A szavak csodálatos élete

Napjainkra klasszikussá vált művek esetében egy recenziónak inkább a kiadás minőségét kell értékelni, a tartalommal vitatkozni – úgy gondolom – már kevéssé időszerű. Ugyan mi értelme is volna Hegel szemére vetni, hogy homályos, vagy Moore-t unalmassága miatt elmarasztalni? Megemlíthetjük ugyan, hogy mit szoktak felvetni álláspontjuk ellen, de tisztában kell lennünk azzal, hogy érvelésüket már könyvtárnyi irodalom boncolgatta. Egy friss szöveget kézhez kapva természetesen szabad a pálya ebből a szempontból. Ám nehéz megmondani, hogyan járjunk el egy átmeneti esetben, ha például egy huszadik század közepén alkotó filozófus művéről van szó. Még nem számít történelemnek – mint mondjuk John Stuart Millé, Bertrand Russellé vagy akár egy, a Bécsi körhöz tartozó filozófusé –, de már mérföldkőnek tekinthető, amiből a jelen paradigmái származnak. Ennek okán, aki pro és kontra érvekre kíváncsi, már alapos kutatási eredményekre támaszkodhat.

Herbert Paul Grice-ról, aki napjaink analitikus nyelvfilozófiájának közvetlen felmenője, szintén elmondhatjuk: munkásságának filozófiai érdem szerinti besorolása már régóta folyik. A Tanulmányok a szavak életéről aktuális magyar kiadása éppen a legújabb kori analitikus filozófia hazai recepciójának fontos darabja. (Ehhez kapcsolódik a szintén a Gondolat Kiadó Társadalomelmélet – Kommunikációtudomány sorozatában megjelent John Searle: Beszédaktusok kötet is.) Tehát e könyv értékeléséhez az a legfőbb szempontunk, hogy mennyiben segíti Grice filozófiájának tanulmányozását. Ezzel kapcsolatban pedig az a jóslatom, hogy az olvasó igen elégedett lesz: a fordítások igényességére nem lehet panasz, emellett pedig magyarázó lábjegyzetek, összevetésre ajánlott szakirodalmak, és egy megértést segítő kiegészítő tanulmány is a rendelkezésére áll.

Mindemellett azért igyekszem némi jó tanáccsal is szolgálni. A kötet szerkesztői is elismerik (339.), hogy Grice prózája bizony kemény dió, időnként terjengős, és a lényeg sokszor csak igen figyelmes olvasás közben bontakozik ki. (Kárpótlásul viszont igazi gyöngyszemnek számító humoros fordulatokat és szórakoztató példákat kapunk – amit időnként még a fordítók is megfejelnek, például azzal, hogy Wilson és Heath angol miniszterelnök-jelöletekből Orbán és Gyurcsány lesz). Hogy ne vesszünk el, a leghasznosabb, ha a könyvet ezúttal hátulról kezdjük olvasni Zvolenszky Zsófia „Társalgás és logika” kétszer két évtized távlatából című írásával, ami röviden eligazít a Grice-ot foglalkoztató filozófiai problémák értelmezésének dzsungelében, és így felvértezve állhatunk neki Grice tanulmányainak.

Formailag a kötet két részre oszlik. Az első rész Grice 1967-es Társalgás és logika címmel a Harvard Egyetem William James-előadássorozat részeként tartott előadása. Ennek a második fejezete a Társalgás és logika című híres tanulmány, amely korábban A társalgás logikája címmel volt olvasható. A második rész Grice korábban különböző helyeken megjelent tanulmányaiból álló válogatás, amelyek vagy ugyanazokat a témákat tárgyalják, mint az előadások, vagy valamilyen módon kapcsolódnak hozzájuk. Mindezt egy, Grice által a kötet egybeszerkesztésének apropóján írt Retrospektív utószó zárja, melynek szomorú jelentősége, hogy megírása után a szerző váratlanul elhunyt.

Tematikailag a Szavak életének egy átfogó kommunikációelméleti-szemantikai alapvetés képezi a gerincét – ám ennek darabjai a fent említett kétrészes szerkezet és az időrendi elrendezés miatt meglehetősen szétszórva találhatók csak meg (az 5., 6., 14., és 18. fejezetben). Ehhez illeszkedik a kommunikációs maximákról szóló pragmatikai elmélet, amelynek locus classicusa a Társalgás és logika. Grice leginkább ismert és legnagyobb hatást gyakorló elképzelése arról szól, hogy egy nem szó szerint értett állítás jelentését, mint például, hogy „Mindjárt megőrülök!” a társalgás kontextusából, a kommunikációt vezérlő általános szabályok – a kommunikációs maximák – segítségével következtetjük ki.

Alighanem a hazai olvasók is erről az elméletről hallottak a legtöbbet, jelen kötetből azonban kiderül, hogy mindez egy sokkal átfogóbb keretbe illeszkedik, és Grice kicsit mást ért pragmatikán, mint Austin és Searle, azaz nem szavak kimondásával végrehajtott tetteket, amilyen például egy hadüzenet. Az angolszász filozófiában voltaképpen három nagy, egymással versengő szemantikai tradíció különíthető el.¹ A legrégibb a Tarski-Davidson-féle, ami a nyelvi jelentést az állítások igazságfeltételeiből eredezteti, az Austin-Searle-féle tradíció a wittgensteinánus „a jelentés nem más, mint a használat” gondolatot tekinti kiindulópontnak, míg a Grice-tól eredő – és Schiffer és Lewis nevével szintén fémjelzett – paradigma alapja, hogy a nyelvi jelentés a beszélő szándékai segítségével rekonstruálandó fogalom.

A tanulmányokból érhetővé válik, hogy Grice számára miért  alapvető fontosságú a pragmatika és szemantika megkülönböztetése. A szemantika Grice értelmezésében a konvencionális jelrendszerek tudománya, amilyenek például az emberi nyelvek esetén a nyelvi jelek konvencionális alapjelentése – némi sarkítással úgy is mondhatnánk: amit a szótár és a nyelvtankönyv is rögzít. Amit nem szó szerint értünk, azt már általános kommunikációs képességünkre alapozzuk és ezzel foglalkozik a pragmatika. Pragmatika tehát mindaz, amit mindenféle jelrendszer használata esetén általánosan szem előtt tartandó, a kommunikáció céljának megfelelő maximák vezérelnek, a szemantika ezzel szemben egy adott jelrendszerről szól, mint amilyenek például az emberi nyelvek.

Végül erre a nyelvfilozófiára egy sor metafizikai, ismeretelméleti, sőt etikai tanulmány épül, melyek annak a gondolatnak a jegyében vizsgálnak felül klasszikus kérdéseket, hogy ha új a nyelvelmélet, és ha a filozófia elsősorban nyelvi-fogalmi vizsgálódás, akkor ehhez a filozofálásnak is alkalmazkodnia kell (elsősorban a Józan ész és szkepticizmus, G. E. Moore és a filozófiai paradoxonok, Az észlelés oksági elmélete, Metafizika, filozófiai eszkatológia és Platón Állama című tanulmányokra gondolok). Ha tehát a jó nyelvelemző filozófus például az „X észleli Y-t” kifejezés analizálására törekszik, akkor szintén nem feledkezhet meg róla, hogy e rekonstrukciónál vissza kell fejteni a pragmatika által a nyelvi formákon eszközölt változtatásokat. Ez Grice filozófiai krédójának a lényege, amelybe A háború utáni oxfordi filozófiáról és A fogalmi elemzés és a filozófia feladata című fejezetek nyújtanak további betekintést.

Remélem a fentiekből kiderült, hogy Grice óriási hatással volt az analitikus filozófia fejlődésére, és hozzá kell tegyem, a nyelvészetre és kommunikációelméletre is. Magyar nyelven ez az első terjedelmesebb mű, amely az amúgy is igen szűkmarkúan publikáló szerzőtől megjelenik, és amelyből már nem csak részleteit ismerhetjük meg e jelenkori nyelvfilozófiát olyannyira meghatározó filozófus életművének.

Herbert Paul Grice: Tanulmányok a szavak életéről. Budapest, Gondolat. 2011.