Számoljuk a fokokat…

…egészen pontosan azokat a lépcsőfokokat, amelyek Alfred Hitchcock dolgozószobájától a Madách Színház színpadáig vezetnek bennünket. Bármennyire is lehetetlen küldetésnek tűnik, közel sem megvalósíthatatlan.

Emblematikus alkotás az 1935-ben készült fekete-fehér nagyjátékfilm, amely nyomán a színdarab készült. Alfred Hitchcock sorrendben tizenkilencedik filmje jelentette a nagy áttörést a brit filmiparban. E művében jelent meg először a rendező egyik kulcsmotívuma: a tévedésből, el nem követett bűnért felelősségre vont ártatlan ember figurája.

A kanadai Richard Hannay jól szituált, jóképű agglegény, aki meglehetősen biztonságos unalomban tölti napjait Londonban – míg egy napon egy West End-i kabaré-előadáson megismerkedik Annabella Smith-szel, aki titkos ügynökök elől menekül. A félelemtől rettegő fiatal nő megkéri, hadd tartson vele a lakásába. Ott egy kémszervezetről mesél a férfinek, amelynek főnöke, Jordan professzor, egy skóciai faluban él. A nőt meggyilkolják, és Hannay vonattal Skóciába utazik, hogy megtalálja a gyilkost. A rendőrség őt gyanúsítja, fenyegetik a kémek, de végül minden jól végződik: a szálak abban a londoni varietében futnak össze, ahol Hannay és a meggyilkolt asszony először találkozott. A 39 lépcsőben már megmutatkozik a Hitler uralomra jutása utáni helyzet rémálma. Nem csak egy hagyományos, fordulatos kémtörténetről van szó, hanem gátlástalan erőszakról, melyben a hős egyáltalán nincs kedvező helyzetben a kémekkel szemben. A Patrick Barlow alkotta színpadi adaptáció, amely 2005-ben sikerrel került színre Londonban, vérbeli bűnügyi komédiává varázsolta ezt az alaptörténetet.

Amíg felépül egy darab, többször felmerül a próbafolyamat során a dilemma: rendben van-e minden, tényleg így lesz-e jó? Ez a kérdés pedig még keményebb diót jelent a premiert követően: vagy azért, mert valami nem találta el a megfelelő hangot, vagy, mert túlságosan is éles lett. Ebben az esetben az utóbbiról kell beszélnünk, mert bár több részlete külön-külön megfelelő, együtt már sok.

Krimivígjáték – olvasható a szórólapokon, amelyeket kíváncsian bújnak a nézők, hátha több is kiderül erről a szokatlan szóösszetételről. Hiszen nem mindennapi ez a fajta műfaji besorolás. A várakozás keltette izgalom azonban már a tizedik percben eloszlik – sajnos. Innentől kezdve már nincs meglepetés, nincs titok, nincs feszült izgalom, csak az előadás többi része. Még ha lenne is egy jelenet, egy mondat, ami gondolkodásra késztetne vagy megrémítene – a lövéseket leszámítva –, ebben a kétfelvonásos darabban a szüntelenül sziporkázó, olykor kicsit direkt humoré lesz a főszerep.

A 39 lépcső nem mindennapi kihívásokkal teli örömjátékra ad lehetőséget a színészeknek. A darabot négy művész adja elő, s közülük a Hannay-t alakító Pusztaszeri Kornél végig egy szereplőt alakít. Kár, hogy ettől még egyáltalán nem tűnik elmélyültebbnek a szerepformálása a többiekhez képest. Tóth Enikő formálja meg az előadásban szereplő három, egymástól teljesen elütő női karaktert. Mellettük Gálvölgyi János és Szerednyey Béla kelti életre a többi huszonhat (!) alakot – már-már a paródia határát súrolva: ha kell, pár pillanat alatt kalauzból ügynökké, ügynökből újságárussá „vedlenek” át, s mindezt csupán egy sapkacserével jelzik.

A rendezői találékonyság és kreativitás egy percre sem hagyja lankadni a figyelmet. A díszletezés egyszerű, mégis invenciózus, sok stíluselemből építkező hatalmas játszótér. Megjelenik benne a finom színházi díszlet, a film (projektor segítségével láthatunk híradót vagy utazhatunk messzi tájra, kastélyhoz is), a zene – és a szemfüles színházbarát néző felfedezheti akár egy másik darab részletét is. (Szintén a Madách Színház színpadán játsszák Webber klasszikusát, Az Operaház Fantomját, amelyben szintén Szerednyey Béla, szintén színidirektorként, szintén előadás közbeni lövés miatt szól, hogy őrizzék meg nyugalmukat – és előrehozzák a darab másik részletét, a balettot.) De felbukkan Hannay álmában Pumukli is, és természetesen meg is szólal. Kocsák Tibor ismét bebizonyította, hogy kiemelkedő zeneszerző: a 39 lépcső zenei megoldásai görbe tükröt tartanak a populáris kultúrának, néhány taktust megidézve a Mission: Impossible vagy akár a James Bond-filmek zenéjéből. Ezeket végiggondolva egyáltalán nem meglepő, mikor az első felvonás elején elhunyt Annabella Smith „feltámad”, és eltáncol egy részletet Michael Jackson egyik klipjéből.

Ennyi remekbe szabott részlet után joggal felmerül a kérdés: miért maradt hiányérzetünk, mitől maradt el a katarzis? Bármennyire is kikapcsolódást hozott az este, és nagyokat kacagtunk, valahogy nem állt össze egy felemelő egésszé. Hiába építkezett a mű megannyi változatos elemből, jó lett volna közben kicsit félni, megijedni és csak ez után nevetni. Itt is beigazolódott a mondás: a kevesebb néha több.

Vagy ez a darab egyszerűen nem akar több lenni, mint ami? Talán ez az a produkció, amikor székünkben hátradőlve pusztán élveznünk kell a darabot és nem kell várnunk a készen kapottnál többet. Ahogy a finom, de kétség kívül krémes torta esetén sem rója fel senki azt, hogy nem egészséges…

Alfred Hitchcock – John Buchan: 39 lépcső

Madách Színház

Patrick Barlow adaptációja

Simon Corble és Nobby Dimon eredeti ötlete alapján

Fordító: Vajda Miklós
Rendező: Méhes László

Szereplők: Pusztaszeri Kornél, Tóth Enikő, Gálvölgyi János, Szerednyey Béla

Zeneszerző: Kocsák Tibor
Díszlettervező: Rózsa István
Jelmeztervező: Horváth Kata
Zenei munkatárs: Erőss Csaba, Axmann Péter
Dramaturg: Tasnádi István
Mozgás: Tihanyi Ákos
Koreográfus-asszisztens: Molnár Ferenc
Rendező munkatársa: Pócsik Henriett

Bemutató: 2009. március 14.

A képek forrása a Madách Színház honlapja.

video