A szeretet misztikája
A Kairosz Kiadó gondozásában tavaly megjelent kötet a XX. század első felének összes viszontagságát magyarként megélő Gondos-Grünhut László tematikusan válogatott írásait tartalmazza, melyek által betekintést nyerhetünk a főként németül publikáló filozófus gondolkodásába. Azon művek közé tartozó könyv ez, amelyek, ha magukkal ragadják olvasójukat, egyszerűen „térdre kényszerítik”. Ám Gondos-Grünhutnak nemcsak gondolatai, hanem személye is figyelemre méltó lehet számunkra. Magyarországon is próbált érvényesülni, sokat tett környezete szellemi épüléséért (például kezdetben legálisan, majd magánúton szabadegyetemet szervezett), de a kor, oly sok társához hasonlóan, őt is elhallgattatta, hiszen a II. világháború alatt többször behívták munkaszolgálatra, a háború után nem juthatott katedrához, az ’56-os forradalom után pedig Németországba kényszerült. A történelmi események és összetett, hányattatott személyes sorsa ellenére szeretetközpontú, alázatos és reményteli filozófiát tár elénk, mely ötvözi a mély vallásosság és a misztika hangnemét, a tradicionális metafizika kérdésfelvetéseit és a XX. századi filozófia, különösen a fenomenológia törekvéseit. Ez az összetettség jelenik meg e kötetben, mely tematikusan válogatott töredékeket foglal össze.
A kötet nyolc nagyobb egységre, témára bomlik (A semmi és a lét, Isten, Agapé, Az én, A filozófia, A misztika, A történelem, Varia), melyet a személyes, ám mégis az egész művet összefoglaló Fohász egészít ki. Az egyes témák folyamatosan továbbviszik, vagy még inkább továbbszövik az őket megelőzőket, így e szerkesztői munka gyümölcseként a könyv végére egy átfogó, egységes képet kaphatunk. A lét fogalma és fontossága a kiindulópont, melyet akkor ragadhatunk meg, „ha megmutatkozik számunkra a lét fenoménje, azaz ha minden egyes valami mögött a semmit kezdjük észlelni. A semminek […] nincs így-léte [..]. Ezért nem rendelkezhetünk a semmiről sem pozitív szemlélettel, sem pozitív fogalommal. Azonban érzékelni tudjuk a semmit mint olyan hatalmat, amellyel szemben minden valaminek helyt kell állnia, hogy valami lehessen.” (45.) A lét és a semmi tehát szorosan összefügg, a semmi semmissége adja meg a lét és a létezők valamilyenségét, a semmi felismerése által tudunk közelebb jutni a léthez, a létünkhöz, hiszen így tulajdonképpen kikerülünk a hétköznapi tárgyiság köréből. Gondos-Grünhut szerint a semmi a valódi közegünk, úgy is fogalmazhatnánk, hogy az a dimenzió, ami túl van a hétköznapi világon, ami a tulajdonképpeni otthonunkat adja. Ezzel a gondolattal megbarátkozni olyan, mint a misztikus beavatás első lépcsőfoka. Belekerülünk egy olyan térbe, ami először idegennek tűnik, majd mintha felsejlene bennünk, hogy talán tényleg ez az igaz.
„A világ egy mese, amelyet Isten tiszta örömében, lényege kifejezéseként mesél el a léleknek. Istennel a semmi vizein lebegve és meséit hallgatva élünk igaz boldogságban. Ha azonban elfordulunk Istentől és a semmitől menekülve a világban keresünk menedéket, a világ realitássá válik a számunkra, amelyhez hozzátartozunk. Így keletkezik az örök valóságból az érzéki világ.” (65.) Az érzéki világ, melyben életünket éljük, Gondos-Grünhut szerint csupán egy átmeneti állapot, mely csak azért valóságos, mert annak éljük meg. A semmi az, ami tulajdonképpeni szellemi közegünk, ahol Istennel egy közösségben létezünk. Nehéz igazán megragadni, Gondos-Grünhut is hasonlatokkal érzékelteti leginkább – de hogyan is tudnánk leírni egy szellemi közeget, szellemi realitást? Talán épp e megragadhatatlansága és a benne érzett kiszolgáltatottság és magány (míg Istenhez nem találunk) az oka a tőle való félelmünknek, amiért az érzéki világhoz menekülünk. De a földi élet nem elég nekünk, az igazi boldogságot és létmegértést csak Istenben, Istennel közösen találhatjuk meg. Isten is valóságos létező, az ő jósága hat át bennünket. Ő az egyedüli, aki önmagától, önmaga által van, szeretete által létezünk mi is. Nem szorulna ránk, de szeret minket, a mi megváltásunkért szeret: ez az agapé, az a szeretet, amely „nemcsak a lényeget látja, ami vagy, hanem téged, aki ez a lényeg vagy, lát téged a mezítelenségedben, elhagyatottságodban, bűneidben, megváltásra való szükségedben, és megkönyörül rajtad, azért szeret, mert ilyen vagy, mert te te vagy.” (111.)
Azért fontos az agapét kiemelnünk, megkülönböztetnünk a vak szeretettől (mely nem világos, nem megértett), a járulékokat látó szeretettől (mely csak a felszínt, akcidentális tulajdonágainkat veszi észre) az erósztól (mely már a belső lényeget látja, amikor valakit a szubsztanciájáért szeretek), mert az agapé mutat rá énünk megismételhetetlenségére és pótolhatatlanságára. Hiába készülne rólam egy megegyező hasonmás, az nem én lennék, az énemnek valami sokkal megragadhatatlanabb pontja az, ami lényeges: „Az, hogy vagy, hogy éppen te vagy ez, ami tehát a mélyedben vagy, az a metafizikai, a csoda, az érték benned.” (160.) Az érték tesz kitüntetetté, a legfőbb értékként pedig Istent jelölhetjük meg. Mindenki értékes, ezért kell mindenki felé nyitott szívvel közelednünk. Énünk értékében mindannyian egyenlők vagyunk. E gondolatok miatt a perszonalizmus képviselői közé sorolhatjuk a szerzőt.
Mindezt pedig az ész által tudjuk felfogni. Az ész egy képesség, mely által megismerjük a világot és vágyunk a materiális létezésen túlra, hiszen tudjuk, hogy csak ott lehetséges megváltás, nem a mulandóban. Az ész irányultság, mely azért lehet szükségszerű, mert transzcendens szubsztanciára (azaz Istenre) irányul. A filozófus pedig, érezve, hogy lelkünk nincs teljes összhangban földi életünkkel, emberként az érzéki világ része, ám eszét használva felismeri és közvetíti a metafizikai valóságot, hogy mások átmehessenek oda. Természetesen ennek a közvetítésnek nem csak egy módja lehet, nem csak egy igaz filozófia létezik, a lehetőségek számtalanok, a lényeg csak az, hogy az igazság tükröződjön egy rendszerben. „Minden nagy filozófiai gondolat egy győzelem a valódi valóságért való küzdelemben.” (198.)
Életünk során azonban nem a filozófia által, hanem a misztika útján kerülhetünk legközelebb Istenhez és így a boldogsághoz, mely a vallásos élet harmadik szakasza. (A vallásos élet három fázisa közül a legtöbben az első kettőben mozgunk, a nyugtalanság és idealizmus, valamint a fáradhatatlan keresés és bolyongás ciklusában.) A misztika útja a helyes életviteltől, helyes hittől egészen az imádkozásig és lemondásig minden olyan tevékenységet tartalmaz, mely a lehető legközelebb vihet bennünket igazi célunkhoz, megajándékozva minket a biztonsággal, az örömmel és a szeretettel. Ez az az út, amelyen a legnehezebb járnunk, hiszen nehezen mondunk le a körülöttünk lévő valóságról, nehezen adjuk át magunkat annak, amit két szemünkkel nem láthatunk.
Röviden ezek a valóságnak (az igazinak és a látszatnak) azon területei, melyeket Gondos-Grünhut számba vesz és vizsgál. Láthatjuk belőle, hogy jelen világunkra Isten annyiban van hatással, hogy ő teremtett minket, ő adta nekünk ezt a világot és ő is emel ki bennünket belőle. A teodicea problémájára is kapunk így egy lehetséges választ: a szenvedésekért nem Isten a felelős. Vagy mi okozzuk egymásnak, vagy természetszerű és sorshoz kötött, vagy csak azért szenvedünk, mert érezzük életünk értelmetlenségét vagy az Istentől való távolságunkat. Azért szenvedünk, mert e világhoz vagyunk kötve, vakon tapogatózva nem találjuk a valódi valóságot. Mindezt még megnehezíti az, amit Gondos-Grünhut „ördögi inspirációnak” nevez, mely azokat a jelenségeket, tevékenységeket jelenti, melyek el akarnak szakítani az isteni valóságtól, meg akarják semmisíteni szabad személyiségünket. De létezik ezzel szemben isteni inspiráció is, mely állandóan figyelmeztet bennünket lelkünk és a valósággal való viszonyunk ápolására. Ám mi történik, hogyha nem Istent, nem az örök valóságot tartjuk a legfőbb kérdésnek? Gondos-Grünhut szerint ekkor a materializmus lép elő, két különböző formában: vagy epikureizmusként, mely szerint nincs legfőbb érték, az élvezet válik az élet lényegévé, vagy pedig etikai materializmusként, melynek több formája is keletkezett a történelem során, attól függően, hogy mit tekintenek legfőbb értéknek. Ám az ilyen kényszerhelyettesítések mindig feszültséggel teltek lesznek, hiszen nem valami örök, hanem mulandó valóság az alapjuk, agresszivitás, fanatizmus és türelmetlenség jellemzi őket, hiszen érzik, hogy az általuk kitűzött cél ilyen módon talán mégsem lesz elérhető. Az idealistának viszont, azaz a vallásos embernek nem kell tartania az idő múlásától és az ellenséges gondolkodástól, hiszen az ő célja örök, nem fog eltűnni.
Ez a könyv nem kifejtett rendszerként, hanem esszéisztikus, misztikus nyelvezeten íródott, ezt pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Az ilyen jellegű szövegekhez hasonlóan természetesen pontos értelmező munkát igényel, de sokkal többet is ennél: belső elköteleződést, mely által igazán megérthetjük a mondottak lényegét és szerepét.
Gondos-Grünhut László: Szeretet és lét. Válogatott gondolatok. Budapest, Kairosz, 2013.
Ajánlott cikkeink:
Veres Katalin: A metafizika valósága (Weissmahr Béla: Az emberi lét értelme)
Facebook-hozzászólások