Térszomjas, szeretetéhes vadállat
Ézsaiás, az óriás bálna s az utolsó farkas eljövetele után újabb farkasokat jövendöl Krasznahorkai László, pilisszentlászlói remete, Kossuth- és Brücke Berlin-díjas író, létfaggató.
Az utolsó farkas címet viselő 2009-ben megjelent kötetben az (egyik) utolsó farkas már ki lett merevítve az örökkévalóságnak, 2010-ben a feszültség fokozódik, már nem hús-vér, hegyekben megbúvó farkas az ellenség, az ÁllatVanBent-ben láthatatlan, kiismerhetetlen vadállat fenyeget. 2009-ben még csak élelemért ereszkednek alá terünkbe a farkasok, 2010-ben már arcunkat is szétmarcangolják, hiába etettük őket nap mint nap, hiába tettük tálkájukba vacsoraidőben vacsorájukat, éhesek maradtak, s már nincs mit adjunk nekik, csak önmagunk. Mivel az (el)beszélő – az első fejezetet kivéve – egyes szám első személyben szól és többes szám második személyben szólítja meg az olvasót, „kis gazdáját”, így indokolt a szövegről való többes szám első személyű beszédmód.
A mindössze 31 oldalas, szűk terű kisregény 14 (XIV) fejezettérre tagolódik. 14 kép és 14 szöveg, az ÁllatVanBent ugyanis egy festő és író közti figyelemre méltó szimbiózis végterméke: kölcsönösen megihlette egymást ecset és szó, a berlini festőművész, Max Neumann és Krasznahorkai László.
Egy levegővel, egy szuszra írt szöveg-és gondolatfolyam az ÁllatVanBent, a 14 egység csak jelképes, a képekre van tekintettel, illetve velük rejtélyes párbeszédben, egy határozott ívű kisregény tehát, egy nagy téridő-ugrás: „ezt az ívet én írom le, én írom bele a levegőbe”. A II. és III. egység legelején kiemelkedik 1-1 (tétel)mondat: „Nem értek el.”, illetve „Túl nagy vagyok. / Túl erős.”; ezeken kívül se bekezdést, se bármiféle más tagolást nem találhatunk.
A kötet egy kísérlet, kísérlet a nyelvvel, kísérlet az olvasóval. Vajon bírja-e ő is szusszal? Az olvasó feladata ugyanis, hogy beleugorjon az ívbe ő is. Hogy feszüljön ő is, merje elengedni az olvasói elvárásokat, s beengedni „a Semmit", ennek nyomatékosítására szolgál az egész köteten végighúzódó szuggesztív-szuggeráló –„benned vagyok és én nézem a te szép gondolataidat” – és parancsoló-vicsorgó hangvétel: „Zárjátok be a kapukat, és tömjétek be a réseket, állítsatok gerendákat, húzzatok ki szögesdrótokat, és védjétek magatokat mindenfelől…” Kinyilatkoztató-profetikus hanghordozás ez, a próféta pusztulást ígér, ha a nép nem Isten törvényei szerint él. A fekete, acsarkodó árnyakat nagy kérdés, ki küldi ránk, de hogy miért, az tudvalevő: "mert meghozták az ítéletet rólatok, és nem érdemlitek meg a földet", ennek megfelelően apokaliptikus atmoszférájú a szöveg.
A narrációban – a már szétmarcangolt – gondolat, szó és tett hármas találkozásának lehetünk tanúi. Eleven, lüktető, menekülő, visszatérő szavak. Főszerepben a térszomjas, éhes vadállattal, ki 31 oldalon keresztül ugrik, feszül, üvölt, riad és riogat. Alaktalan alakja – melyhez a képek ugyan kölcsönöznek egy fekete-kutyaszerű köpenyt, de a szavak folyton lerángatják azt – vizsgálódásunk körébe hívhatja a hétszűnyű kapanyányimonyókot, a bélpoklos amorf ördögöt, ki mindent felfal maga körül. E mesebeli párhuzam csak akkor élhet, ha merünk nem hinni a könyvbéli fenyegetéseknek, ha merjük kicsinyíteni, ha merjük nem komolyan venni e folyton növekvő, sokszorozódó, rémisztő alakot. Ha.
„Ha kijutok innen.”, „Ha leérek.” – mondja ő. Feltételes mód. S ha nem? Lehet, hogy nem. Hisz ő a szenvedő, a bezárt, a szűkölő, kínjában kiált, a léthelyzete, illetve nemlét-helyzete kényszeríti e magatartásformába. (El)veszett jószág. Félelemből támad. „Ezek a perspektívák nem alkalmasak arra, hogy létezni tudjon bennük”. Megoldás lehet a perspektíva-váltás. Ezt az állatot tehát meg kell szelídíteni. Be kell oltani, be kell törni, különben minden ingatlanunkat megingatja, s gyermekeinket is veszélyezteti. Először tér-iszonyával kell valamit kezdeni, ezzel a beteges klausztrofóbiával, mely ellehetetleníti. De a téren kívül egy másik koordinátával is kell számolni, az idővel: „Beleterítettek ebbe a pillanatba, de az előzőből, meg a következőből kizártak.”
Kirekesztettnek érzi magát, segítségre szorul: „… idefent teljes a sötét, odalent meg teljes a világos, és ebben a sötétben és ebben a világosban én tényleg nem tudom, merre keresselek…”. A humánus módszer tehát a befogadó, gondoskodó magatartás. Adjunk enni neki, s adjunk mellé társakat, hisz oly egyedül van szegény! Hátha megszelídül. Gyűlöletből szeretet. Farkasból (kezes)bárány.
Az acsarkodó fekete szörny mögött az esendő lény, vonítása mögött a segély-, támadása mögött az oltalom-keresés.
Krasznahorkai László, ÁllatVanBent, Bp., Magvető, 2010.
Blogajánló
Rovatok
Keresés
Facebook-hozzászólások