Szelíd teremtés – A Frankenstein terv

Terveztünk. Megint terveztünk valamit. Mintha ezt akartuk volna, de azért mégis egész mást. Megint készítettünk valami vázat az egész helyett. Ami persze nagyon szelíd, szinte tenyérbe simulóan az. De mi is az benne? Szelíd az alkotás, melyben végig a bánat és a szeretethiány dominál; a szereplő, akinek szívszorító tekintete mögött erőszak rejtőzik? Vagy a lassan csordogáló tempó, a stílus, amivel a történetet elmesélik?... Szomorú terv a Frankenstein terv, és szelíden dönti a nézőt szomorúságba. Teremtés az egész, torz szépség, mint a tudós szörnyetege.

Ahhoz, hogy élvezzünk egy filmet, nem kell arról tudnunk, kicsoda a rendező, mit szokott csinálni, és leginkább azt nem, miért így szokta. Azért meg legkevésbé sem kell egy filmet rossznak tartani, mert nem szimpatikus a másodasszisztens arca. Minden alkotás egyedi, és a maga hatása szerint kell, hogy befogadjuk. A gond akkor jelentkezik, mikor valaki mindig ugyanazt tárja elénk, mert akkor nehéz elvonatkoztatni, és fátylat borítani a múltra. Ugyanis Mundruczó Kornél megint nem hazudtolja meg önmagát. Ami röviden azt jelenti, megint valami depresszív, örömtől és csodáktól mentes filmet tár elénk, lassú, nehézkes stílusban. Mintha ez lenne maga a világ, mintha mi emberek lefagytunk volna belül. Szerinte. Közben épp önmagán van a hangsúly, lelki sebei megmutatásán, és nem véletlen, hogy a „rendező”, vagyis a teremtő szerepét magára osztotta, pontosabban, hogy ő játssza magát Frankensteint XXI. századi kiadásban.

A címszereplő teremtménye nem az a klasszikus irodalmi figura, hanem egy metaforikus alak, akinek riadt és bánatos tekintete mintha csak annak belső világát jelenítené meg. Egy egyszerű 17 éves ágrólszakadt fiú ő, nincs semmije, teljes magányban érkezik a színre. A fiú látszólag véletlenül egy lerobbant házba vetődik, ahol egy rendező castingot tart. A rendező behívja próbára. A fiú csak áll. Fagyott kívül-belül. Szemben a rendező hideg, távolságtartó alak. A próba furcsa “balesetbe” torkollik, de valami megmozdul a két ember között. Él a házban egy jobb napjait megjárt nő egy lánnyal, aki nem a lánya, egy férfivel, aki nem tudjuk, kije. A nő ismeri a rendezőt valahonnan. A nőt ismeri a fiú valahonnan. A fiatal lány a fiatal fiú mellé illik. Elkezdődik a szálak kibontogatása.

Mintha egy történetet látnánk, igazi cselekménnyel. Csak mindez sok hosszú képbe ágyazva, túlságosan hétköznapi, és ezért filmszerűtlen dialógusokkal. Mintha a realizmus lenne a cél, mintha a valóságot mutatnák meg, valódi szereplőket, csak mindezt egy túlzottan stilizált elbeszélésmóddal. A jelenetek természetes ritmusától eltérően lassú és mélázó a film, bár nincs egy olyan erős figura, helyszín, helyzet, ami ezt megengedné. Pedig érdekesen, jól kezdődött a film, mint minden Mundruczó-alkotás. Egyből bevont, érződött rajta, hogy külön világot épít fel, jó ritmusban, egyszerű, de precíz képekben. Kíváncsiak leszünk, hová vezetnek minket, ki kicsoda. De később túl sokat időzik egy-egy helyzetnél, egyszerűen leül a film, érdektelen lesz a sok világfájdalmas arc. Mintha egy rövidfilmnyi történetet húztak volna szét, mondván, attól komoly a film, ha lassú és sokáig nem történik semmi, mert, ugye, hagyni kell gondolkodni a nézőt a látottakon. De nem látunk semmi egyedit, valójában sokszor használt motívumok jelennek meg, visszatérnek a tipikus “mundruczós” karakterek és szövegek. Egyszerűen azzal, hogy nincs Duna-delta (Delta), ami eleve elvinné a filmet, nincs perverz szexualitás, ami felkavarja a jeleneteket, marad egy egyhangú és hiteltelen váz, egy vontatott alkotás. Amikor hirtelen nagyon megdöbbentő akar lenni, amikor kirobban az agresszió, inkább csak nevetséges lesz és erőltetett. A rendező, aki a rendezőt alakítja, igazából olyan, mint mikor Woody Allen beugrik saját magát játszani, csak drámai. Igaz, ezt elfogadhatóan csinálja, erős a jelenléte, de nem lehet azonosulni vele. Frecska Rudolf is érdekes arc, de szoborszerűsége egy idő után unalmas. Igazi amatőr lévén nem is színészkedik, inkább csak magát adja, ami egy idő után zavaró, és annyira egyhangúan szomorú az arca, hogy már-már szánni is elfelejtjük. Egyedül Monori Lili játszik tökéletesen a “nő” szerepében, feldobja a filmet a jelenléte, igazi színész a „karakterek” között, akikből jóval több kellett volna az alkotásba. Csakhogy ő sem az a tipikus pozitív figura, és nem is kapunk senkit, aki “egészséges” volna, akit közel érezhetnénk magunkhoz. És nagyon nehéz élvezni egy olyan filmet, amiben a fény is szürkén jelenik meg, amiben nincs élet, csak üresség és bánat, amelyben nincs feloldozás és katarzis, csak a „gondold tovább, mert ez egy komoly film”-stílus.

Igaztalan volna azt állítani, hogy kifejezetten rossz, sőt, pocsék film lenne ez a viszonylag szelíd alkotás. A legfájóbb, hogy bizonyos szép és izgalmas képe többet sejtet, többet hitet el, mint amit a film valójában megvalósít. Hiszen vannak bőven eltalált helyzetek, főleg az első felében, és a képekre sem lehet panasz, a rendező mindig is erős beállításokra építette filmjeit, Erdély Mátyás felvételei kiválóan alakítják ki a depresszív közeget. A végére átragad a hidegség a nézőre is: ha valamiben, akkor ebben abszolút sikeres a film. De ettől még nem jó. Hiába az angol stáblista és felirat, ez nem az a film, amit mutogatni kéne külföldön. Kapunk egy reménytelenséget árasztó valamit. Egy tervet az egész helyett. Nem is az elsőt. Így lassan elfelejtünk tapsolni.

Szelíd teremtés - A Frankenstein terv
(színes, magyar-német-osztrák játékfilm, 105 perc, 2010)

Rendező: Mundruczó Kornél
Forgatókönyvíró: Bíró Yvette, Mundruczó Kornél
Operatőr: Erdély Mátyás
Zene: Philipp E. Kümpel, Andreas Moisa, Kurtág György, Wolfgang Amadeus Mozart
Producer: Petrányi Viktória, Susanne Marian, Philippe Bober, Kovács Gábor, Gabriele Kranzelbinder
Jelmez: Breckl János
Társproducer: Pataki Ági, Sipos Gábor, Rajna Gábor
Látvány: Ágh Márton
Gyártásvezető: Sós Judit
Vágó: Jancsó Dávid
Hang: Balázs Gábor
Szereplők: Mundruczó Kornél, Frecska Rudolf (Rudi), Csíkos Kitty (Magda), Monori Lili (Anya), Székely B. Miklós 

Képek forrása: www.port.hu