Szív Ernő Művek

„És. Kezdünk és befejezünk is. És.” (99.) Szerelem és írás és halál és. Esti Kornél után Szív Ernő is utazni indul, hogy körbejárjon világot, embert, mondatot. Darvasi László tavaly kiadott tárcakötetének minden sora rágnivalóan frappáns és felejthetetlenül szívbemarkoló. Vagyis Szívbe.

Útinapló és alternatív történelemkönyv, népek és korok diagnózisa ez a mű. Egy „időkoktél”, ahogy a szerző fogalmaz. A kötet tíz hosszabb-rövidebb „füzetből” épül fel (az elmúlt húsz év szülöttei), a legtöbb az utazás toposzát járja körbe, s így Szív Ernővel együtt eljuthatunk Berlinbe, Párizsba, New Yorkba, Szegedre vagy éppen a tengerpartra – s ezzel egy időben éppoly könnyedén ugrálhatunk az emlékezet idejében is, mely egyszerre jelenti a kollektív és egyéni múlt kavalkádját. Minden tér és minden idő Szív Ernő szemüvegén keresztül telítődik meg tartalommal: szerelemmel, gyásszal, magánnyal, szerencsével, kincsekkel. „Hogy gyászolni akart Berlinben szív, oké. Hogy javítani akart Flandriában, oké. Hogy megkísértette a szerencséjét Berlinben, oké.”  (303.)

A történetek egymásra épülnek; motívumok, metaforák kerülnek át egyik elbeszélésből a másikba. Az első és utolsó tárca mintegy keretes szerkezetbe rendezi a többi történetet, ám a kötet végére mégsem egy egyirányú, teleologikusan felépülő művet kapunk, hanem egy hihetetlenül szerteágazó epizód-halmazt, melynek mégis van belső koherenciája. A töredékekből valami egész kerekedik, s a folyamatos „mellébeszélés” mögött ott lappang az Igazság.

„A történelem az volt, legalábbis Szívnek, hogy mindent aminek a közelébe került, összefogdosott.” (318.) Szív Ernő, mint egy guberáló világutazó, gyűjti magának a történeteket, szavakat, sorsokat. „A történetet éppenséggel most olvastam, és látom magán, hogy afféle történetgyűjtő, ilyen újraíró, akit nem érdekel, igaz-e a dolog vagy nem. Beszélnie kell a dolgokról, mert ha nem tehetné, tán még bele is halna. Azt is elmondja, amit más már elmondott, igaz? Mintha maga találta volna ki, mintha magának fájna?” (207.) A nagy történet s a nagy történelem kis, egyéni sorsokból, apró rezdülésekből rakódik össze, mint egy folyamatosan bővülő, mikroszkopikusan részletes puzzle. A múlt állandóan a jelenre hivatkozik, a jelen pedig mindig emlékezni akar. A kitérők újabb kitérőket szülnek, az elkalandozások újabb asszociációkat keltenek – ebből áll össze Szív Ernő valósága.

Mert a gondolatfolyam rizómáinak csomópontjaiban mindig ott bújik Szív Ernő, a tárcaíró, aki ezt a sajátos történelmet összegyűjtötte, összeeszkábálta nekünk. Talán emiatt is nevezi Darvasi „énregénynek” az elkészült művet: a tárcák mind Szív Ernővel a középpontban, az ő belső világában, képzeletében, emlékezetében vájkálva születnek meg, annak ellenére, hogy rengeteg sors, élet és figura jelenik meg a történetekben: a történelem bármely pontja, alakja kerül is terítékre, Szív Ernő sajátos interpretációjában kapunk képet róla. A sorozatos összefonódások teszik lehetővé, hogy már-már regényként olvassuk a művet.

Darvasi egyébként ebben a kötetben is legtöbbször maga adja a kulcsot az olvasó kezébe, elmondja nekünk hogyan jött létre ez a világ: Szív Ernő figurája által elárulja a kulisszatitkokat, „kiadja magát” és az írást. A kis tárca meséjében például megismerjük az elődöket, a mestereket: Kosztolányit, Krúdyt, Karinthyt, Szép Ernőt – akiktől megtanulta az élet és az irodalom alapjait; hogy mi a halál, hogyan kell szólni a nőhöz, hogy kell kinevetni („Az egészet, fiam.” - 10.) vagy hogy kell kicsit csinálni a nagyból. „Hogy amit megfogott, érintett, amire csak rálehelt, ami óriás dolognak a nyakába kötötte a mondata sálját, a ríme nyakkendőjét, azt máris zsebre lehetett tenni, mint egy üveggolyót.” (11.)

Az intertextuális utalásoktól hemzsegő mű azonban nemcsak kiterjedt utalásrendszerrel rendelkezik, hanem emellett állandó önreflexió és önirónia határozza meg az elbeszélés világát és a narráció természetét. „A tehetségről volt szó. Szív arra gondolt, hogy elmúlt a tehetsége. Oda lett, elvették, elfogyott, mindegy. Nincsen. Ő már nem tehetséges. Ráadásul még csak délelőtt volt!” (87.) S mindez rengeteg nyelvi csavarral, frappáns mondatszerkezetekkel és ötletes szójátékokkal teletűzdelve kerül az olvasó elé.

Az író legmeghatározóbb játéka a kontrasztok alkalmazása: tragikus és komikus, patetikus és kisszerű, halálosan komoly és csapnivalóan nevetséges képzetek, szituációk, szavak társítása („el tudja képzelni Szív, hogy Isten épp olyan gondoskodó kedvvel alkotta meg a bőrrákot, mint a szinkronúszást.” – 168.) mélyíti a tárcák ironikus, sokszor cinikus hangvételét. („Az Úr különben sokszor endékás kakukkos órával méri az időt.” – 129.) Emellett meghatározó az írások képisége, a szimbólumok gyakori használata is. Szív Ernő világában minden metaforikus, mindennek többletjelentése van, sőt, sokszor a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgok kapják a legnagyobb hangsúlyt, a tárcák történetei így gyakran abszurdba hajlanak, s a szerzőtől nem idegen a fekete humor sem.

Mindemellett az egész könyv tele van érzelmekkel, mintha minden egyes betűben jelen lenne a szerelem, a halál és a művészet gondolata. Tulajdonképpen nem történik más, minthogy a Por és Hamu Restaurant – mely a legelső írás helyszíne és központi szimbóluma – kitágul, s az egész világot kezdi jelenti. Bárhová is utazik Szív Ernő, ott lesz mellette Doktor Feketefekete és a felesége, mint Érosz és Thanatosz, s az egész élet ennek a félelmetes és végtelenül erotikus haláltáncnak a variációiból épül fel. És aztán: „Úgy halsz meg mint egy mondat. Elkezdik, alany, állítmány, jelző, és pont.” (12.)

DARVASI László, Ez egy ilyen csúcs, Magvető, 2014. 381 oldal