A szubjektum nézőpontja

Különösen ünnepelendő fejleménye a hazai filozófiai életnek Farkas Katalin The Subject's Point of View című könyve, és nemcsak azért, mert a nemzetközi szakfilozófia egyik legfőbb kiadójánál jelent meg, hanem mert a magas színvonalon megírt munkák számát gyarapítja, és az sem kevésbé becsülendő, hogy benne a saját álláspontját dolgozza ki.

Sejtvén a célközönséget, az elmefilozófiában kevéssé járatosak talán megijedhetnek tőle. Valóban: végül igen komoly felkészültséget és hozzáértést igénylő kérdések megválaszolására fut ki a gondolatmenet. Az első – bevezető és programadó jellegű – rész viszont különösebb előismeretek nélkül is igen könnyen érthető. Egy közismert filozófiai problémára, az elme meghatározására avagy kritériumára keresett választ Farkas Katalin a privilegizált hozzáférés sajátosságában jelöli meg. Az elme az, amihez csak én férhetek hozzá szubjektív módon. A második rész eme első tézis fényében az – az analitikus filozófiában igen fontos kérdésként kezelt (alább röviden bemutatásra kerülő) – internalizmus-externalizmus vitában az előbbi javára mondja ki a verdiktet, egyúttal körültekintően be is mutatva ezt a problémakört számos leágazásával is elszámolva. Igazából tehát sokféle olvasó meríthet belőle a csupáncsak érdeklődőktől a vitára éhes pályatársakig (utóbbiakról amúgy még lesz szó), a leghasznosabb azonban az elmélyülni vágyok számára lesz, pont a fokozatossága miatt.

A szerző megelégelvén, hogy a karteziánus örökséget örökösen az elme helyes megértésének kerékkötőjeként állítják be, igyekszik megmutatni: nem azért bukkanunk újra és újra descartes-i gondolatokra az elmefilozófiában, mert a nagy előd valamifajta filozófiatörténeti nyomás alatt tart bennünket – amire Rorty panaszkodik – hanem mert Descartesnak alapvetően helyes belátásokra sikerült szert tennie bizonyos kérdésekben.

Tehát az első három fejezet a karteziánus koncepció reputációjának helyreállításán fáradozik (ld. 67.o). Egyrészt azon eliminativista filozófusokkal áll szemben, akik úgy tartják, hogy a mentális jelenségeknek nincs is közös jellemzője, csak egy berögzült népi pszichológiai beszédmód foglyai vagyunk, amikor mentális állapotokat tulajdonítunk magunknak és egymásnak; másrészt Arisztotelésszel és azokkal, akik őt újrafelfedezvén szellemi előfutáruknak kiáltották ki, nevezetesen a funkcionalistákkal, akik a mentális tulajdonságokat az emberi organizmus bizonyos funkcióival szeretik azonosítani.

Descartes művében ugyan keverednek az elme – a res cogitans – meghatározására adott definíciós kísérletek a biztos tudás eléréséhez vezető módszer megtalálásának problémájával (21. o.), mindazonáltal a csaló démon-hipotézist interpretálhatjuk úgy, mint aminek az a feladata, hogy a világot a szubjektumra redukálja. Azaz azt mutatja meg, mi mindent tudunk megváltoztatni amellett, hogy a szubjektív tartományt változatlanul ugyanúgy hagyjuk. Sorjában megszabadulunk mindentől, ami nem tartozik a szubjektumhoz. Először a világot és a testet zárjuk ki. Azután bizonyos mentálisnak tekinthető képességek következnek, mint például az érzékelés. Ami leválasztható ilyenképpen, az biztosan nem mentális.

A szubjektum eme önmagára fókuszálását nevezhetjük introspekciónak, ami speciális egyedi hozzáférési módot biztosít a saját elmetartalmaimhoz. Farkas Katalin ebben a privilegizált hozzáférésben véli megtalálni az elme keresett kitüntető jegyét. Ez nem egy definíciószerűen alkalmazható kritérium, nem is egy csalhatatlan, mindentudó képesség, hanem egy sajátos megismerési (episztemikus) mód, amivel csak a saját elménk viszonylatában rendelkezünk.

Descartes rehabilitálása az elme lényegének feltárásában nem jelenti azt, hogy a karteziánus test-lélek dualizmus is nyer egy sanszot a feltámadásra. Farkas Katalin ez utóbbi területen óvatosan jár el. Bár nem tartja elképzelhetetlennek, hogy a téziséből érvet lehessen kovácsolni a dualizmus mellett, de mivel úgy véli, hogy álláspontja összeegyeztethető mind a fizikalizmussal, mind a dualizmussal, ehhez mindenképpen egyéb feltevések is szükségesek (15.o., 54.o).

A harmadik fejezet a karteziánus elmekoncepció alapján határozza meg a személy kritériumát. Az tekintendő személynek, aki a karteziánus kritérium által meghatározott elmével rendelkezik. Ettől élesen elválik az ember mint biológiai organizmus, hiszen egyrészt elképzelhető, hogy más típusú létformák, különféle földönkívüliek, esetleg gépek is rendelkezhetnek elmével, másfelől az emberi fajhoz tartozó, egyelőre még kifejletlen embriók, vagy már csak vegetatív életfunkciókkal bíró visszafordíthatatlanul agykárosodott egyének nem rendelkeznek szubjektív nézőponttal.

A negyedik fejezettől kezdődő második részben a jóval technikaibb jellegű internalizmus-externalizmus vitába szállhatunk be a szerző vezetésével. Aki esetleg nem tudná pontosan, az utóbbi kérdéskör miről is szól, vagy csupán az externalizmus rövidke definícióját hallotta volna, miszerint ez az a különösnek ható tézis, hogy annak meghatározásában, milyen mentális állapotban vagyunk, szerepet kell játszania elmén kívüli faktoroknak is, annak sem kell megijednie a könyvtől, hiszen a második rész elején az ellenfél – az externalizmus – bemutatásával foglalkozó szakasz ezt körültekintően elmagyarázza.

Az externalizmus valójában roppant népszerű napjaink filozófiájának berkeiben. Míg egykoron csak a propozicionális tartalmakra (azaz hitek, gondolatok, nyelvi kifejezések tartalmára) vonatkoztatták, mostanság már az olyan mentális jelenségek leírásában is igaznak tekintik, mint amilyenek az érzetek, amiknek átélése valamilyen sajátos minőséggel jár, vagyis szakszóval olyasmik, amik fenomenális karakterrel rendelkeznek. A mentális jelenségek imént felvázolt karteziánus felfogása viszont következetes internalizmust követel, ami egész egyszerűen nem más, mint az externalizmus tagadása, vagyis, hogy az elmeállapotok meghatározásában nem támaszkodhatunk elmén kívüli tényezőkre. A szerző először a könnyebb ellenféllel, a fenomenális minőségekre vonatkozó externalizmussal számol le (5. fejezet), majd a propozicionális tartalmakra vonatkozó externalizmussal (6. fejezet). E százoldalnyi vérbeli analitikus érvelés vezérgondolata, hogy a karteziánus tézis értelmében csak az számíthat mentálisnak, amihez egyedül a szubjektumnak van hozzáférése. Márpedig az elmén kívüli tényezőkhöz nincs privilegizált hozzáférés. Végül a hetedik fejezetben az externalizmus hazai pályán, a nyelvfilozófia területén való legyőzése a feladat: a nyelvi jelentést és referenciát meghatározó külső faktorok tagadhatatlan jelenlétét kell összhangba hozni azzal a tétellel, hogy a beszélő tudatában van annak a tartalomnak, amit ki akart fejezni.

A The Subject's Point of View az álláspontjának professzionálisan szakszerű, világos és körültekintő kidolgozása mellett azt az erényt is fel tudja mutatni, hogy a témát csak kevéssé ismerők, de benne elmélyedni vágyók szempontjait is tekintetbe veszi. Álláspontját a témában járatos kollégái is mérvadónak tekintik, ám ettől még természetesen lelkesen vitatják. Az érdeklődőknek akár a könyv kézhezvétele előtt, akár elolvasása után, mindenképpen érdemes a Magyar Filozófiai Szemle 2010/3. számának Fórum rovatában tovább tájékozódni, ahol a recenzensek Márton Miklós, Forrai Gábor és Tőzsér János – stílszerűen a példaképnek tekintett Descartes műhöz, az Elmélkedésekhez hasonlóan – néhány ellenvetést fogalmaznak meg, melyekre maga a szerző válaszol.

Katalin Farkas: The Subject's Point of View, Oxford, Oxford University Press, 2008.