Szerzetes, trubadúr, szerelmes költő

Hermann Hesse Assisi Ferenc című kötetéről

Kit takar e három jelző? Ki az, akiben ennyi különféle foglalatosság képes egyesülni ellentmondás nélkül? Egy termetére nézve alacsony, sovány, szelíd arcú, irgalmas tekintetű, külsejét tekintve nem különösebben vonzó, tonzúrás itáliai férfi kerül lelki szemeink elé. Ő Ascesi szentje, akinek születési helyét maga Dante Alighieri illette a Napkelet névvel. Celanói Tamás, Bonaventura és a XIV. századi Fioretti szerzője után a XX. századi legendairodalom egyik legjelentősebb alkotója, Hermann Hesse (1877-1962) írta újra Francesco Bernardone (1181/82-1226), a későbbi Assisi Ferenc élettörténetét. Magyarul a Cartaphilus Kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben, Horváth Géza fordításában, Giotto-képek reprodukcióival gazdagon illusztrálva.

Ahogy a fordító is megjegyzi utószavában: a legenda eredeti értelme szerint olvasnivaló. (87. oldal) Ferenc legendája nem illeszkedik a keresztény martirológiába: nincsenek benne heroikus küzdelmek, csonkítások, és megállíthatatlanul folyó vér. Ugyan Ferenc – Krisztus halálának mintájára – vágyott a mártírhalálra, hogy átélje a passiót, s végül kérése meghallgatásra talált, más formában. Az Orlando di Chiusi főúr által Ferencnek adományozott Alverna (La Verna) hegyén 1224 szeptemberében elsőként kapta meg a krisztusi stigmákat, hogy azokat és az azokkal járó minden szenvedést két évig hordozza. Hesse rövid írásában nem kívánja felülbírálni elődeit, akik legalább egy sorban, egy hangban, vagy egy ecsetvonásban is őrzik Ferenc emlékezetét, hanem a hagyományt tiszteletben tartva, néhány legendaszemet átvéve magyarázza a Poverello életét, annak isteni eredetét, rendkívüli, szubverzív mivoltát. A német-svájci író Henry Thode nyomán a reneszánsz hírnökének tartja Ferencet, aki – ugyan életében valószínűsíthetően – egy sort sem jegyzett le, ha valami szó szerint fenn is maradt tőle, az mind a szájhagyomány vagy a tudós testvérek áldozatos munkájának köszönhető.

A minorita rend megalapítója, az evangéliumi szegénység újra felfedezője, Krisztus tökéletes atlétája, bajnoka, imitatiójának megvalósítója méltán nevezhető költőnek. Hesse egyedül a Laudes creaturarumot, a Naphimnuszként is ismert Istent dicsőítő ódát tartja Ferenc napjainkban is óriási erővel bíró, önálló alkotásának. Életműve azonban mégsem szenved csorbát, hiszen élete példája volt a tökéletes mű: megingathatatlan lajtorja ég és föld között. Mit is mond Hesse ezzel kapcsolatban? Vegyük szemügyre tiszta, mindenféle excentricitást mellőző szavait Ferencről: „Különösen a művészek ünnepelték, akiknek megváltója volt, és akiknek felnyitotta a szemét. Gyakran láthatjuk, ahogyan egy gyönge gyermek bátorságot és erőt merít, mihelyt okos és jóságos férfi irányítja, így az assisi tanító felhívását a szeretetre elsősorban a művészek követték, kiknek mestersége addig a lehető legelárvultabb állapotban volt, ekkor azonban a tavaszhoz hasonlatosan hirtelen feltámadt és kivirult.”(75. oldal) Majd egyet lapozva, a következőket olvashatjuk Krisztus sebeinek hordozójáról, akinek kezeibe, lábaiba és oldalába Isten beleütötte pecsétjét, mintegy az Egyházzal való jegyességének megújítására: „…ha egyetlen tudósítás sem maradt volna fenn Ferenc életéről, egyetlen hang se dalaiból, akkor is ott lenne az a rengeteg ékesszóló tanúság, melyekben alakja és bölcsessége szeretetet és vágyakozást ébresztene, és sok nyelven, szavakban és hangokban, ércben, márványban és bájos színekben adna hírt róla.”

Hesse kötete mellett érdemes számba vennünk (számtalan lelkiségi írást, elmélkedést ezúttal mellőzve) azokat az örökérvényű alkotásokat, amelyek egész egyszerűen nem jöhettek volna létre az aranyifjúságát hátrahagyó, apját, a gazdag kelmekereskedő Pietrót Isten szolgálatáért megtagadó Ferenc nélkül! Hiszen ki nyitotta szólásra legendaíróinak ajkát, kinek köszönhető Celanói Tamás, Jacopone da Todi számtalan himnusza, a Dies irae, a Stabat Mater, Dante Paradisójának tizenegyedik éneke, Ambrogiotto di Bondone festészetének zsenialitása, ábrázolásmódjának expresszivitása? A szavak méltó versenytársra lelnek ecsetkezelésében: elegendő bizonyítékot szolgáltatnak a padovai Scrovegni kápolna falai, vagy a szent szülővárosának gótikus katedrálisa, amely névadója, Assisi Ferenc sírja fölött magasodik, s amelynek oldalfalait a firenzei mester díszítette, s szavak helyett ecsetvonásai vallanak Ferenc életéről. A zeneirodalom is milyen szegényes lenne Liszt Ferenc a Laudes creaturarum szövegére, férfikarra és orgonára írt zeneműve, valamint Olivier Messiaen grandiózus Ferenc-operája nélkül! De a filmművészet is sokat veszített volna, ha Roberto Rossellini nem varázsolja filmvászonra Ferencnek és első társainak életét, középpontban a rendalapítóval és az együgyű, ám annál alázatosabb, engedelmesebb Ginepro/Juniperusz testvérrel – hiszen mégiscsak ilyeneké a mennyek országa! A ferences egyszerűséget remekül megragadó, történeti hűségében is kivételes Francesco, giullare di Dio (Ferenc, Isten lantosa) mellett Franco Zeffirelli 1972-es Fratello sole, sorella lunájáról sem feledkezhetünk meg, annak ellenére, hogy a Napfivér, holdnővér elvesz valamit a ferences lelkiségből, és a hiányt a hatvanas évek ifjúsági mozgalmainak kultúrájával, főként a hippi kultúrával pótolja.

Hesse Assisi Ferenc című könyvecskéjével (mindössze nyolcvanhárom oldal) párhuzamosan olvastam angol kortársa, Gilbert Keith Chesterton (1874-1936) Ferencről szóló esszéjét. Meglepő hasonlóságot tapasztaltam a két szöveg között, hiszen Chesterton is Ferencből, mint a reneszánsz ember prototípusából indul ki, ő is párhuzamba állítja az első ferences generációt a dél-franciaországi trubadúrokkal, Isten dalnokainak, zsonglőreinek nevezve őket. Hesse végtelen egyszerűséggel, minden írói virtuozitást (”zsonglőrködést”) mellőzve ír Ferencről, talán úgy, ahogy a figyelem középpontjába állított szent is beszélhetett az emberekkel: „Bizonyára hallgattam volna és visszatartottam volna minden  szavamat a boldogságos assisi férfiról, ha lehetőségem lett volna ehelyett elvezetnem benneteket Assisi káprázatos templomába, melynek falain Giotto megfestette Ferenc életet.” (75-76. oldal) Ha Hesse írását valamiért különösen dicsérni lehet, akkor elsősorban azért, mert nem ürügyül ”használja” Ferenc alakját az írásra, hanem a fragmentumokból kirajzolódó biográfiáját a maga tisztaságában – ha lehet így fogalmazni – ”érdek nélkül” kezeli. Először körvonalazza a kort, amelybe Ferenc beleszületett, majd rámutat arra, hogy az első minorita fráter miként merített édesanyja, Pica asszony provanszál kultúrájából.

Míg Hesse mesél, közelebb hozza olvasójához Ferencet, addig Chesterton magyaráz: Ferenc életének főbb állomásainál megáll, elidőz, újabb és újabb dimenzióit tárja fel mélységének. Nagyon érdekes amit Chesterton Ferenc szerelméről mond, a Szegénységgel való jegyességét is belefoglalva: „Egy ember nem fogja meggörgetni magát a hóban egy tucatnyi idea kedvéért, mely által a dolgok teljesítik létezésük törvényét. Nem fog koplalni valami olyasfélének nevében, ami nem ő maga, de ezzel egy elvont igazságosságnak kedvében jár. Az ilyen s az ehhez hasonló dolgokat egészen más indítékok hatására cselekszi. Akkor tesz így, ha szerelmes. (…) Szerzetes életének utolsó lehelletéig az maradt, aki volt – Trubadúr. Szenvedélyes, szerelmes szerető. Szerelmese az Istennek, szerelmese az embernek; - a lehető legrejtélyesebb hivatás.”[1] Hesséhez hasonlóan Chesterton sem hagyja figyelmen kívül, hogy Ferenc milyen nagy csodálója a természetnek. A teremtmények felé irányuló szeretet azonban nem fulladt ki lelkesült panteizmusban, hanem a teremtményekben felismerte Teremtőjük nyomait. Még akkor is, ha azokat összetörve, meggyötörve, elesetten, gyengén látta, akárcsak a szenvedő Krisztust.

A legendákat talán mesének, mondának, a képzelet szüleményének tekintheti a felvilágosult, önmagának okozott szótlanságából kilépő ember, azonban beláthatjuk, a diadalmas racionalitásnak is megvannak a maga korlátai, veszélyei, buktatói… Úgy vélem, Assisi Ferenc életpéldáját méltán tekinthetjük hiteles istenbizonyítéknak, tetteit az egyszerű humánumnál valami sokkal több vezérelte: a Teremtő arcának felfedezése minden egyes emberben, még az árokparton, elhagyatottan fekvő bélpoklosban is. Az Alverna hegyén kapott krisztusi stigmákat Isten pecsétjeként rejtegette kopott habitusa alatt, amely időnként át meg átvérzett, hogy Ferenc társai bizonyságot szerezzenek az Úr jelenlétéről. Ez az összetört, fizikai látásától megfosztott, életének utolsó éveiben gyakorlatilag mozgásképtelen szerzetes elnyerte a Megváltóhoz való tökéletes hasonlatosságot, hogy megláthasson valami sokkal szebbet, fényesebben, tündöklőbbet a mennyei hazából. S ennek a csodálatos életnek az örömhírét örökíti tovább Hermann Hesse és Gilbert Keith Chesterton is.

Liszt Ferenc – Cantico del sol: http://www.youtube.com/watch?v=ljlFnGR0wTg

 

Hermann Hesse: Assisi Ferenc. fordította és az utószót írta: Horváth Géza, Budapest, Cartaphilus Kiadó, 2012, 93 oldal.

[1]Gilbert Keith Chesterton: Assisi Szent Ferenc in Assisi Szent Ferenc és a Fioretti, fordította: Antal Lukács, Szent István Társulat, Budapest, 1980, 16. oldal.

Facebook-hozzászólások