A spirituális Liszt

Április 22-én, Nagypénteken újabb „stációjához” érkezett a Művészetek Palotájának Fesztivál Színház termében a Liszt! Minden tekintetben című koncertsorozat. A zeneszerző életének különböző fázisait bemutató előadás-szériában ezúttal A spirituális Liszt címmel adott kiváló koncertet Csalog Gábor és Kemenes András zongoraművész. A koncert tematikája főként Liszt kései korszakának műveire épült. A nagy virtuóz zongoraművész életét mindvégig átszőtte a spiritualitás. 15 éves volt, amikor komolyan elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy papnak áll, de apja, Liszt Ádám, aki maga is kiugrott ferences szerzetes volt, lebeszélte fiát, és arra biztatta, hogy inkább a művészeten keresztül hozza közelebb Istent az emberekhez. Lisztnek ez mindvégig mottója maradt. 1865-ben azonban felvette az alsóbb egyházi méltóságokat, abbévá szentelték. Napi kapcsolatban állt a ferences renddel, Pesten a Deák téri ferences templom szerzeteseivel. Védőszentje Paolai Szent Ferenc volt, nem Assisi, mint azt sokan hiszik. Sok kifejezetten egyházi tematikájú műve mellett (misék, oratóriumok) számtalan apróbb zongoradarabjában is találkozhatunk vallásos tematikával vagy érzülettel.

A MÜPA teltházas pódiuma elé lépve Csalog Gábor először műsorváltozást jelentett be, az eredetileg tervezett Villa D’Este ciprusai (Aux cyprés de la Villa d’Este) helyett a Miserere d’aprés Palestrina (Bűnbánati ima Palestrina nyomán) hangzott el. Fontos és logikus változás volt bevinni Palestrinát a műsorba, hiszen Liszt behatóan tanulmányozta életművét. A magyar művész maga új Palestrinaként kívánt fellépni az egyházi zene megreformálása terén. Római tartózkodása alatt elővezette Pius pápának eme törekvéseit, aki kezdetben támogatta is, viszont később az egész egyház nevében elutasította, valószínűleg szokatlan, akkor még túl modernnek számító hangzásvilága miatt. Liszt gregorián tanulmányaihoz tartozó könyvtárának jelentős részét a budapesti Régi Zeneakadémián található Liszt Emlékmúzeumban őrzik.

A koncert megnyugtató, meditatív hangulatot árasztott. Az én jegyem sajnos a jobb oldalra szólt, ahonnan a kezek játékát nem lehet látni, helyette maradtak a lábak és az arckifejezés, ami szintén sok mindent elárul. Nagyon meghatározó volt a nagy kék háttér, az ég végtelenségét sugallva. Úgy éreztem, különleges időutazásban veszek részt, megjelenik Liszt kora, de a mai korba integrálva, mintha eltűnne a különbség a két különböző évszázad között. Személyének lényege átjött, mintha zenei szellemidézésen vettünk volna részt.

Ezután a zaklatottabb hangvételű, kísérteties „éjjeli zene” a Schlaflos! Frage und Antwort (Álmatlanul! Kérdés és felelet) című darab következett. 1883-ban komponálta Liszt ezt a noktürnt Toni Raab költeménye alapján.

A következő mű a Pensée des morts volt. Ez szintén – csakúgy, mint a Miserere d’apres Palestrina a Harmonies poétiques et réligieuses (Költői és vallásos harmóniák) című – 10 darabból álló ciklus része. 1834-ben komponálta a zenész, és eredetileg ez volt a kötet címe is. Középső szakaszában a De Profundis zsoltár is megszólal.

A közönség visszafojtott lélegzettel hallgatta a koncertet, tényleg pisszenés is alig hangzott, külön tetszett, hogy a darabok között nem volt taps, csak amikor Csalog Gábor szóló „blokkja” véget ért, de a taps még ekkor is lassan indult be, mert a közönség is érezte, hogy ez milyen csúf zajként tör be az eddig elhangzottak teremtette csendbe.

Ekkor Kemenes András lépett színpadra, elsőként a Sursum corda-t (Emeljétek a szíveiteket a magasba) előadva. Ez a mű a Zarándokévek III. kötetének záró darabja, a bizakodás megéneklése. A remény euforikus felcsillanása. Lisztnek a Villa d’Este-ben töltött idő alatt komponált művein erősen érezhető elhatalmasodó depressziója. Esténként, sőt néha éjjeleken keresztül ült a sötét ciprusok alatt, és még az öngyilkosság gondolata is megfordult fejében. Ez a mű is ott keletkezett 1877-ben. Ő maga így számol be róla: „Hogy újból hozzáfogtam a kottapapír összepiszkításához, írtam még négy oldalt, amelynek az lesz a címe: Sursum corda. Ezek a darabok nem valók a szalonokba, és nem szórakoztatóak, nem is andalítóan tetszetősek. Kiadásukkor figyelmeztetem majd a kiadót: valószínűleg csak néhány példányt tud eladni belőlük.” Ez a darab a kötet végén mégis a megdicsőülés hangulatát árasztja.

Ezt követte a nagyszabású Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen variációk. Ez volt az est során az első eredetileg orgonára komponált darab. Liszt 1859-ben egy prelúdiumot, majd 1862-ben egy egész variáció-sorozatot komponált Bach kantátájának témáját feldolgozva. A darab betetőzése a zárlatban felcsendülő korál: „Was Gott tut, das ist wohlgetan” („Mit Isten tészen, jól van téve”). Hatalmas ív, úgy épül fel, mint egy óriási híd, vagy mint egy jó improvizáció, elkezd építkezni egy csúcspont felé tartva, majd lecsendesedik.

A koncert második felében egyetlen monumentális mű hangzott el: a Via Crucis négykezes változata. Érdekes egybeesés, hogy a Via crucis ősbemutatója 1929 Nagypéntekén volt a Belvárosi templomban, ami Budapest legrégebbi temploma. Liszt korábban sokat vezényelt és orgonált ebben a templomban. A mű a keresztút 14 stációját mutatja be. Abban, hogy Rómában az egyház nem fogadta kitörő lelkesedéssel a művet, talán az is közrejátszik, hogy két protestáns elem is felcsendül benne, egy Bach-korál és egy másik egyházi népének is.

Csalog Gábor arcán a billentyűkkel varázslás örömét láttam felcsillanni a Via Crucis alatt, ami Liszt minden pillanatát is biztosan áthatotta, akár látványos rapszódiákat játszott, akár későbbi korszakának „minimálzenéit”. Ezekben ugyanúgy felcsillan a színtiszta zongora-kultúra, csak kevesebb hanggal. Liszt akármennyire „letisztult”, ahogy azt mondani szokták, mindvégig játszotta koncertjein virtuóz darabjait, és nem sokan vették fel az idős Liszttel a versenyt még a fiatalok közül sem. Közel 70 évesen is volt, hogy 8 hónap alatt 140 koncertet adott. Sőt, még sérült ujjal is jobban játszott, mint kortársai. Előfordult, hogy egy balesete után 9 ujjal adott koncertet, de a közönségnek fel sem tűnt.

Zongorajátékáról ezt írta Hugh Reginald Haweis, akinek Rómában volt szerencséje hallani: „… második ujját és hüvelykujját összehúzta, hogy súlyt adjon egy hangnak, vagy éppen összevonta két ujját, majd sajátos mozdulattal fölemelte őket, s a dallamvonal közepén lágy, simogató gesztust tett velük… simítása pedig, úgy tűnt, a zongora lelkét idézi meg, szinte még mielőtt ujja a billentyűkhöz ért volna.” Az este mindkét művésze is csodásan csillogó hangokat varázsolt elő hangszeréből. A koncerten, ami a Via Crucis fájdalmas menetelésével ért véget, talán a szenvedély és a nyugalom kontrasztja volt a legmeghatározóbb. Bár a hangversenyen felcsendülő darabokban időről időre visszaköszöntek Mefisztó tritonuszai, a Transzcendes etűdök futamainak lelassított változatai, a bővített akkordok lecsendesített formái, meditatív, befelé forduló megfogalmazásban, ezek a visszhangok mintha már a síron túlról szólnának. Valamennyi mű a világi és egyházi különös ötvözete. Ez a koncert nem az előadóművészekről és legkevésbé sem a „teljesítményről” szólt, hanem a szerző iránti teljes alázatról, de mégis, mindvégig, az előadóművészek intenzív jelenléte határozta meg. Tökéletes nagypénteki zenei áhítat volt.

A spirituális Liszt – Liszt! Minden tekintetben koncertsorozat

Művészetek Palotája, fesztivál Színház, 2011. április 12.