s immár ez a rövid értekezés is, amely tavaly jelent meg az Attraktor Kiadó gondozásában.

Ingarden már az első fejezetben tudatni kívánja az olvasóval, miért is írta meg ezt az értekezését. Az volt a célja, hogy a felelősségről való gondolkodást kiragadja az etika, az „erkölcsi felelősség” bűvköréből, amely – szerinte – nem lehet elégséges alapja a felelősség fogalmának alapos és elmélyült vizsgálatához. Szerinte az erkölcsi értelemben vett felelősség nem meríti ki a szélesebb értelemben vett felelősség fogalmát, ezért az ezzel foglalkozó esetek és példák körét kiszélesíti annak érdekében, hogy értelmes módon lehessen beszélni a fogalommal járó problémákról.

A könyv rendkívül világos, jól szerkesztett és logikusan felépített. Az értekezést jól kiegészítik a felelősség-helyzetekkel kapcsolatos példák és a korábbi elmélkedések bemutatásai. A szerző a felelősség-helyzetek fenomenológiai analízisével kezdi a vizsgálódását, azok négyféle aspektusának mélyebb elemzésével, amellyel kiegészíti más szerzők korábban e témában írt elemzéseit. Az eset-analízisek a könyv első felét teszik ki, míg a második rész a felelősség és az egyén kapcsolatát veszi szemügyre: az ember és annak világa kerül az értekezés középpontjába. Ingarden törekvése, hogy az embert úgy ábrázolja, mint egymástól elkülönült és mégis egymással kapcsolatban álló rendszerek és alrendszerek összességét. Az emberi test megvizsgálása után a személyiség, az én struktúrájának feltárásába kezd, amelyet egységben állónak tekint a testtel. Végül, de nem utolsó sorban a világ oksági struktúráját boncolgatja, amely nem lehet szigorú értelemben determinált, hiszen akkor nem létezhetne szabadság. Szabadság nélkül pedig teljességgel értelmetlen lenne a felelősségről vagy annak ontikus fundamentumairól – ahogy a szerző mondaná – egy értékelméleti filozófiában vitázni. Végezetül Ingarden az egész értekezést keretbe foglalja, ez a keret az idő, pontosabban fogalmazva, Szent Ágoston időről alkotott felfogásán alapuló ingardeni időértelmezés. A szerző a könyvben szereplő, egymástól eltérőnek tekinthető témák között a felelősség fogalmával kísérel meg kapcsolatot teremteni.

A könyvet elolvasva bárkiben felmerülhet a kérdés, vajon teljesült-e a szerző kívánalma, elérte-e a célját? Véleményem szerint a sok pozitívum ellenére ez a rövid elmélkedés nem eléggé kidolgozott. Hiába olvassuk a példák sokaságát, nem egyértelmű az etikából, illetve az erkölcsi felelősség köréből való kilépés. Inkább az egy helyben való toporgás érzetét kelti a mű az olvasóban. A könyv kiindulópontjaként kifejtett program ellenére Ingarden valójában újra visszatér az etika és az erkölcs területére, és így nem valósulhat meg az eredeti célkitűzés. A fogalmak kellőképpen megfogalmazott analízise is hiányolható: a cselekedetek megítélését Ingarden attól teszi függővé, hogy a cselekedetek milyen értéket hordoznak, de azt a szerző nem árulja el könyvében, hogy mitől rendelkezik értékkel, illetve nem-értékkel egy cselekedet. A szerző körbe-körbe járja a szavakat, mint macska a forró kását, de nem bocsátkozik azok mélyebb elemzésébe – ami miatt felszínesnek hat az elmélkedése. Ezért fel kell tennünk egy újabb kérdést. A XX. század legnagyobb lengyel filozófusa, Edmund Husserl tanítványa, miért nem képes teljesíteni a saját célkitűzéseit, miért észlelünk az értekezésében ilyen hibákat? Ahhoz, hogy erre a kérdésre megfelelő választ kapjunk, meg kell vizsgálnunk magát Roman Ingardent, pontosabban a korábbi írásait, ugyanis ez rejti magában a megértés kulcsát.

A felelősségről nem önálló munka, hiszen alapját az 1968-as bécsi előadása képezi. Az 1970-ben elhunyt gondolkodó életének utolsó évében írta meg ezt a könyvet, amely csupán kiegészítése életművének. Ez lehet az oka annak, hogy a szerző nem kívánja újból analizálni a könyvében szereplő fogalmakat, mint például a „négyféle aspektus”-sal kapcsolatos elemzést, ami a Vita a világ létezéséről című korábbi kötetében használt gondolatrendszer. Ez utóbbiban, a főművének tekintett nagy jelentőségű írásában megtalálhatóak azok a gondolatok, amelyeket hiányoltam az 1970-es műből.

Roman Ingarden A felelősségről című munkáját – véleményem szerint – a korábbi műveivel együtt kell megismerni. Enélkül nagy valószínűséggel nem érthetik meg, illetve félreértik, vagy ami még rosszabb: helytelenül ítélik meg ezt az írást.

Értékelés: 7/10

Roman Ingarden: A felelősségről. Attraktor. 2008.