Távolsági hívás – <i>Taiwan Calling</i>

Ha rengeteg pénzem lenne, vonatbérlet helyett biztosan repülőbérletet váltanék, és körbeutaznám a világot – átugranék a Louvre-ba Mona Lisát csodálni, aztán a British Museum-ba a szarkofágokért, és nem hagynám ki a pittsburghi Andy Warhol Museum-ot sem, hogy utána összemérhessem a mester munkáit egy New York-i kortárs tárlat mai elképzeléseivel a művészettel kapcsolatban. Kis túrámat persze Ázsiában fejezném be; meglátogatnám a Nagy Falat, Japánban innék egy kis teát és elmennék egy no-elődásra, illetve átugranék Tajvan szigetére, bevásárolni mindenféle elektronikai felszerelést, hiszen köztudott, ebben a Kis Tigrisben a fejlett gazdaságnak köszönhetően magas színvonalú a gyártástechnológia, olcsók a „kütyük”. Ha vettem valamit az otthoniaknak is, esetleg még megnézném a világ második legmagasabb épületét, a Taipei 101-et, aztán repülnék is haza, én, a kulturális fogyasztó.

Nagy kár lenne, ha így tennék: a legutóbbi helyszínen mindenképp érdemes ellátogatni a Nemzeti Palotamúzeumba, ahova a kínai császárok által évszázadokon át felhalmozott kincseket menekítették a kommunista rezsim elől, illetve a Kortárs Művészetek Múzeumába és a Szépművészeti Múzeumba, mindkettő a kortárs kísérletek népszerű fóruma. Képzeletbeli utazásom elején biztos nem sejtettem volna, hogy Tajvan kicsi, fél Magyarországnyi területű szigetén esetleg más is van a dübörgő gazdaságon kívül. Ezeken a helyeken járva valószínűleg ugyanaz fogalmazódna meg bennem, mint ami a Ludwig Múzeum és a Műcsarnok közös, Taiwan Calling című tárlatán: hogyan érthetném meg én, az európai hagyományokba belenőtt ember azokat a gondolatokat, problémákat, amiket a tajvani művészek korszerű csomagolásban tálalnak? Lehetséges-e egyáltalán a közös nevező megtalálása?

Úgy gondolom, lehetséges; ám a közös nevezőre hozáshoz nem elég a kiállítás kifutóján libbenő kollekciót megtekinteni. A tervező, Tajvan bemutatkozása is elengedhetetlen, hogy aztán mi, a nézők egy teljesebb kép alapján dönthessük el, a kreációk megérdemlik-e a tapsot.

Tajvan szigetét a hollandok használták kereskedelmi célokra a 16. században, hogy aztán később a császári Kína uralhassa. A kínai-japán háborút követően japán kézre került a 19. század végén; a lakossággal igyekeztek elfeledtetni saját kultúrájukat és nyelvüket. Ha Japán nem veszít a második világháborúban, Tajvant rövid időn belül sikerült volna teljes értékű japán szigetté tenni, ám így Kínához került. 1949-ben aztán ide menekült a köztársaság államformáját Mao Ce-Tung kommunizmusával szemben érvényesíteni képtelen Csang Kaj-Sek több millió hívével. A szigeten vitte tovább a Kínai Köztársaságot, ami a mai napig tisztázatlan státuszt tudhat magáénak – a kommunista Kína saját tartományának tekinti, ám a gazdasági előnyökért és az Egyesült Államokkal való összetűzést kikerülendő eltűri, hogy Tajvanon virágozhasson a köztársasági államforma saját pénznemmel, a Népi Kínában már nem használt hagyományos írásjegyekkel, élenjáró gazdasággal és egyre fejlődő, sajátos kultúrával.

A sokféle uralomnak, hatalmi elgondolásnak köszönhetően különböző népek keveredtek az évtizedek-századok során: őslakosok, Dél-Kínából áttelepült hakkák, japánok, Csang Kaj-Sekkel érkezett kínaiak. Mindannyian keresik, kik is ők, hogyan is lehetne egy esernyő alá betuszkolni mindannyiukat, hogy senki ne ázzon meg. Nem csak társadalmi kérdés ez, hanem nemzeti is: létezik egyáltalán Tajvan, mint önálló nemzet? Van-e egy ehhez elengedhetetlen, sajátos kultúrája? Mindennél erőssebben szeretnének egy egyedibb jellemzést annál, mint hogy kultúrájuk kicsit törzsi, kicsit japános, eléggé kínaias, de manapság inkább amerikais.

Mindezekre a kérdésekre keresik a választ, vagy inkább csak nyilvánítják ki véleményüket a Határtalan sziget és A szabadság fantomja kiállítások művészei is. A 2011-ben 100 éves fennállását ünneplő Kínai Köztársaság jogosan tart igényt kulturális elismertségre is a gazdasági mellett, melynek leghatékonyabb módja a kortárs művészet globális bemutatása. Ennek egyik európai bástyája jelenleg a nálunk látható két, összetartozó kiállítás.

A Határtalan sziget Ludwig Múzeumos, december 16-i megnyitóján a tajvani vendégek boldogan láthatták, élénk érdeklődés kíséri ezt a nem mindennapi kiállítást: ritkán találkozhatunk itthon ázsiai munkákkal, most ráadásul egy hazánkkal rokon sorsú ország művészetét ismerhetjük meg. A Műcsarnok honlapján olvasható tájékoztató szerint a két nemzet közötti párhuzamok segíthetik a megértést, ami annyiban igaz, hogy az alkotások kapcsán eszünkbe juthatnak saját nemzetünk problémái; kérdés azonban, mennyire értjük meg így a tajvani kérdéseket.

A Határtalan sziget alkotásai hűen tükrözik, európai társaikhoz képest mennyire más anyagokhoz és témákhoz nyúlnak a tajvani művészek; pont emiatt hathat ez a kiállítás frissítően, pezsdítően a magyar kulturális életre. Rengeteg a jó ötlet: múzeumi belépőkből varázsolt origami-szerű tájkép, egy gyűrt drótháló mikrotextúrájának felfedése domborzati térképként – megannyi azonnal ható alkotás, melyek ötletes formájukkal, megvalósításukkal irányítják a figyelmet az adott problémára. Vannak azonban olyan művek is, melyekkel még akkor is nehéz megbirkózni, ha ismerjük az alapgondolatot: Fan Hsiao-Lan alkotása egy hosszú fotósorozat, mely egy őslakos nő képzelt, a legújabb (nyugati) trendeknek megfelelő esküvőjét mutatja be Tajvan déli, kies tengerparti részén. A helyszűke miatt csupán négy kiállított kép azonban a legkevésbé sem elég, hogy az őslakosok, és kultúrájuk drámája átérezhetővé váljon – ahogy a Hamletről sem tudnánk eldönteni 5 sor alapján, hogy korszakalkotó.

Szokatlan megoldás továbbá egy másik mű esetében az, hogy az alkotást el lehet vinni: a terem közepén egy mellmagasságú hasábra szórt A/3-as színes fényképeket egy gyenge izzó világítja meg, melynek fényében érdekes látványt nyújt a képekért tülekedő, táskájukat az alkotásokkal tömő publikum. Nem derült ki, a képeket tényleg el lehet-e vinni, de szúrós tekintetű teremőr híján mindenki boldogan iszkolt zsákmányával. A képek maguk talán tényleg ehhez az „interaktív” gesztushoz készültek: A feliratok a Tajvanon sok helyütt – a „cool” pólókon, hirdetéseken, jelszavakban – látható mock English-t, az angol szavak találomra egymás mellé dobálásából kialakuló szövegfajtát idézik, míg maguk a képek a turisták „csak úgy kattintgatok” megközelítésével dolgoznak. A mű személyes birtoklásának ingyenes gesztusa és a képek egyszerűsége talán a pillantást vetők kritikája, akik rászánt idő és elmélyültebb figyelem híján nagyon is felületesen láthatják a problémákat, csak azt tartva szem előtt, hogy valami értékes-e, vagy sem. Ha ez így van, a műalkotás elérte célját: a képekért tülekedők önmaguk paródiájává válnak, hiszen a különösebb érdeklődés nélkül eltett képekről otthon derül ki, hogy mégsem a falra kitevős fajták, így viccelve meg a „művészetet” kaparintókat.

Míg a Határtalan sziget a kulturális és társadalmi kérdésekkel foglalkozó művek játszóháza, addig a Műcsarnokban megrendezett A szabadság fantomja inkább a politikai-identitásbeli állásfoglalások kiképzőtábora. Jóval nehezebb dolgunk van itt: kultúránktól abszolút idegen szimbólumokkal (buddhizmus, kínai elnyomás, temetkezési szokások, írásjegyek), elképzelésekkel kellene ismeretséget kötnünk – vajon menni fog? A Ludwig Múzeum utáni jó érzés, miszerint mégis lehetséges megismerni egy távoli, kulturálisan alig reprezentált ország gondolkodását, művészi kifejezésmódját, az első terembe lépve kissé eltűnik; nem csak a művek méretei miatt. Később sem múlik el az idegen-érzés: az óriási ponyva, mely két idős tajvani tüntető táblájának a felnagyított másolata, gigantikus enigmaként lengedez a guvadó szemek előtt. A művek melletti ismertető leírás többször is segítségünkre siet; itt, a Műcsarnokban nagy szükség is van erre, ennek segítségével érthetjük meg például a ponyva kínai írásjegyekkel írt üzenetét.

Jóval szélsőségesebbek az itteni alkotások, mint Ludwig múzeumos társaik: az alacsony esztétikai szinten álló, egy amerikai cipőjét pucoló kínai sorsát felvillantó egyszerű videó (ildomosabb lenne inkább felvételnek nevezni) és Chen Kai-Huang barátságtalanul tüskés, ám narrációjában és alapgondolatában ötletes videó-installációja között szinte felfoghatatlan érték- és minőségbeli különbség van. Az előbbi felvételen egy szegény, mezítlábas asszony a túlsúlyos, mobiltelefonon üzletelő férfi cipőjét pucolja – keserű tüntetés ez a kínaiak amerikai elnyomása ellen. A videó túlságosan direkt, végignézve inkább gondolnám egy művészieskedő kínai propagandafilmnek, mint tajvani műalkotásnak; a globalizáló, hatalmát mindenhol érvényre juttató Egyesült Államok kövér üzletemberének ütköztetése a szegény, igavonó szerepbe kényszerülő Kína cipőpucoló munkásával negédes és elcsépelt. A megjelenítés sem árnyalja a mondanivaló banalitását – a férfi ellenszenves gesztusai váltakoznak a nő alázatos serénykedésével. Megvan a veszély, hogy apatikusan, unottan reagál a befogadó.

Jao Chia-En 30 címer- és zászlójavaslat című munkája különböző keleti és nyugati szimbólumokat hoz össze a címer- és zászlókészítés hagyományai alapján. Munkája tájékozottságra és alapos jelképismeretre vall, ám a megvalósítás nem elég erős, átütő; kimunkáltabb grafikákkal kellene megtámogatni az elgondolást; igaz, így viszont a deklarálás helyett a mű megmarad a javaslat szintjén.

Tzeng Yong-Ning munkái a jó kiállításokon gyakori oda-vissza sétálgatást generálják: a néző messziről nehezen hiszi, hogy ez a dinamikus, robbanékony felület golyóstollal készült, így közelről is meg kell vizsgálni, de aztán mehet is vissza, mert mégis távolról érvényesül az alkotás.

Kilépve a Műcsarnokból azon gondolkozom, ha sok pénzem lenne, mégis inkább Tajvanra repülnék előbb – végigjárnám az összes kiállítást (kockáztatva, hogy nem marad időm elektronikai nagybevásárlásra), mert a Taiwan Calling egyik-másik gyérebb műve helyett egészen biztosan találnék olyan erőteljes alkotásokat, melyek méltóbbak lennének az európai bemutatkozásra. Tajvan művészetének útjai, még ha kissé göröngyösek is, izgalmasan járhatók: örvendetes, hogy itt, Magyarországon sor került egy ilyen nagyszabású kiállításra.

Taiwan Calling – tajvani kortárs képzőművészet 2010. december 17-2011. március 6.

Határtalan sziget: Ludwig Múzeum

Megtekinthető: 2010. december 17- 2011. március 6.

1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Nyitva: K-V 10.00-20.00

A szabadság fantomja: Műcsarnok

Megtekinthető: 2010. december 17-2011. február 13.

1146 Budapest, Dózsa György u. 37.

K-V 10.00-18.00, Cs 12.00-20.00