Stúdiumok a stádiumokról

Søren Kierkegaard műve, a Stádiumok az élet útján, többszörösen is egy többszörösen összetett mondatra hasonlít. És itt most elsősorban nem arra gondolok, hogy a dán bölcselő, aki ismét csak a házassággal kapcsolatos egzisztenciális kategóriákat veszi górcső alá, stílusának megfelelően egyáltalán nem idegenkedik az egymásba kapaszkodó mondatrészek halmozásától annak érdekében, hogy szemléletesen és pontosan ábrázolja az adott élethelyzetet és a hozzá kapcsolódó döntési szituációt. Mert hiszen erről szól a könyv: a beszédek és naplórészletek fiktív szerzőin keresztül – akik valamiként mind a férfi-női kapcsolatról és az abban rejlő mélységekről beszélnek – mutatkozik meg az emberek különböző lehetséges viszonya a házassághoz, illetve az élet egészéhez. Éppen ez a különös feldolgozásmód teszi kiváltképp komplexé a könyvet. Fiktív szerzők egész serege lep itt meg minket (hovatovább a szerzemények közreadói is külön személyiséggel rendelkező fiktív kézbesítők), akik egymásra is hol nyíltan, hol rejtetten utalnak, egyszer bírálva, másszor pedig megerősítve egymást. Ráadásul a tematika és a máshol is megjelenő szereplők által Kierkegaard ezen írása szervesen beágyazódik a filozófus életművének egészébe, különösen a Vagy-vaggyal tart szoros kapcsolatot. Olyannyira, hogy a Stádiumok az élet útján egy kicsit olyan, mintha a Vagy-vagy mellé kaptunk volna egy extrákat és kimaradt jeleneteket tartalmazó DVD-t. Két dolog miatt tartom ezt a hasonlatot helytállónak: a Vagy-vagy ismerete nélkül eléggé nehezen értelmezhető ez a könyv, továbbá mert a leghosszabb szövegegység a három közül eredetileg a Vagy-vagyhoz készült.

Talán ezért is jelent meg magyarul ez a mű csak nemrégiben (2009-ben) – a Jelenkor Kierkegaard-sorozatának részeként. A tízkötetesre tervezett sorozatnak ez a harmadik része. A szerkesztők és a fordító egyaránt jó munkát végeztek: hasznos volt a koppenhágai Kierkegaard Kutatóközpont történeti-kritikai összkiadását alapul venni, nemcsak azért, mert így a dán eredetiről lett magyarra fordítva a mű, hanem mert ennek köszönhetően egy különösen részletes, rengeteg érdekes magyarázatot tartalmazó végjegyzetet is kapunk.

Szükség is van egy ilyen függelékre, mivel Kierkegaard itt szereplő legtöbb fiktív szerzője félig, vagy tán egészen az esztétikai stádiumhoz tartozik, és gyakorta képekben, anekdotákban, vagy a korabeli dán műveltségre alapozva fejezi ki mondandóját, s kivétel nélkül kerüli a didaktikus, akadémiai stílust. Például az első nagyobb egységben, amelynek címe „In vino veritas”, egy jó hangulatú lakomának lehetünk fültanúi, ahol a házasságban és a női nemben rejlő komikumról, valamint a szerelemben rejlő élvezetről beszélnek, s arról, hogy mindezekből eredően mi a helyes viszonyulás a nőkhöz és a szerelemhez. Mivel itt az esztétikai stádium különböző képviselői kapnak szót, így bár különbözőképpen, de mindnyájan elutasítják a házasságot. A különbségek ellenére úgy látszik, minden esetben – legyen a viszonyulás lényege a tapasztalatlanságon alapuló eszményítés vagy annak az ellenkezője – a lényegi ok az, hogy az esztétikai stádiumban létező ember nem képes túllépni az önmagába záródó pillanaton, s azon a szemponton, hogy azt a lehető legteljesebben használja ki. Ez a fejezet úgy fejeződik be, hogy az asztaltársaság néhány tagja eltulajdonítja egy törvényszéki tanácsos házasságot dicsőítő irományát. Ez a dicsőítő értekezés alkotja a mű második fejezetét.

Míg az előző rész teljességgel beillene a Vagy-vagyban olvasható „A”-papírok közé, addig ez a második írás könnyedén kerülhetne „B” papírjaihoz, ami nem is csoda, mivel ugyanez a törvényszéki tanácsos a szerzője mindegyik „B” jelű esszének. Itt fény derül arra, hogy a házasság az etikai stádiumhoz kötődik, s ezért nem lehet az esztétikai stádiumból nézve egyebet fellelni benne, mint komikumot. Közelebbről ez azt jelenti, hogy míg az esztétikai szemléletmód a pillanatokra vagy legfeljebb pillanatok sorozatára koncentrál, addig a házasság – ideális esetben – az örökkévalóságra tekintettel köttetik meg, s a házasság célja nem más, mint az örökkévalónak az időbeliségbe való megkötése és „megköltése”. Egyetlen végleges döntést igényel, amelyben a döntéshozó az örökkévalóság mellett és az örökkévalósághoz kötve egyben a párja mellett is dönt.

A törvénytanácsos írása az esztétikai írásokhoz képest méginkább hasonlít a Vagy-vagy párhuzamos részeire, talán éppen mert az etikai lényege az, hogy a körülmények folytonos változása ellenére mindig kitart ugyanaz mellett. Bizonyos szólamok kevésbé hangsúlyosak, mások viszont jobban kidolgozottak, mint ott. A kivételnek, azaz a házasságon és a hétköznapi etikain túlkerülő egyénnek az ábrázolása például sokkal plasztikusabb, mint a Vagy-vagyban. Olyannyira, hogy Kierkegaard ironikus álarca néha-néha már félrecsúszni látszik. Amikor a „jogos kivételről” ír, talán joggal gondolhatjuk, hogy saját küldetését festi le nekünk: a jogos kivételnek szerelmesnek kell lennie, aki döntése által megszakítja a szerelmét, de nem gyávaságból, hanem abbéli meggyőződésből, hogy ez valamiféle nagyobb jóhoz vezet, még ha a szenvedés folyóján keresztül is. Miután szakított, a fájdalomtól ő sem menekülhet el, de nem lehet benne semmi harag vagy düh, szeretnie kell a létezést, s éppen neki kell a legszebben beszélnie a házasságról, amiben nem lehet része. A kivétel nem érezheti magát felsőbbrendűnek a többieknél, voltaképpen abban sem lehet biztos soha, hogy ő jogosan kivétel, s élete végéig olyan belső szenvedés az osztályrésze, melynek létezéséről a külvilágnak fogalma sem lehet.

A legnehezebb olvasmány a könyvben Taciturnus barát feljegyzése, ahol a „közvetett közlés” olyan bonyolultsági fokra lép, amit már követni is nehéz. Taciturnus barát egy kitalált szerző, aki egy kitalált szereplő fiktív naplóját adja közre, amely napló rögzíti annak a személynek a lelki mozgását és szenvedését, akiből talán még jogos kivétel is lehet – bár mi sem tudhatjuk meg, hogy valaha az lesz-e belőle, mivelhogy ez már nincs kitalálva. E léleknek a mozgása olyannyira dialektikus, annyira sok közbülső stádiumon megy át, hogy mozgása szinte már egyhelybenállásnak látszik. Bár ez a rész formailag a (Vagy-vagyban található) Csábító naplójával teljesen azonos, jellegében azonban nagyobb különbséget el sem lehetne képzelni: ott a csábító mindent megtesz, hogy magához kösse a lányt, hogy utána eldobhassa, emitt a hős viszont külsőleg egyáltalán nem cselekszik semmit, csak gyötrődik azon, hogy egyáltalán magához kösse, vagy végleg eloldja magától a kedvest. Taciturnus barát elemzése világosan rámutat, mi volt a lány és az ifjú közötti kapcsolat igazi lényege: hogy a lány esztétikailag, az ifjú pedig etikailag szeretett. A műben fény derül arra – s ezt Kierkegaard filozófiájának értelmezése szempontjából fontosnak tartom –, hogy a vallási stádiumhoz való feléréshez tulajdonképpen nincs is szükség az etikai stádium egészén való áthaladásra, a döntésben elég érinteni azt. Ez pedig véleményem szerint alátámasztja, hogy a stádiumok között nem lehet egyértelmű rendszerszerű összefüggést megállapítani. Ugyanakkor meg kell jegyezni – vállalva, hogy egy ilyen klasszikust kritizálva voltaképpen a recenzens válik komikussá –, hogy Kierkegaard túlságosan belemélyedt a tépelődő ifjú belső dialektikájába. Az ifjú annyira nem válik érdekessé (talán mert kevéssé érzékletes az ábrázolása), hogy önmagáért váljon izgalmassá gyötrődéseinek leírása, míg filozófiailag nézve ebben a részben viszonylag kevés adalékot kapunk, ami közelebb vinne Kierkegaard gondolkodásának megértéséhez.

Azt hiszem, Kierkegaard-nak ez a műve leginkább azok számára lehet érdekes, akik már behatóbban ismerik a dán filozófus gondolkodását. Azon belül is elsősorban a stádiumelmélethez kaphatunk fontos részleteket, már csak azért is, mert a későbbikben Kierkegaard egyre kevesebbet foglalkozott a stádiumok ilyen részletes jellemzésével. A kierkegaard-i filozófia szempontjából nézve ebben rejlik a kötet legnagyobb értéke.

Søren Kierkegaard: Stádiumok az élet útján. Fordította: Soós Anita. Jelenkor Kiadó, Pécs. 2009. 597 oldal.