Szeszes leheletekkel, túlfűtött indulatokkal terhes gőz

Ulickaja írásait lehet azzal a közhellyel jellemezni, hogy ”mélyen emberi történeteket” jelenít meg könnyed fordulatokkal. Ez valóban igaz, ha az ”emberi történet” alatt azt értjük, hogy csupa aberrált, sérült, alkoholista, nimfomán, torz személyiségű ember csatározásairól akarunk olvasni. Magas színvonalú irodalom, de ha jó kedvre akarunk derülni, tényleg menjünk inkább cirkuszba.

Bár cirkuszból Ulickaja meséiben is van elég: cipészkalapáccsal megdobott, frissen műtött feleség lebeg élet-halál között, elfertőződött sebekkel és megkérdőjelezhető épségű lélekkel; nehéz sorsú kislány gurítja ki részeg és erőszakos apját a padlásszoba ajtaján; továbbá majdnem minden gyerek úgy nő fel a társbérletekben vagy jómódú polgárházakban lengedező káoszban, hogy a felétől is a haját tépné bármelyik gyámügyes szakember. De az irodalom már csak ilyen, a szavak szépsége, a tömör realizmus, a tökéletesen eltalált arányok legitimálják a gyengék, csalók, vonaton mások szeme láttára üzekedők helyét a szövegben. Mert többnyire ilyenek az emberek A mi Urunk népében.

Ulickaja felrúgja a novella műfaji követelményeit, illetve mást helyez a gyújtópontba: sokszor nem a történet, a csattanó az érdekes, hanem maga az ember. A maguk nyomorában ezeket a szereplőket a legritkább esetben lehet megkedvelni, remélhetőleg példaképet sem választ közülük senki, hiszen szép is lenne, ha a világ tele lenne a szomszéd füle hallatára beöntést alkalmazó emberekkel. A realizmus és a naturalizmus keverékéből szeszes leheletekkel, túlfűtött indulatokkal és végzetesen kelet-európai kilátástalansággal terhes gőz száll fel Ulickajánál, mely egyszerre kelt undort, borzongást és vonz afelé, hogy megismerjük azt a világot, amit ez a gőz vesz körül. A túlélés nem könnyű, a történetek még sokáig az olvasóval maradnak, a boldogság egy-egy ellenpontjaként.

A könyv négy egységből és egy rövid zárszóból áll. Lehet vele kultúrtörténeti szintfelmérőt játszani, ugyanis minden novella más korszakot jelenít meg, mégis egységes a szövegek ritmusa és az elbeszélés technikája. Ez mintha arra akarna rávilágítani, hogy a változás nem egyik napról a másikra történik, s a kollektív és egyéni balsors nem tűnik el nyomtalanul, a következő generáció – legyenek bár a tagjai időben és térben távol – életében is ott lesz a múlt szaga, átszűrődik a veszteségen, a ferde utakon, és a XX. század történelmén. Egyes novellák iskolapéldák arra, hogy kell egy család vagy egymással bármilyen módon összefüggő emberek sorsának bemutatásán keresztül mikrotörténelmet írni, éppen csak az orosz nyelvű dokumentumok hiányoznak. Ulickaja az orosz történelem sokáig sötétben őrzött kamráiba világít be, az olvasó előtt pedig ott szaglik ez a dohos történelem, és azoknak a kárhozottaknak a romlott lélek-szaga, akiket a XX. század eszméi termeltek ki. Illusztrációképpen következzen egy idézet, mely egy olyan jelenet után jön, amikor a feleség bevallja a férjének, hogy mástól vár gyereket, a férj pedig sok sikert kíván új házasságához.„Nem, Grisa, férjhez sose megyek ehhez az emberhez: először is, mert nős, másodszor pedig, mert ha szabad lenne, zsidó lányt akkor se venne el, bizalmi, titkos tudóshoz ez nem illene – mondta Bela és végighúzta fehér kezét a kékkockás asztalterítőn.” (146. oldal) Ez egyébként még a kevésbé megalázó párkapcsolati szituációk egyike a könyvből, a csavar – mondanom sem kell – a titkosított tudós gyermekének sorsában lesz.

Az utolsó fejezet, Az őrangyalok hangvétele azonban egészen és üdítően más, feltehetően életrajzi ihletettségű novellákban az írónő azt az érzést kelti, hogy legbenső, intim élményeinek világába engedi be az olvasót. Egy tapasztalt, érzékeny és intelligens, önreflexív ember gondolatait olvashatjuk, mintha csak egy idősebb barátnő mesélne az életéről – talán ez is Ulickaja sikerének titka. Mély megismerés rendkívül egyszerű szavakkal, könnyen érthetően kifejezve. Az őrangyalok című fejezet olvasása során észrevétlenül visszakerülünk a mába, letehetjük a korábbi írások hőseinek gondjait. Kellemes írások ezek, körülbelül akkora katartikus erővel, mint amit a Nők Lapja nyári különszáma nyújt. Ez viszont semmiképpen sem baj, inkább jóleső levezetés a javíthatatlanul elromlott élettörténetek után. Például az a nagyon hasznos információ, hogy Japánban igazi kimonót vásárolhatunk a turisták számára előállított bóvli helyett, csupán meg kell találni azokat, akik úriasszonyok levetett darabjait foltozzák meg, hogy az ebből szerzett pénzzel gyerekeket támogassanak.

Ulickaja könyve egyszerű, világos szöveg, ettől válik minden naturalizmusa ellenére szerethetővé. A sors és a szövegek sodrása pedig jó időre biztosítja az olvasót, hogy semmi sem kerül a helyére, akinek öngyilkosnak kell lennie, azt az őrangyala sem tudja megvédeni, hogy az általunk okozott sebek a halállal sem forrnak be, és hogy lehet még a XXI. században is húsba vágóan új, realista novellát írni.

Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe. Budapest, Magvető Kiadó, 2012, 380 oldal.