Sorsok, történelem, művészet

„Érdemes nyomon követni az egymásnak rendelt emberek elkerülhetetlen találkozásához vezető utat.” Így kezdődik a méltán népszerű orosz író, Ljudmila Ulickaja legújabb, Imágó című regényének második fejezete. Ebben a lényegre törő indításban áll az írónő ars poétikája. Ulickaja írásait meghatározzák a sorsszerű találkozások, mindig azokból bontakozik ki a történet. Ezen kívül Imágó című írásában szinte megvalósította, amit az 1920-as években létrejött történettudományi irányzat, az Annales-iskola tűzött zászlajára. Alsó perspektívából szemléli a XX. század második felét meghatározó eseményeket. Az egyéni sorsok ábrázolása mögött a háttérben zajlik az orosz történelem Sztálin halálával induló, egy emberöltőt felkaroló időszaka. Fel-felbukkannak a nagy események: a vezér halála, az ’56-os, a ’68-as történések, de csak azáltal nyernek értelmet, hogy jóvátehetetlenül és végérvényesen beleívódnak az emberek életébe. A könyv a hétköznapi szovjet valóságot mutatja be három barát életén keresztül. Ilja fényképész, Miha költő-tanár, Szanya zeneteoretikus. A három fiú triumvirátusával párhuzamosan zajlik három lány élete (Olga, Tamara, Galja). Olga lesz az összekötő kapocs a nemek tábora között azáltal, hogy feleségül megy Iljához. Ezeknek az embereknek az összeszövődött életútjához kapcsolódik egy-egy különálló szálként a többi szereplő. E kuszaságot végül egy fáradhatatlan pók alakítja egyetlen, nagy, ágas-bogas hálóvá. Ennél fogva rengeteg szereplőt mozgat meg a mű, ami egy idő után bizony zavaróan hat, de amikor a mozaikkockák a helyükre kerülnek, sarokba szorítva el kell ismernünk, minden tökéletesen illeszkedik a cselekmény egészébe. Korábbi kételyeink elillannak.

A közel hatszáz oldalas regény cselekményvezetésében váltakoznak az idősíkok, vagyis az elbeszélő megtöri a kronológiát. Ez a narrációtechnika kapcsolja Ulickaját a modernitás áramlatába, annak ellenére, hogy küldetéstudatos írásai a tolsztoji, csehovi klasszikus orosz irodalommal mutatnak folytonosságot. Küldetéstudatáról tett tanúbizonyságot, amikor szeptemberi magyarországi látogatásakor az Új ember című hetilapnak adott interjúban elmondta, legújabb műve külső ösztönzésre született: harmincas éveikben járó barátnői a hatvanasok nemzedékét okolták mindazon rosszért, amely a mai orosz társadalmat jellemzi. Erre válaszolva írta meg – egykori ellenzékiként – Imágó című regényét. Tehát kvázi tanító szándékkal, mintegy üzenetként. Mindez persze explicite nem jelenik meg. A műből „csak” azt tudjuk meg, ami megtörtént, ahogyan megélték, mindezt az elbeszélés pőreségében, mindenféle didaktikus hozzátoldás nélkül. Mégis van benne valami többlet: a tapasztalt ember meséje.

A kommunista diktatúra adott korszakra vonatkozó borzalmait ismerhetjük meg a regényből. Azt a közeget, ahol nincs egyéni érdek, nincs szabadság. Mindaz, ami az embert születésétől fogva megilletné, a szovjet államgépezet embertelen darálójában végzi. Történelmi tanulmányainkból mi, szabadságban fuldoklók is tudjuk, milyen az elnyomó rendszerek működése, de igazán átérezni nem vagyunk képesek. Ez csak akkor változik, amikor a megtanultak tartalommal telnek meg. Mondjuk különböző műalkotások hatására. Például, ha megnézzük a Mások élete című filmet, vagy elolvassuk az Imágó című regényt. „Mondanivaló” tekintetében a regény mindenképpen az említett filmmel mutat rokonságot. A hatalom megtorol minden törekvést – sikerességétől függetlenül –, amelynek a szólásszabadság, a gondolatok megosztása; az értelmiségi lét, vagy egyszerűen a magánélet megvalósítása a célja. A hatalom által megnyomorítottakat ábrázolja, időnként ironikusan, de mindenképp a maga véres valóságában.

Az egész regényt átitatja az irodalom; az orosz klasszikusok és leginkább a korban kulcsfontosságú szamizdat. Puskin, Tolsztoj, Paszternak, Fagyejev, Szolzsenyicin, Orwell, Nabokov és még sok más szerző művére történik utalás. A triumvirátus tagjai még gyerekként a legnívósabb regények közelségébe kerülnek az irodalomtanáruk és Szanya nagyanyja, Anna Alexandrovna által. Később maguk is kiveszik a részüket a szamizdat terjesztésében, létrehozásában, olvasásában. De a fiúk érdeklődéséből adódóan a fotózás és a zene is meghatározó összetevője az „összművészeti corpusnak”. Az irodalom, a fotó, a zene; a művészet, a kultúra továbbörökíthető. Túlél minden rendszert, átível generációkon, fölötte van az ember végességének, tehát a megmenekülés egyetlen módja a kultúra továbbadása. Ulickaja emléket állít azoknak, akik – akár életüket is föláldozva – e cél érdekében dolgoztak, de megemlékezik azokról is, akik elbuktak e küzdelemben. Ezt igazolja a regény mottójául választott Paszternak-idézetet: „Ne vigasztalja magát az idő igazságtalanságával. Erkölcsi igazságtalansága bennünket még nem tesz igazakká, az embertelensége nem elegendő ahhoz, hogy – nem értve egyet vele – mégis emberek maradjunk.”

De mi is az az imágó? Biológiai fogalom, kifejlett egyedet jelent, amely a rovaroknál a bábból való kijutás után jön létre. A szót a nagy jelentőséggel bíró irodalomtanár, Viktor Juljevics használja a műben, aki saját pedagógiaelmélete megalkotása közben nevezi tanítványait imágóknak. Pedagógiai hitvallásaként jelöli meg, hogy tanítványai a keze alatt túlessenek a metamorfózison, átlépjenek a felnőttkorba. Azért nehéz a feladatot teljesíteni, mert a társadalom is kifejletlen egyedekből áll. A gyerekek metamorfózisához vezető úton azonban nem egyedül a tanár vezeti őket. Szanya nagyanyja is kiveszi a részét a nevelésből. Ulickaja műveiben különös fontossággal bírnak a női életutak (Médea és gyermekei, Életművésznők, Szonyecska) Az Imágó nőalakjai közül kiemelkedik a fiúk támpillére, Anna Alexandrovna. Testi és szellemi táplálékkal látja el őket, a legigazibb barátság alakul ki közte és az unokája között, Mihához pedig kölcsönös plátói szerelem fűzi. Az arisztokrata származású, intellektuális nagymama rendíthetetlenül szilárd értékrendet képvisel, a fiúk bármikor számíthatnak az útmutatásaira. Megmentő szerepe van a vallásnak is a regényben. Tamara, a három lány egyike zsidóból lett ortodoxszá; megismerjük egy ortodox papi család egy évszázadát; a zsidó Miha rajong Krisztusért és az Újszövetségért, és folytathatnánk még tovább a sort. Az írónő nagy hangsúlyt fektet a zsidó-keresztény folytonosság tényére. (Daniel Stein című regényében ezt a témát dolgozza fel.) A vallás az irodalomhoz és zenéhez hasonlóan mindvégig jelen van a műben: a legnagyobb mocsokban is tisztán tartó erő.

Mi az, amit a regény adhat? Élet és Irodalom. Ha valaki esetleg igényli egyiket vagy másikat, (netán mindkettőt), egy csésze jó erős fekete tea mellett hallgasson meg egy Sosztakovics-szonátát, majd vegye kézbe a könyvet. A többit bízza Ulickajára.

Ljudmila Ulickaja, Imágó, Magvető, Budapest, 2011.