Tökéletes akarok lenni!

Darren Aronofsky – e név hallatára a filmkedvelők szája máris félmosolyra húzódik, elég ha korábbi filmjeire gondolunk, amelyekben a sajátos képi világ, az erőteljes színészi játékkal megjelenített karakterek, a fülbemászó zene és az ábrázolt pszichológiai motívumok egyvelege garantálja a minőséget. A New York-i független filmes rendező legújabb alkotásának, a Fekete hattyúnak cselekményét ezúttal a balett látszólag idilli közegében helyezi el, melyben egy tánctársulat ígéretes tehetségének belső átváltozásairól fest nem túl szívmelengető képet. Thomas (Vincent Cassel), a művészeti vezető új arcot keresve előbb nyugalmazza az addigi primabalerinát (Winona Ryder), majd meghallgatást tart Csajkovszkij világhírű művének, A hattyúk tavának címszerepére. A szerep nehézsége abban áll, hogy egyazon táncosnak kell megformálnia két teljesen különböző karaktert: míg a fehér hattyú maga a tisztaság és az ártatlanság, addig fekete párja az érzékiség és a csábítás megtestesítője.

Erre a kiugrást jelentő szerepre áhítozik Nina (Natalie Portman) is. A törékeny, rendkívül érzékeny nő úgy készül, hogy diétázik miközben emésztési zavarokkal küzd, testét sanyargatva éjszakába nyúlóan gyakorol, sőt kényszeresen vakarja bőrét is – ezek nem túl biztató jelzések. Odilia, a sötét oldal megformálásához azonban szenvedély és önfeledtség szükséges, vagyis pont olyan jellemvonások, amikkel a merev és szűzies Nina nem rendelkezik. Mindenki meglepetésére mégis ő kapja a címszerepet, ám a próbákkal párhuzamosan kezdi felfedezni a benne szunnyadó ismeretlen erőket. Különféle víziók, hallucinációk, paranoiák kísértik, s ahogy a realitás talaja képlékenyebbé válik, elmeállapotának épsége is megkérdőjeleződik. Nina biztos (tánc)lépésekkel halad elkerülhetetlen végzete felé, hiszen az érzéki én megélése lassan szétfeszíti belsőjét.

A végállomásig tartó út jól összefogva és feszes tempóban bontakozik ki, üresjáratokra nem igazán akad példa. A film egyik erőssége, a meggyőző színészi játék mellett, a megdöbbentően hatásos látványvilág – sokszor közelről bámulhatjuk a sajgó, vérző végtagokat, a kitollasodó bőrfelületet, a sírástól eltorzuló arcot, vagy titokban, hátulról követhetjük a táncost (ez a kameramozgás ismerős lehet Aronofsky előző, A pankrátor című filmjéből is). Fontos szerepet töltenek be a tükrök, amelyek alapvető funkciója (mint kontroll, hogy segítsék a táncost mozdulatainak fejlesztésben) a történet előrehaladtával módosul, fenyegetővé válik, és a bennük látott képmás is egyre ijesztőbb.

Az ábrázolt világ, színeivel, belső tereivel, jellemeivel és motívumaival egyértelműen kontrasztos, kétpólusú. Nina szobájára és ruhatárára a világos, pasztell, leginkább rózsaszínes árnyalatok jellemzőek, míg Thomas irodája és lakása fekete-fehér. A művészeti vezető az, aki felkínálja a kétpólusú szerepet, és nyomást gyakorol a nőre – elcsábítja, majd belehajszolja a sötét én megélésébe. A társulathoz csatlakozik egy fiatal lány, Lily (Mila Kunis), aki a napsugaras nyugati partról érkezett. Laza, vakmerő, szereti a könnyed élvezeteket, kalandokat, és többnyire feketében jár, vagyis Nina tökéletes ellentéte, de ugye a szerep ilyen jellemvonást is megkíván. Ezért lehet számára a jövevény egyszerre fenyegető rivális és felmagasztalt példakép is. Lily az, aki a történet felénél, a diszkó-jelenetnél megadja a kellő lökést ahhoz, hogy a lélek mélyében ébredező „gonosz” egyre tolakodóbbá, majd dominánssá váljon Nina életében.

Felmerül a kérdés, hogy hogyan kerülhet egy művész ilyen tragikus állapotba. Ha már a film elejétől figyelünk az egyébként egyértelmű jelekre, akkor hamar felállíthatjuk a „diagnózist”: Nina együtt él az anyjával, aki saját táncos karrierjét áldozta fel anno azért, hogy lánya világra jöhessen, s épp ezért saját álmát könyörtelenül ráerőszakolja gyermekére. Teljesen irányítása alatt tartja, nem hagyja felnőni, önállósodni, szórakozni, barátkozni, randizni, egyszóval élni. Tehát az éveken át tartó elnyomás miatt felgyülemlett düh ott munkálkodik a felszín alatt. Ám létezik egy ennél is hangsúlyosabb hajtóerő: Nina nem kevesebbet akar elérni, mint magát a tökéletességet. Görcsösen, sőt megszállottan edz, hajtja magát, folyamatosan meg akar felelni mások elvárásainak, csak azt nézi, hogy minden mozdulatot a lehető legpontosabban sajátítson el. De így sajnos elvész a tánc, a művészet iránt érzett szeretet és a megélhető öröm, akkor pedig mi értelme művelni? Miért küzdjünk olyan célért, mely köztudottan elérhetetlen?

Persze, Aronofsky korábbi karakterei is „nagyravágyók” voltak – a matematikus a világegyetemet leíró képletet (Pi), az orvos (A forrás) az örök élet titkát kereste őrülten. A Fekete hattyú könnyen párhuzamba állítható A pankrátorral is, amennyiben mindkét hivatás rendkívüli fizikai és mentális igénybevételt jelent, nem is beszélve az áldozatokról, amiket az előadók hoznak egy vágyott cél elérése érdekében. Az alkotók minden létező filmes eszközzel Nina belső válságát (vagyis az önmagához, a szerephez, az élethez való felnövését), testi-szellemi metamorfózisát hangsúlyozzák. Néha már-már túl is lőnek a célon, gondolok itt arra az abszurd jelenetre, mikor a balerina anyja elől menekülve elkezd látszólag is hattyúvá változni: szeme bepirosodik, bőre alól tollat húz ki, a lába bizarr módon térdnél megtörik stb.. Ezzel szemben az a momentum, amikor a premieren a fekete hattyú táncát járja és hatalmas, sötét szárnyai nőnek, minden giccsessége ellenére is pazar látvány. A vizuális elemek mellett a hangeffektekre is érdemes figyelni: miközben Csajkovszkij gyönyörű művének átdolgozott dallamai folyamatosan a fülünkben lüktetnek, hangosan roppannak a csontok, az ízületek, csattog az olló, szaggat a lélegzet.

A film az elejétől a végéig izgalmas, feszültséggel teli, és az is igaz, hogy Aronofsky megint hasonlóan felnagyított pszichológiai motívumokat ragad meg sajátos módon, mint korábbi filmjeiben, de talán túl evidensek a jelzések, s ezáltal könnyen kiszámíthatóvá válik a történet. Se fordulat, se meglepetés. Még az ijesztgetések sem annyira rémisztőek. Sajnos a karakterek kissé egysíkúra sikerültek: vagy jók vagy rosszak, vagy fehérek vagy feketék, holott ezek a minőségek nem élesen elválasztva léteznek, hanem egyszerre, egymást kiegészítve. Mégis van valami leírhatatlan varázsa a Fekete hattyúnak, amely hibái ellenére is úgy ragad magával és szórakoztat, hogy közben komoly, gondolatébresztő témák – a művész teremtő és (ön)pusztító aktusa, a tökéletesség elérhetetlensége, a bennünk lakozó ellentétes erők megélése – boncolgatásával is foglalkozik. Végül is (majdnem) tökéletes.

Fekete hattyú (Black Swan) színes, feliratos, amerikai filmdráma, 108 perc, 2010

rendező: Darren Aronofsky

forgatókönyvíró: Mark Heyman, Andres Heinz, John J. McLaughlin

zeneszerző: Clint Mansell

operatőr: Matthew Libatique

jelmeztervező: Amy Westcott

producer: Scott Franklin, Mike Medavoy, Arnold Messer, Brian Oliver

szereplő(k):

Natalie Portman (Nina Sayers), Mila Kunis (Lily), Winona Ryder (Beth Macintyre), Vincent Cassel (Thomas Leroy), Barbara Hershey (Erica Sayers)

video