Szépasszony és lüdérc

„Kisasszony,olykor Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének emléknapja. Már a XI. században számontartott ünnepünk, amelynek a középkorban vigíliája és nyolcada is volt. Mária születésének gazdag apokrif hagyományai vannak, amelyek főleg a Legenda Aurea és a Stellarium révén kódexirodalmunkba is belekerültek (Teleki-, Horváth-, Tihanyi-, Debreczeni-, Érdy-kódex). A Teleki-kódex Anna-legendája elmondja, hogy Szent Annának elkövetkezvén az órája, a hétnek néminemű keddin szüle. Egészségben szülé az igaz Dávidnak királyi plántáját, ez világnak előtte választott leányt, az édes Szűz Máriát. Miképpen az angyaltul megtanítottak valának, mert ő vala ez világnak jövendő megvilágosojtója és asszonya és tengörnek csillaga.”

(Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium)

„A „kisasszony” a magyar népi hitvilágban rendszerint kísérteties lény, népmeséinkben ő az elvarázsolt tündér- vagy királykisasszony (fekete kisasszony, veres kisasszony). Valószínűleg ősvallásunk egyik természetfeletti nőalakját nevezték így. Boldogasszony és Kisasszony mint anya és leánya, vagy ugyanannak a női szellemnek idősebb és fiatalabb énje, felismerhető az obi-ugor mitológia földanya–esthajnalcsillag-úrnő kettősében. Európai párhuzamuknak Démétér és a Koré (Perszephoné), a Gabonaanya és Gabonaleány tekinthető. Erre több jel is utal. Először is, míg Nagyboldogasszony az aratás záróünnepe, Kisasszony a vetés előkészületeire ad jelt. A két ünnep időpontja és elnevezése egyaránt a gabona földi létének határait jelzi, és bevallottan azonosítja Máriát a gabona istennőjével (búzaaratás = Mária halála, búza vetése = Mária születése). Másodszor, Perszephoné esetében láttuk, hogy a mag földbe kerülése és a föld téli kopársága ölt képet a „Leány” alvilágra szállásában. Míg a vetés és a leányság közti összefüggés a keresztény képzetben, Kisasszonyunk születésnapjában él tovább, az alvilágra szálló leányistennő alakja inkább a hiedelmi „kisasszonyokban” maradt fenn: a tündérmesék jó részében éppen e „kisasszonyok” alvilágba rablása indítja a cselekményt (megfeleltethetően az évkör eme pontjával), és szerzett „verességük, feketeségük” (az őszi lombok, a kopár téli föld színe) alvilági tartózkodásuk következménye. Mint arról már korábban szó esett, Nagyboldogasszonyban eredetileg Szent Annát, Szűz Mária Kisasszony „legendás” édesanyját tisztelték elődeink. Ez – a fentebb írtakat is figyelembe véve – Mária születésének emléknapját egy másik nevezetes nappal, Mária fogantatásának december 8-i ünnepével kapcsolja össze (l. Szeplőtelen fogantatás c. alatt), ami további magyarázattal szolgál a Napba öltözött asszony középkorban keletkezett kultuszára és ábrázolásaira, valamint a már szintén említett gyöngyöspatai Jesse fája-oltár képi üzeneteire. Az oltárfa koronájának öblében látható ovális kép Mária születését ábrázolja, magát a templomot is „Kisasszonynak” szentelték, búcsúnapja szeptember 8. Boldogasszony és Kisasszony mellett fennmaradt még egy hiedelmi nőalak is a magyar néphitben: a „szépasszony”. Ez az ambivalens természetű női szellem lehetett ősvallásunk istennőtriászának harmadik tagja, aki a szűz és az anyaistennő (a Kisasszony és Boldogasszony) mellett a nimfa (hűtlen-hű szerető) „személyét” képviselte háromságukban.”

                                                                              (Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium)

A Boldogasszony leányai című gyimesi népzenére készült táncelőadás olyan archaikus kultúrát mutat be, amelyben a nő pozíciója gyökereiben változik meg: az asszonyi passzivitás megszűnik, és a nők magukhoz veszik az aktív cselekvés és saját sorsuk irányításának képességeit. A mű nitásakénthét képben láthatjuk ezt a metamorfózist, szimbolikus tevékenységeken, például a szövésen vagy boszorkányos mulatáson, repülésen keresztül. Az egymás után megjelenő hét téma egkivételével - gyermekringatás, gyermekjáték, szerelmes lány fürdése, kontyolás, ima, halottsiratás, fermekálás, azaz rontás, boszorkányság - a női sors általános, mindenki által átélt vagy átélhető fontos állomásait, állapotait és életfázisait hivatott bemutatni egy gyimesi asszonyi életközösségben. Olyan közeg, amely hétköznapi és univerzális, melynek minden lány, nő, asszony a része.

A megjelenő hét képből egynek azonban különleges funkciója van. A hetedik kép ugyanis egy fermekáló (rontó, boszorkánykodó¹) asszonyt ábrázol, míg a többi kép mind a hagyományos női életút része. Ezek közé emelődik be a boszorkányság, ezzel pedig ez is egy általánosan elismert női létállapottá válik. A fermekáló asszony megszólítja a „hetvenhétféle boszorkányos asszonyokat”, bevonva ezzel az evilágiba a túlvilági, mégpedig a negatív, transzcendens erőket. Alapvető különbség van azonban a boszorkányság eredeti hárompataki megítélése és a koreográfiában kapott helyzete között, hiszen a boszorkányság az autentikus közösségben társadalmilag elítélt volt. Akiről gyanították, hogy boszorkány, kirekesztették a közösségből. A műben ez épp ellenkezőleg jelenik meg, már az első percekben kiderül, hogy ebben az univerzumban egy nő ugyanannyira boszorkány is, mint amennyire anya, szerető vagy hívő katolikus.

A tánc maga sámánisztikus, varázslásra emlékeztető mozdulatokkal kezdődik, egy-egy táncos egy-egy szuggesztív mozdulattal indít, amelyeket a közösség egy emberként követ. Az első térformák rendezettek és kötöttek, a közösség egyszerre, fegyelmezetten mozog, ahogy halad előre a tánc, a kötöttség megbomlik, a közösség tagjai elengedik magukat. Ezáltal olyan közeg teremtődik, ahol nincs szükség a folyamatos önkontrollra; aki a közösség tagja, maszk nélküli önmagát adhatja.

A Szűz Mária által képviselt ellenkező transzcendens erő megszólításának eszköze a Mária-ének: „…Ó Mária, ó Mária, / nagyokosságos szent Szűz, nagyhatalmú Szűzanya,/ imádkozzál érettünk, esedezzél érettünk…” A pozitív transzcendencia segítségül hívása vizuálisan is alátámasztódik. A közösség szétválik, hét táncos elöl marad, míg a többiek hátul helyezkednek el. Megjelenik a mű talán legösszetettebb szimbolikával rendelkező eleme, a fehér szövet.

A szövet, fátyol jelentése azonban nem szűkíthető le a transzcendens szférával való összeköttetésre. A fátyol ugyanis „szimbolikusan mindig a titkot rejti”.² Ezt a jelentést szem előtt tartva, összefonva a fentebb kifejtett szimbolikával, a fehér szövet a mű univerzumában az egyes asszonyokat egyenként, magukban foglalkoztató problémák vagy érzések szimbóluma is. A fehér szövet itt nem egyszerűen a transzcendens szférával való kapcsolatteremtés és Mária tisztaságának szimbóluma, hanem egyúttal személyes fájdalom, problémák, összetett érzések kifejeződése is.

A mozdulatok jelentése azonban nem ragadható meg pontosan a verbalitás eszközével. Azt is mondhatnánk, „a mozdulat mögött nincs gondolat, csak a mozdulat.”³ A mozdulatnak pont az a lényege, hogy nem egyenlő a gondolattal. Olyan tartalmakat fejez ki, amelyek megragadására a gondolat és a verbalitás alkalmatlan; a gondolat funkcióját a mozdulat veszi át.

A női szubjektum nem egyszerű, tiszta és jóságos Szűz Máriává alakult, hanem komplex személyiséggé, amely negatív oldalát és ambivalenciáját ugyanannyira létjogosult részének tekinti, mint jó tulajdonságait, a pozitív transzcendenciával alkotott erős kapcsolatát, az anyaságot, vagy a szerelmet. Nem csak hétköznapi asszony, de Szépasszony is egyszerre. Valóban tud varázsolni, hiszen szubjektuma rengeteg szerep és érzelem között oszcillál egész élete folyamán, amelyeket maga kontrollál és tudatosan él át.

Mindehhez eszköze az élő és teremtő hagyomány. Nem azért énekli a Mária-éneket, amit anyjától, nagyanyjától tanult, mert ők is azt énekelték, nem azért süti így vagy úgy a pánkót, mert ősei is úgy csinálták, hanem mert ezen az úton haladva képes megteremteni és reflektálni önmagát; és erős, szerves közösséget létrehozni. Így tudja maga fonni saját sorsának fonalát.