Rossz kérdésre adott profi válasz? Beszélgetés Sarkadi Mártonnal

Párhuzamos interjúk 

A következő két interjúban a Szépművészeti Múzeum kibővítése körüli vitát szeretnénk körüljárni, megismerni a kialakult két tábor álláspontját. Mind a két csoportból megkértünk egy-egy képviselőt, hogy mondja el véleményét a bővítéssel kapcsolatban. Elsőként az építész és művészettörténész Sarkadi Mártonnal készült interjút közöljük, majd pár nap múlva az Ybl-díjas építésszel, Karácsony Tamással készült beszélgetést tesszük közzé. 

Hogy felderítsük a Szépművészeti Múzeum bővítése körül kialakult vitát, kezdjük a történet elején. Hogyan is kezdődött az egész?

Ez az ügy tipikusan mai magyar történet, tele olyan részletekkel, amelyek tervszerűtlenségről, kapkodásról szólnak, noha nagy jelentőségű, évek óta folyamatban lévő, a hírek szerint gondosan előkészített projektről van szó. A hasonló beruházásoknál az ütemezés feszessége általánosan megszokott dolog. Ez azonban nem indokolhatja a jogosan elvárható ügyintézéstől való eltekintést. Márpedig ez az ügy ilyen születési hibával indult: a téma rangjához méltó, mindenki számára egyenlő feltételeket teremtő nemzetközi tervpályázat helyett egyenes megbízással, majd kurta-furcsa, jogilag ugyan nem, etikailag azonban kifogásolható – s éppen a résztvevőket méltatlan helyzetbe hozó – zártkörű pályázattal. Aminek a tárgya ráadásul erősen kötött volt: szűk kereteket szabott a már elkészült terv, hiszen voltaképpen csak annak korlátozott mértékű áttervezéséről volt szó. A pályázók keze nem volt szabad: az építmény elhelyezése, kontúrjai adottak voltak. Minderre csupán azért érdemes a mai helyzetben visszatérni, hogy világosan különválasszuk a projekt lebonyolításának, a tervezési programnak, valamint Karácsony Tamás és kollégái tervének jellemzőit.

Mi a véleményed a projekt célkitűzéseiről? Egyetértesz Barkóczi István álláspontjával, miszerint először a már meglévő épületet kellene rendbe rakni, illetve visszaállítani régi állapotába, és csak ezután bővítésen gondolkozni?

A projekt nevében a múzeum bővítését célozza. Valójában legalább ilyen hangsúlyosan megjelenik a Hősök terére látogató turisták 'kiszolgálása', ami nem tartozik a múzeum kötelező alapfeladatai közé. A múzeum gyűjteményének megőrzése azonban igen, ez minden múzeum el nem idegeníthető, át nem ruházható kötelezettsége, mondhatni: létének alapvető célja. E tekintetben jogosnak látszik a muzeológusi oldalon megfogalmazott kritika: ameddig a gyűjtemények sorsa nem biztosított – például klimatizálás hiányában folyamatosan károsodnak a műtárgyak – addig nem bővítésre kell gondolni, hanem a belső állapotok rendezésére. A világháborús sérülések kijavítása nem sorolható új épületrészek létesítése mögé. A kötelezően ellátandó feladatok nem szenvedhetnek csorbát új vagy jövőbeli igények kielégítése érdekében. Félrevezető az a megközelítés, hogy új kiállítási felületek megteremtése segíthet majd a régi épületrész helyreállításában. Nem, egyértelműen elvonja a rendelkezésre álló szellemi, anyagi kapacitást. 
Végezetül: a financiális indokok között előszeretettel felsorolt érvben – amely szerint nem lehet uniós pénzből múzeumot felújítani – szintén kételkedhetünk: turisztikai vonzerőfejlesztési pályázatból igenis folyhat műemléképület helyreállítása, erre több példa is van. Egyes projekteknél a pályázati pénz kb. 70–80 százalékát az épületek helyreállítására fordítják. Az uniós szabályozás nem annyira fafejű, mint ahogyan azt többen beállítani igyekeznek. 

Mit gondolsz a tervek majdani megvalósulásáról?

Annak ellenére, hogy a cél erősen összefügg a Hősök tere és a Liget turistaforgalmával, s szóba kerültek már korábban is grandiózus tervek a Szépművészeti és a Műcsarnok összekapcsolásáról, az autóforgalom kitiltásáról, a Hősök terének nincsen elfogadott, a holnapra is gondoló rendezési terve. Ezek után csak remélhetjük, hogy a múzeum bővítéseként elkészülő épületrész majd szerencsés módon csatlakozhat későbbi létesítményekhez, és nem fogja éppenséggel gátolni a majdani fejlesztéseket. Vagy nem adódik az a konklúzió: mennyivel jobb föld alatti múzeumot lehetett volna építeni, ha időben arrább toljuk a járda vonalát. A tervszerűtlenség védelme érdekében hozzátehetjük, hogy a 19. század végén sem látta senki előre a Hősök terének alakulását, s végül mégis egészen jó eredménnyel zárult létrejöttének folyamata. Elégedettek azonban talán akkor lehetnénk, ha látnánk a lépéseket magunk előtt: hogyan válik ismét barátságos városi térré a Ligetből kiszakított aszfaltsivatag s milyen funkciókat kell majd befogadnia. Hogyan oldható meg valóban a gépkocsiforgalom korlátozása, esetleg elterelése, és hol fognak parkolni a turistabuszok.
A projekt körül bábáskodó testületek, grémiumok áttekintése is érdekes tapasztalatokkal gazdagítja a képet. A terv kialakításában közreműködő ún. Művészeti Tanácsadó Testületnek egyetlen művészettörténész résztvevője van, Dávid Ferenc, azonban nincsen muzeológus tagja. Egy múzeum bővítésénél ez mégiscsak furcsa.
Kérdésként tehető fel az is, hogy meddig terjed egy intézményvezető hatásköre. Vajon egészséges dolog-e, hogy egy ilyen kaliberű intézmény, egyben egy ilyen jelentőségű műemlék esetében egy személyben az intézmény aktuális vezetője legyen a legfőbb döntéshozó. Természetesen nem valamiféle intézményi önállóságot kétségbe vonó gyámhivatal létrehozását tartanám célszerűnek, de egy bizonyos mértéket meghaladó ügyben talán célszerű lenne egy felsőbb testület bizonyos mértékű bevonása, amely a nagyobb jelentőségű múzeumi fejlesztések, az országos jelentőségű fejlesztési irányvonalak kijelölésében meghatározó és összehangoló szerepet játszana.

Térjünk vissza egy kicsit arra, hogy a Művészeti Tanácsadó Testületnek egyetlen művészettörténész résztvevője van, muzeológus pedig egy sem. Mi lehet az oka ennek?

Az elmúlt néhány évben a KöH Tervtanácsából a korábban sem felülreprezentált művészettörténész szakma csaknem kiszorult. Részvételük mindössze egyetlen főre zsugorodott. Kérdés, hogy ez egészséges folyamat-e, s mi az oka ennek? Vajon a művészettörténészek nem akarnak szerepet játszani a műemlékek sorsának alakításában? Nem valószínű. Feltehető, hogy más okok következtében vált névlegessé a jelenlétük. Márpedig nem bölcs dolog kiszorítani a döntéshozatalból egy felet, mert ha törvényes módja nincsen a véleménye érvényre juttatásának, akkor kénytelen lesz a hivatalos eljárási módozatokon kívüli eszközt keresni. Nem csoda, hogy ha elnyomják az ellenvéleményeket, és áterőltetnek egy hivatalos folyamaton egy ügyet, akkor az 'utolsó pillanatban', 'hisztérikus módon' fognak a felszínre törni az indulatok. De ezért nem azok a hibásak, akiket kihagytak az eljárásból, hanem azok, akik visszaéltek az erőfölényükkel és a pozíciójukkal. S ebben az esetben nem kérhető számon, hogy miért az utolsó pillanatban, s milyen módon nyilvánítanak véleményt, vagy hívnak fel tiltakozásra. A világ boldogabbik felén már megtanulták, hogy az erőfölénnyel nem feltétlenül célravezető visszaélni, mert az balul sülhet el. Okosabb dolog megfelelő időben és keretek között ütköztetni a véleményeket és megkeresni a mindenki számára elfogadható megoldást. Ez nemcsak a Szépművészeti Múzeum ügyére nézve igaz.
De a különböző testületek tevékenysége körül más érdekességet is találunk. A tervet ugyanis – fontosságára való tekintettel – nem a KöH tervtanácsa, hanem a Központi Tervtanács tárgyalta. állásfoglalásukban elismerték a terv érdemeit, azonban a főlépcső megbontását ellenezték. A tervtanács véleménye nem kötelező érvényű, a hatóság dönthet azzal ellentétesen. Esetünkben ez történt. De tegyük fel a kérdést: ha a Központi Tervtanács – amelyben a művészettörténészek részvétele szintén egyetlen főre korlátozódott – nem értett egyet a terv e lényeges elemével, vajon feltüntethetők-e úgy a művészettörténészek, mintha saját szempontjaikat mindenek fölébe akarnák helyezni? 
Az eljárás más kérdéseket is felvet azzal kapcsolatosan, hogy ha egy hivatali folyamatnál egyet nem értés alakul ki, akkor azt milyen módon célszerű kezelni. Erre példaként állíthatjuk, hogy Németország egyes tartományaiban a hatósági jogkör nem egy helyre van telepítve: műemlékügyekben egyet kell értenie több különböző (s bizonyos esetekben ellenérdekelt!) félnek. építési engedély csak akkor adható ki, ha megszületik a kompromisszum. Természetesen a rendszer működőképességéhez az is kell, hogy a vétójoggal senki ne éljen vissza. Magyarországon egyetlen személy – a területi műemléki felügyelő – felülbírálhatja a Tervtanács állásfoglalását, ugyanis a hatósági jogkör az ő kezében van. 

És a tervezési programról mit gondolsz?

A koncepció lényege, hogy a föld alatt létrejön egy új, tágas előcsarnok nagy tömegre tervezett vizesblokkokkal, ruhatárral, mellette pedig előadóterem, kávézó, (önkiszolgáló) étterem, múzeumi shop kap helyet, alatta pedig nagyméretű, variálható osztású kiállítóterem létesül. Kisebb helyiségek egészítik ki az elképzelést: foglalkoztató szoba gyermekeknek, kamarakiállítás tere stb. A bővítés valójában annak érdekében történik, hogy a nagyszabású időszaki kiállításokra érkezőket fogadni lehessen – s nem utolsósorban –, hogy a múzeum profilját a tudományos intézmény felől a turisztikai élménypark irányába tolja. Az elhatározást az elmúlt években elért látogatószám szentesíti. De vajon egy múzeum életében a pillanatnyi (kassza-)siker a legjelentősebb értékmérő? Vajon csak véletlenül hozta szóba Gábor Eszter a múzeum épületének s történetének kiváló ismerője Pulszky Károly szomorú történetét, akit a (Baán Lászlóhoz hasonlóan nem szakmabeli) Kammerer Ernő váltott az Országos Képtár élén? Vajon visszatekintve a múzeum létrejöttére és gyűjteményének fejlődésére, melyik időszak hozott értékállóbb eredményeket: nem a tudós Pulszkyé, aki világszerte elismert gyűjteményt fejlesztett olyan művekkel, amelyeket szégyenkezés nélkül lehetett legutóbb a nagysikerű Botticelitől Tizianóig című kiállításon a külföldről hozott remekművek mellé tenni, s akit saját korában méltatlanul megrágalmaztak és öngyilkosságba kergettek? Manapság éppen a  Kammerer Ernő által építtetett, s néhány évtized alatt idejétmúlttá vált klasszicizáló épületrész kiállításrendezésre való alkalmatlanságával indokolják az újabb építkezést.  (A témához persze érdemes hozzátennünk, hogy manapság éppen azzal gyűjtünk újabb lemaradást, hogy nem értékeljük újra a gipszmásolatok jelentőségét.) Vajon nem lenne célszerű nagyobb figyelemmel hallgatni a muzeológus szakma jelzéseire, s ezáltal elkerülni a történelem ismétlődését? A tudósok általában nem harsányan közlik gondolataikat, könnyű őket túlkiabálni. Ha már a nyilvánossághoz fordulnak, az nagy bajt jelez.
Tegyük fel továbbá a kérdést: a föld alatti bővítés az igények kielégítésének egyetlen, s egyben a legcélszerűbb módja? Akár Budapesten is találunk eltérő feleletet erre a Nemzeti Filharmónia épületében. Nem valószínű, hogy Budapest zenei életére, de akár a Zenekadémiára nézve is káros lett volna, hogy nem gyömöszölték a Liszt Ferenc tér alá az új koncerttermet.
A föld alatti építkezés jelentős drágító tényező. Abból az összegből, amelyből a múzeum bővítése megvalósítható, felépíthető lett volna egy új kiállítótér is, kompromisszumok, s főként egy műemléképület sérelmének elkerülésével.

Milyen következmények származhatnak ebből a koncepcióból?

A látogatók nem juthatnak be ezentúl közvetlenül a régi épületbe, hanem át kell haladniuk az új részen még akkor is, ha a régi épületben elhelyezett kiállításokra kíváncsiak. Mindezt főként a ruhatár kötelező útba ejtése indokolja, ami jelenleg is – eléggé szerencsétlenül – alagsori kitérőt kényszerít az érkezőkre. (Megjegyzendő, hogy a most működő ruhatár az 1990-es években létesült.) Az érkezés ceremóniája tehát a főlépcső tervezett megbontása esetén úgy alakul, hogy az épületet szinte elérve, a portikusz előtt beterelik a látogatót az épület alá. Meghökkentő élményben lehetett volna részünk: ahelyett, hogy a lépcsőkön feljutva magunkat is egyre nagyobbnak érezvén az oszlopok között állhatnánk a belépésre várva, a cethal szája nyelt volna el, hogy földi létünket az alvilág kényszerű megismerésével váltsuk fel. Vajon nem csalódást váltott volna ki sokakból ez az élmény? Hiszen a múzeumot mint intézményt tudat alatt egyesítjük magukban annak történeti épületével. Nem gyakorol-e kellemetlen benyomást a látogatóra, ha a belépés előtti pillanatban megakasztják, elterelik egy másik építménybe, a föld alatt elosztják, majd rejteklépcsőkön vagy lifteken deponálják a megfelelő helyre? A közönség jelentős része valószínűleg arra fog várni, hogy mikor léphet be végre igazából a Múzeumba. Az emberek többsége számára egy térszín alatti helyiségsor ideiglenes jellegű, alárendelt, átmeneti. Nem küzd mindenki klausztrofóbiával, de akinek nincsenek ilyen gondjai, az sem érzi magát ünnepélyesen egy alagsorban, ahonnan csak felpillanthat a főépületre. Vajon nem a kiszabadulás élménye lesz a meghatározó, ha a kiállítás megtekintése után végre kiléphetünk a napvilágra?
Más lenne, ha az éPüLETBE belépve, megtartva a bejutás ünnepélyességét, onnan 'osztanák el' a látogatókat. Ez egyáltalán nem zárná ki a térszín alatti bővítést. De talán szervesebben kapcsolná össze a régit az újjal. Nem utolsó sorban módot nyitna arra, hogy érzékeltesse a viszonyt: a régi a fő, az új csak a szükséges toldalék. Ez utóbbi megoldás természetesen jelenthet korlátokat a használat szempontjából. De vajon egy műemlék használatakor ezt nem kell bizonyos értelemben természetesnek tekintenünk? Gát nélkül a pillanatnyi igényekhez kell szabnunk? (Gondoljunk egy oldtimer autóra: elvárjuk, hogy ABS-t építsenek bele? Nem. Sőt, ha megtennék, már nem is kapna OT minősítést. Nem lenne azonos önmagával. Egy műemlékkel miért bánunk másképp? Miért nem fogadjuk el, hogy csak bizonyos korlátokkal idomítható a megváltozott használati igényekhez?)
A régi épületrész egyébként nem ússza meg sértetlenül az aktuális tervek szerint sem az átalakítást. A márványterembe két új oldalsó bejáratot nyitnak. építész számára egy ilyen átalakítás a világ legtermészetesebb dolga, az épület eredeti állagát, térkoncepcióját szem előtt tartó művészettörténész, műemlékvédő számára azonban cseppet sem az. Egy kereszttengely létrehozása komoly beavatkozás, ráadásul még inkább alkalmatlanná teszi kiállítás rendezésére a márványcsarnokot.
- "Lustán nyúltam el a kényelmes fotelban. Innen mindent átlátni" - olvassuk a terv ismertetésében. Mit is látunk át? A bővítést. Az lesz a 'minden' ezek után? Freudi elszólásnak tekinthetjük a félmondatot? Erősíti a művészettörténészek által több alkalommal is megfogalmazott aggodalmat, hogy a régi épület háttérbe szorul, felújítási gondjaival, üzemeltetési, műszaki problémáival együtt? Az állandó kiállítások szerepe a nagy reklámmal előadott időszaki kiállítások mögött tovább törpül a múzeum stratégiájában? Nem fenyeget az a veszély, hogy sokan azt olvassák majd ki a bővítés programjából, hogy: "láttam az időszaki kiállítást, a gyereket elvitték egy jópofa foglalkozásra, ittam egy jó kávét, még a nőgyógyászomnak is vettem egy frankó albumot a könyvesboltban, megvolt minden" – miközben az illető még be sem tette a lábát a múzeumba. Nem azt sugallja ez a bővítés, hogy "ami ott van a régi épületben az csak a dögunalom állandó kiállítás, amit bármikor megnézhetsz". S nyilvánvaló, hogy amit bármikor meg lehet nézni, azt soha sem fogjuk megnézni.  

Eredménynek tekinthető, hogy Baán László visszalépett a főlépcső megbontásától?

Nem, önmagában semmiképpen sem. Először is, Karácsony Tamásék tervében a főlépcső megbontásának helye, értelme volt. Ez nem teszi (mindenki számára) feltétlenül elfogadhatóvá, de mindenképpen elismerendő, hogy  a Karácsony Tamásék által álmodott, rendkívül összefogott, finoman kiművelt univerzumként megalkotott terv saját szabályszerűségein belül tekintve a 'lék' logikus és szükségszerű, sőt a lehető legjobb megoldás volt. így maradt meg a leginkább a portikusz főbejárat jellege. Elhagyása legalább annyi nem kívánt következménnyel jár mint megvalósítása. Végső soron éppen ennek révén teljesedik be Sisa József jóslata, és válik a homlokzatból végképp kulissza. Ami – Baán László elképzeléseit tükrözve – ma is napozóterasz, találkahely, természetesen az elmaradhatatlan kávézóval kiegészítve. Ezen érdemes elgondolkodni. Egy turista számára a szabadság kifejezése lehet, hogy leül egy reprezentatív intézmény lépcsőjére a szendvicsét majszolni. Azonban: éppen a gesztus alkalomszerűsége, kissé szabályszegő, egyes korokban bízvást polgárpukkasztónak minősülő volta adja lényegét. Ezt intézményesíteni nem lehet, mert az végtelenül snassz, a polgári viselkedésmód félreértése. 
Gondoljuk csak végig, mi is fog történni a jövőben? Megérkezik egy gyanútlan turista, meglát egy egyértelműen bejáratként azonosítható homlokzatot, s miután felcaplatott a lépcsőn, egy cédula fogadja a kilincsre akasztva, hogy “bejárat a tér sarkán az üvegdobozban”. Kárpótlásul elnyalhat egy fagylaltot az oszlopok árnyékában.
A lépcső megbontásának elmaradása kettős várakozást hagy maga után: a tervezők és támogatóik joggal bízhatnak abban, hogy idővel igazolódik a főbejárat szükségessége, és – nem lévén lényeges technikai akadálya a 'lék' utólagos megvalósításának – előbb-utóbb mégiscsak elkészül. A kritikusok pedig abban reménykedhetnek, hogy más intézményvezetői koncepció esetén egyszerűen leveszik a kilincsről a táblát, és megnyitják az ajtót. Utóbbi inkább csak elhatározás kérdése és üzemeltetői feladat: eredeti helyén fenn kell tartani a jegyárusítást, és azokat, akik kabátban érkeztek, az amúgy is létesülő lifteken le kell küldeni az alagsori ruhatárba – mint eddig. Az új kiállítótér, a kávézó és a shop pedig működhet a múzeumtól függetlenül.
Mindent összevetve félő, hogy a Szépűvészeti Múzeum föld alatti bővítése körül a problémák mélyebben gyökereznek, mint ahogyan a felszíni formai elemek építészeti megfogalmazása által kiváltott viták sugallják. Sajnálatos lenne, ha a pályázati pénz által nyújtott hatalmas lehetőség nem a kívánatos cél irányába vinne, és az építész- tervezők által végzett munka végül csupán egy rosszul feltett kérdésre adott profi válasznak bizonyulna.

A képek forrása: koos.hu/2008/05/22/westbalkan-szepmuveszeti/