Széki hobo

Kicsit csinált címe lett a Csík Zenekar legutóbbi, múlt ősszel megjelent, mostanra már platina lemezzé érett CD-korongjának. Az életképek műfajjelző kifejezést stilizálta fel lélekképekké. Értjük persze a jelentését: a zenészek nem csak szórakoztatásra törekszenek, hanem valami nemesebb dologra is – a zene a lélek képeit közvetíti a cím ígérete szerint.

Az autentikus magyar népzene határait minden irányba feszegető kecskeméti Csík zenekar mára országos hírű együttes lett, egyike a legnépszerűbbeknek, egy sorozatban naponta többször is meg tudja tölteni a Művészetek Palotáját – pedig oda bizony, főleg a jobb helyekre borsos belépőket is ki kell fizetni. Sikerének titka egyrészt hűsége a népzene eredeti anyagához – másrészt az az ízléses mód, ahogy a világzene hullámait sikerült meglovagolniuk, s a magyar népzenét eladhatóvá varázsolni, külföldön is, de ami talán még nehezebb, itthon is.

Ilyen autentikus zenével nyit a korong: a Juhmérés Mérában fürge ritmusú szám, mégis inkább szerelmi kesergő, mint bármi más. Sírnak a hegedűk, ahogy illik, a férfi hangot női hang váltja, drámai dialógussá kerekítve a szomorú monológot, végül is boldog véget sejtetve a történet végére, amit a pörgős befejező zenei anyag is alátámaszt, már-már csúfolódó, kinevető tónusával.

Az ezt követő dal kuruc nóta, az iskolából jól ismert Csínom Palkó. Megint elég mélabúsan indít a zenekar, s megint a második fele lesz ritmusosabb, húzósabb, gyorsabb és határozottabb is. Csoda-e, ha a hallgatónak is felforrna a vére a dal végére? Ám ezt megakadályozza az a Kusturica-hangzású, ironikus, tűzoltó-zenekaros zárlat, ami inkább ironikus, s nekem egy kicsit megtöri a dal eredeti ívét.

Az Adagio ehhez képest viszont egy kicsit túlságosan is fennkölt. Őze Áron szépen szavalja Juhász Gyula verseit (a fenti című mellett az örök kedvenc Anna örök-öt is), mégis van az egészben egy csipetnyi a szavalóversenyek és Ki mit tud?-ok ma már nosztalgikus közelmúltjának világából is.

Mint ahogy a Széki hobo című kombináció is érdekesen vegyíti a közelmúltat, Földes (Hobo) László világát a népdalok világának hetyke, de szintén dacos költészetével. Az egészben van valami nagyon „hazai” íz, és valami nagyon mai, nagyon ránk jellemző – vajon mit tud ebből kivenni az a külföldi zenebarát, akinek a szöveg nem segíthet ebben a mindig kétfenekű világban való tájékozódásban.

Nos, a Silladrival ilyen probléma nincs. Tisztán instrumentális tánczene ez, bukovinai dallam és ritmus, igazi talpalávaló. Csíkék itt csakugyan kitesznek magukért – pedig rövid szám ez, de cifrázzák rendesen, miközben a mindig megbízható ritmusszekció gondoskodik a finoman pontozott tempó megtartásáról.

Különös kísérlet a Fehér galamb, de az én szívemnek kedves. Beethoven szomorkás melódiáját lakja be a zenekar, s párosítja a Fehér galamb indiános című, ám annál magyarabb balladájával, Barcza Zsolt elképzelése szerint.

S ezzel a sirámmal mintha már a szomorú vasárnap spleenjénél járnánk. Ám sejtésünk nem egészen igazolódik be. A Fekete L’amour Kiss Tibor nótája, s benne megint azt a délszláv-roma hangzásvilágot kapjuk, ami a Cigányok idejével vált világhírűvé.

Kiss Tibor ötletét aztán Lovasi András zenei világa követi. Először egy újabb szerelmes jajongó, mert Szerelmesnek lenni nehéz, majd a Földtörténet, igazán könnyen emészthető, slágergyanús, századvégi, bolond nóta ez.

S ha már bolondos, ismét vissza Kiss Tiborhoz, a Tébolyda című nótához. A tárogató kíséretében csakugyan elvarázsol bennünket ez a szintén háború előtti világot (Magyar Királyi Tébolyda) idéző, s szintén nagyon mai dal. A megtébolyodott világtalan király különös meccset játszik benne egy koldussal, s feltűnik még egy luxus Bentley s többször egy Teddy Bear.

Különös vízió, meneküljünk innen, amíg nem késő. Igaz, nem sokkal vidámabb nóta következik: „Hülye voltál mondom magamnak majd, ha elmúlik…” De Majorosi Marianna tisztán énekel, átlényegíti a Kispál-Lovasi dalt. Amit különös módon egészít ki a Csík János énekelte magyar népdal, mely szerint „Szerelemre nincs gyógyszer”.

A végére jut még egy tradicionális magyar nóta (A Nagy utcán), mely mulatósba fordul, s egy különös kompozíció, a Suite című, mely azonban nekem igazán sokat nem mondott – a közepe tájt (7’40-nél) hallható rövid fafúvós szólón kívül.

Összességében biztos nem ez lesz Csíkék legjobb lemeze, de az is biztos, hogy akik – mint én – szeretik a zenekart, ezt a lemezt is szeretni fogják. Megbízható együttjátszás, bélelt hangzás, bátor tematika és széles zenei paletta jellemzi a korongot, méltán téve szerethetővé (és persze eladhatóvá) ezt a minden ízében hazai terméket.

Csík zenekar: Lélekképek
Fonó Records, 2011

video