Szó, ami szó

Hermeneutikai, teológiai és irodalomtudományi tanulmányok, egy csokorban, egymásra fűzve, egymást mozgásba hozva. Mindez a Luther Kiadó gondozásában és Fabiny Tibor – a Károli Gáspár Református Egyetem Anglisztika Intézetének és a Hermeneutikai Kutatóközpontnak vezetője – tollából.  

A kötet olyan, mint egy labirintus, szólabirintus. A SZÓ-ból indul ki, belőle van, s hozzá tér meg minden szava. Ennek megfelelően alakulnak az egyes fejezetek is, pl. Szó – kép – szimbólum, Szó – szellem – kultúra. A Szó tehát a labirintus bejárata, de innen szerteágazik az út a szélrózsa minden irányába, a kötet befogadása során tehát csak egyéni útvonalon lehet haladni, hisz ekkora anyagot nem tehetünk magunkévá, ellenben kihalászhatjuk belőle a magunkét!

 Jól strukturált, gondosan lábjegyzetelt, sűrűn hivatkozott szöveg-együttesről van szó, a Szótörténések mégsem mondható száraz, szakzsargonnal teletűzdelt munkának, egyrészt mert célja a hermeneutika fogalmának, illetve tudományának tisztázása, sokrétű megvilágítása, másrészt mert párbeszédet kíván kezdeményezni különböző tudományágak között, ehhez pedig egy megfelelő, „kompromisszumos” regisztert kell találnia, illetőleg egy olyan „nyelvi sztenderdet”, mely a laikus olvasó számára is érthető. De nem csak érthető és olvasmányos a kötet, meg is szólítja olvasóját, mondhatni: tudományos-barátságos! Néhol pedig – például Hamvas Béla Scientia Sacráját tárgyalva – majdnem vallomásos jellegű. Sok a szerzői ki-és beszólás – kiszólás pl. mikor Fabiny a passió lutheri értelmezését vizsgálja, s Mel Gibson azonos címet viselő filmjéről is szól, „beszólás” pl. az ún. vallásosan egoistáknak (144. oldal).

A szerzőről tudvalevő, hogy Shakespeare-kutató, így kaphat helyet például egy Macbeth-elemzés is a kötetben (Macbeth és a gonosz szimbolizmusa). A világirodalom remekei is hasonlóképp Szentlélektől ihletett alkotások, ahogy az evangéliumok, állítja a szerző. Fontos megemlíteni, hogy Fabiny együtt dolgozott sok neves, a kötetben is szereplő professzorral, így az irodalomtörténész Northrop Frye-jal is, akivel több fejezetben foglalkozik. Személyes érintettség és szakmai tudás találkozik ilyen formán a kötetben.

Szövegek, elméletek, módszerek kerülnek terítékre tehát – széles spektrum, nagy választék. S mindezekhez személyes hang, kereső kíváncsiság és kérdező alázat, mintha a szerző hangosan gondolkodna, ezzel olvasóját is gondolkozásra inspirálja. A tudományos csemegéken túl Fabiny gazdag idézetanyaggal dolgozik, így bukkanhat fel például egy-egy Reményik Sándor és József Attila-versrészlet is. Oda-odakapó néha, mert megkapó kíván lenni, mégsem mondható hatásvadásznak, mert felvállalja ezt az „ihletettséget”. Ilyen módon annyi ember szól a kötetben, annyiféle hangon, hogy – zenei hasonlattal élve – valóságos kánonnak tetszhet a könyv, de hisz épp ez a cél, hogy párbeszéd, dialógus jöjjön létre a szövegek között.

Nem véletlen, hogy hermeneutikai téziseit Fabiny különböző műveken és gondolkodókon keresztül mutatja be. Luther Márton bibliaértelmezéséből indul ki, melynek központi gondolata, hogy az evangélium „szótörténés”, a Szentlélek a nyelven keresztül megszólítja az olvasót. A megértés esemény, történés, melynek mindig meg kell újulnia, jelenvalóvá kell lennie újra és újra a befogadóban.

De nem csupán a Szó „történik” – a hermeneutikai vizsgálódások során – a kötetben. Luthernél maradva: teológiai elméletein túl, emberi oldalát is próbálja megmutatni a szerző, magát Luthert kívánja megszólaltatni például a szentségekről szóló tanulmány: „Nagy dolog a gyötrődő szív, és csakis olyan hitből támad, mely lángol az ígérettől és az isteni fenyegetéstől, amely Isten változhatatlan igazságára tekint, attól reszket, megretten, és a lelkiismeret összemorzsolja, és újra felemeli és megvigasztalja, és összemorzsoltan is megtartja.” (157. oldal)

A Szótörténések egyfajta „rejtett tantervet” is működtet. Olvasni kell a sorok között, a labirintusban figyelni kell a jeleket, hogy kibontakozhassék ez a fajta értelem is. Fontos kérdése a kötetnek: mi a kereszténység, ki a keresztény ember ma? A német teológus Dietrich Bonhoeffer keresztény közösségről megfogalmazott gondolatait tárgyaló tanulmány közvetlenebbül válaszol az előző kérdésre, de közvetetten alkalmat ad különböző aktuális problémák, köztük az ügynökügy tárgyalására is. Hogyan lehet megbánni, hogyan lehet megbocsátani? Végre nem ujjal mutogatás, felelősségáthárítás, hanem meg-és feloldáskeresés a szándék, ez volna a keresztényi út. „Ez a valóság felülről és kívülről tör be az emberi szívekbe: az emberi szív zárt kamráinak ajtóit kinyitja, hogy azokba új vér áramoljon. Egocentrikus életek, automatizálódott emberi közösségek egymás felé fordulnak, s minden magyarázat nélkül önmaguk helyett egymásért élnek.” – fogalmazza meg a Bonhoeffer a keresztény közösségről című tanulmány. (308. oldal) Ebben a közösségben Jézus „szeretetnyelve” lehetne az autentikus nyelv, fűzi tovább a gondolatmenetet a szerző egy másik tanulmányban. Ehhez azonban fel kellene adnunk mostani, „mérgezett” nyelvünket, attitűdöt kellene változtatni. De hogyan? Hamvas transzparencia-elmélete, melyet Fabiny Frye hasonló elméletével vet össze, egy lehetséges válasz, lényege az egókioltás, a befogadóvá válás, hiszen „aki az egésznek megnyílik, önmaga átlátszóvá lesz”. (350. oldal)

Ez utóbbi a kötet egyik legérdekesebb tanulmánya, hiszen egy fogalom kétféle értelmezését mutatja be, s érdekes együttállásokra is rávilágít – melyet „szellemi rokonság”-nak nevez –, ilyen például, hogy mindkét gondolkodó az apokalipszishez, azaz a végső értelem megnyilatkozásához köti a transzparenciát. Hamvas továbbfűzve e gondolatot a transzparens magatartást a „farizeusi-antikrisztusi”, azaz a rejtőzködő, elfedő magatartással állítja szembe, a „transzparens egzisztencia” csak a Szentlélek közbenjárásával valósulhat meg. Frye magát az történelmet tekinti elfedésnek: „… az ember azért hozza létre a történelmet, hogy mintegy fátyollal elfödje maga elől az apokalipszis munkáját.” (351. oldal) A transzparencia fogalma Frye-nál a kritikaírás és tanítás összefüggésében is jelentkezik, a kritikusi munkát kreatív, „szép” művészetnek tekinti, nem pedig amolyan „parazita” tevékenységnek; a tanár feladatát pedig abban látja, hogy témája transzparens médiumává váljon, hisz a valódi tekintély a tanított téma. A Biblia nyelvét Frye metaforikus nyelvnek, Hamvas pedig ősnyelvnek nevezi, mely „a szavakat eredeti jelentésükben, intenzitásukban, eredeti teremtő feszültségükben és sugárzó hatalmukban mondja ki.” (357. oldal)

Ehhez az őseredetihez kíván közelíteni a Szótörténések nyelve is, ahogy a bevezetőben írja Fabiny: „E kötet tanulmányai egykor megtörtént szóeseményeket szeretnének ismét megtörténtté tenni…” Hogy ez bekövetkezhessék, szükség van az „olvasói transzparenciára” is, próbáljunk hát szó szerint befogadók lenni, engedjük el megrögzött olvasói szokásainkat, s hagyjuk lenni, hagyjuk megtörténni a Szót!

Fabiny Tibor: Szótörténések, Luther Kiadó, Budapest, 2009.