A színdarab ügyvédje

A Studio „K” Színház körülbelül ötven férőhelyes nézőterén vártuk a színdarab második felvonását 2008.október 30-án. Mellettem egy idős, bölcsnek ható öreg úr a mögötte ülőhöz fordulva így szólt: „Még levehetitek ezt a darabot a programról, ez sem szól semmiről!”

Pár percre lefagyott a tekintetem. A semmiért kacagtam akkorákat? A ritmikus, friss gondolatvezetés felesleges lett volna? Nem is olyan ízes a darab, ahogy eddig éreztem? A szemem saját étvágyától lakott jól csupán? Mit akar mondani a történet?

Tolnai Ottó három művéből fonta meg a rendező a színdarab szavakból, látványból, hangokból építkező játékát. Ez indokolja, és indukálja a történetet, ami nem a sorba rendezett eseményektől válik kerekké, hanem hangulat-nyomatokat, viszony-nyomatokat villant fel nekünk.

Hadjárat ez a semmibe?  Egy olyan csapat, előőrs hadjárata, amely számot vet azzal, hogy felszámolódhat a színpadi üzenet és a néző értelmi próbájának „csatájában”, vagy ha sikerül a frontális támadás a jelzés kivívja megfelelő jelentését a harcban.

A Tűzálló esernyő, a Végeladás, és a Paripacitrom az a három irodalmi mű, amely az alapot szolgáltatja. Ebből készít „ főzetet” a rendező, a levét pedig a színészek és a néző issza meg, ki-ki a maga erő- vagy fekete-levesét. A hozzávalók asszociációs technikával keverednek, folytatva az írott mű működési elvét.

De nézzük a nyelvet, ami mindennek a sava-borsa!

„Az, hogy Tolnai előadásra (is) szánt darabjai ritkán vagy sosem leltek színházi megvalósítókra, annak tulajdonítható, hogy nemigen létezik egyelőre nálunk olyan formanyelv és eszköztár, mellyel színpadra fogalmazhatóak lennének."*

Éppen erre tett kísérletet Fodor Tamás, olyan hangulat-darabokat, élet-ízeket keverve, amelynek otthonosabb értékét az adja, ha valaki hazai ízeit fedezi fel benne. Ezúttal a Balkánt nem puskaporos hordóként, hanem Nyugat-Balkánként állítja elénk. A helyszín egy kertes ház. A kérdés pedig az: társak-e a szomszédok a bajban, ha a kertes ház szomszédokkal teli társasházzá válik árvíz esetén? Vajon a közös probléma összekovácsolja-e a társaságot, vagy viszályt szít? Vajon az összetűzés tűzvészébe, vagy az ember önmaga körül forgó árvaságának árvizébe fullad bele?„Mit nekünk Kelet, mit nekünk Nyugat, mi vagyunk a világ közepe, az Origo!”

A néző értelmi erőfeszítését segíti a kiváló tempóban tartott színészi munka. A színpadon a tíz főből álló csapatból hat-hét mindig jelen van, párhuzamosan folynak az események általában,  két-három-fős mozaikokkal, ahol a figyelmet frissen irányítja a ritmus. Nem fárad a figyelem a hosszú hatásszünetektől. Pattog a hangulat a színpadon, és a nézők között is, hangos nevetéssel köszönik meg az otthonos ízeket. Varrógépkattogásra remeg az úri szabó keze (összehangolt ritmus a történetvezetésben ), a naív leányka, Lili kedvenc virága az arcára van tetoválva, ami így csak az övé: Lili-om. A remegő, munkáját végezni nem tudó szabó pedig csupa „vacogság” ( itt is őrzi a „tolnais” ízt, humort a szövegnyelv).

Ha a színre vitt darab kísérleti főzetét a színészek és a néző issza, a kérdés az, hogy korgó gyomorral, vagy telített hassal megyünk-e utána haza. A hadjárat a semmibe lehet üres, és lehet telített semmi. Lehetőségekkel teli semmi, vagy terhétől megfosztott, esetleg leterhelt semmi. Fehér semmi, vagy fekete semmi.  

Ha a leendő közönség üres hassal is ül a színpad elé, bízhat benne, hogy „csipkés az űr felé a Semmi partja”**, és a fekete és fehér szín között megtalálja a szürkeség sokféle árnyalatát, rajta a semmi apró sebeit, és kiderülhet, hogy ezek az övéi, otthonának ízei, és nem mindig „a Másik a Balkán”.

* Barabás Judit: Szövegfonatok

** Babits Mihály: Hadjárat a semmibe című verse