Szakmai szemek

Forrai György Orvosszemmel a képtárakban című könyvéről

Hogyan olvashat egy író? Mit gondolhat az utcán sétálva egy építész? Miként ízlel egy szakács? Csak lencsén keresztül lát a fényképész? Hogyan készít teát a vegyész? Vajon megszüntethető a mindennapokban, a munkahely falain kívül, nem munkatársainkkal beszélgetve az a fajta szakmai látás, amit évek óta tanulunk és alkalmazunk? Van-e munkahely és civil élet között határ? Forrai György rendkívüli könyve arra ad bizonyítékot, hogy nincs. Hiszen ő úgy sétál végig a képgalériákban, a múzeumokban mint egy orvos, aki szakmai szemmel pásztázza a festményeken ábrázolt testeket. Egyfolytában praktizál.

 

 

A kötet akár egy pályázati felhívásra beérkezett mű is lehetne. „Minden mesterséget, szakot kitanult ember írja meg, hogy hogyan látja munkájának tárgyát akkor, amikor éppen azzal nem dolgozik! A legjobb beérkezett beszámolókat a »Mesterségem címere« című könyvsorozatban jelentetjük meg.” Az Orvosszemmel a képtárakban című kötet lehetne a nyitó darab, egyfajta kedvcsináló, hiszen már a cím elolvasása után sejthetjük, hogy nem mindennapi olvasási élményt kínál számunkra. Az orvos szemének követése pedig talán azért lehet a legizgalmasabb, mivel nem egy megszokott gyakorlatot kell ismételnie nap mint nap. Az emberi testet diagnosztizáló orvos egy paradox folyamat részese: átérzi a kliense bajait, gondjait, ugyanakkor távolságot tart a pácienstől, tárgyiasítja, kívül marad, elemzi a hallottakat és a szituációt, a saját érzelmeit, reakcióit. Segítséget nyújtani viszont csak akkor képes, ha az azonosulás mellett objektivitását, racionális elemző és rendszerező szerepét megőrzi. Az orvosi szemüveg letétele után azonban ez az objektivizáló tekintet párosulhat más társadalmi szerepének látásmódjával, ami már megengedi az identifikációt. Ez a fajta oda-vissza játék tehát mintha megakadt volna Forrai Györgynél. Képzeljük el a szituációt! Éppen barátaival kirándul a szerző, betérnek egy képtárba, ahol mindenki elmélkedik a képeken. „Vajon mit gondolhatott a festő, amikor ezt a képet festette?”, teszik fel a megszokott kérdést a doktor úrnak is, aki képzeletbeli fehér köpenyében azt válaszolja, hogy gerincferdülése van a hölgynek és bokasüllyedése van a képen látható úrnak. Talán így született a mű ötlete.

A kötet egyébként valóban egy könyvsorozat része, a Medicina Kiadó Orvostörténeti Sorozatáé, amely majdnem két tucat kötetet foglal eddig magában. Ezek mind az orvostudományi területek kultúrtörténeti megközelítései. Az Orvosszemmel a képtárakban című kötet kivételességét az adja, hogy amíg a sorozat többi része a medicina különböző szakterületeit tanulmányozza, addig ez a kötet a festményeken vagy olykor a szobrokon tárgyalja az emberi testen észrevehető betegségek tüneteit.

A könyv mérete nem megszokott (157mm*167mm), azonban akik ismerik a kisgyerekeknek szerkesztett hasonló négyzet alakú, még írást nem tartalmazó kis képeskönyveket, ők emiatt láthatják azonnal, hogy egy képes albumról van szó. A borítón lévő Diego Velázquez festményén látható törpére az olvasó valószínűleg még nem orvosi szemmel tekint, azaz nem egy porcképzési zavarban szenvedő beteget lát, inkább a hagyományozódott narratívák miatt egy mesebeli lénynek véli, és csak a cím és a kép összeolvasása után tekint a festményen lévő alakra úgy mint nem egészséges emberre. A kötet címe tehát kijelöli az értelmezési határokat, a könyv egyetlen szempont alapján kívánja bemutatni a festményeket. Sztetoszkóppal nyakunkban, röntgen szemüveggel kell tehát képzeletbeli múzeumunkba betérni. Most nem elfogadható a személyenként eltérő interpretálás, a tudomány kijelöl egy főutat, amit követnünk kell a művészet szerteágazó, mellékutas térképén.

 

 

A kötet hátlapján kapunk egy rövid leírást a szerzőről, amelyből megtudjuk: Forrai György a biológiatudomány kandidátusa, korábban már az Ó- és Újszövetség történeteit is elemezte orvosi szempontból, és az elmúlt huszonöt év alatt tizenegy orvosi művelődéstörténeti könyve is megjelent. Egyértelmű, hogy Forrai egyáltalán nem zárkózik el az orvostudománynak a vallási és a művészi szempontú értelmezésétől, inkább ebben lát igazi lehetőséget. Az előszóban fontosnak tartja leszögezni, hogy a kórok egyidősek az emberiséggel, ezért nem csoda, hogy a különféle festményeken, illusztrációkon, képeken számos betegség jelei felismerhetők. Egyes képeken a kóros állapotok a laikus emberek számára is láthatóvá válnak. Ilyen Paul Gauguin Asszony a parton című képe, amelyen bárki diagnosztizálhatja a gerincferdülést. Ám vannak a kötetben olyan képek is, amelyeken nem tudjuk egyértelműen megállapítani a betegségeket, például Leonardo da Vinci Mona Lisáján biztosan nem sokan láttuk eddig az agyideg bénulásának jeleit.

A kötet húsz fejezetből épül fel, amelyek 138 festmény, rajz, karcolat, szobor, fametszet elemzését tartalmazzák, mindössze 147 oldalon keresztül. Már a számok alapján észrevehető, hogy mintha kissé elnagyoltak lennének ezek az analízisek. Mindazonáltal külön fejezetet kap az ápolás, a gyilkosság, az emberi haj növekedésének fázisai (Herluf Bidstrup Hajszakok című képe) is, amelyek nem kifejezetten igényelnek tapasztalt orvosi meglátásokat. Ezenkívül olvashatunk olyan képtanulmányt is, amely nem kizárólag az orvosi tekintetről ad számot. Caravaggio Bűnbánó Magdolna című képét például így interpretálja Forrai György: „Szomorú, magába roskadt, síró parasztlányt látunk, számára idegen, finom ruházatban. Az itáliai festő a manierizmus és a naturalisztikus ábrázolás, a kor stílusirányzatai ellen lázadónak tekintett alakja.” (54.o.) Előfordul olyan is, hogy a szerző csupán rögzíti a képen látottakat, például Rembrandt Tulp doktor anatómiája című képéről mindössze ennyi olvasható: „Tulp professzor követője a katedrán a holttest fölboncolt hasi szerveiről ad anatómiai leckét a hallgatóknak.” (15. o.) A leghosszabb elemzést (120–121.o.) Barend van Orley V. Károly portréja című képéről kapjuk, amely a Habsburg dinasztia rokonházasságából fakadó betegségeket, V. Károly impotenciáját, illetve erőteljesen kiugró alsó állkapcsát részletezi.

 

 

A kiválasztott alkotásokról legtöbbször azt is megtudhatjuk, hogy mi volt a képek keletkezésének társadalmi-művészi háttere, vagy éppen kit ábrázol a festmény, az alkotók mely művészkörökhöz tartoztak, kik hatottak rájuk, milyen körülmények között dolgoztak, tehát egy határozott művészettörténeti tudás birtokában szól a képekről Forrai, ebből kifolyólag pedig nem csak orvosszemmel lát(tat). Tehát cserélődnek a szemüveglencsék, de végül mégiscsak az orvosi marad fenn, mivel a művészettörténeti ismeret csupán háttértudásként funkcionál. 

A befogadóban keltett hiányérzettel, a kötet rövidségével – ami a korábban említett vázlatos képelemzésekből fakadhat – maga a szerző is tisztában van. Az utószóban nyúlfarknyi bemutatónak nevezi könyvét, amellyel legfőbb célja, hogy hasonló, de már sokkal nagyobb lélegzetű művek születhessenek. Egyfajta kedvhozó műnek szánja: a Mesterségem címere könyvsorozat ötlete tehát akár valósággá is válhat. A kötet legfőbb értéke is ebben rejlik, és még többek között abban, hogy teljesen természetesen prezentálja egy nem egyszerű szakma meglátásait. Azonban az orvos steril keze alól kikerült könyv meg is fertőzheti olvasóját, hiszen az album utolsó képének megtekintése után a befogadó azt érezheti, hogy a röntgen szemüvegtől nem könnyű megválni.

Forrai György: Orvosszemmel a képtárakban. Budapest, Medicina Kiadó, 2011.

Facebook-hozzászólások