Tangó

A tangó egy igazán szenvedélyes, perzselő tánc, nem véletlenül a lázadás szimbóluma. De mi ellen is lázadunk? Általában egy kor, eszme vagy generáció ellen. Mrożek drámájának alapvető konfliktusát is ez adja. A huszonöt éves Artur (Dolmány Attila) – aki „Három szakra jár egyszerre. Ha a filozófiát is beleszámítjuk…”¹ – megelégeli szülei és nagymamája életmódját, ezért kezébe veszi családjának irányítását. Nehéz dolga van, hisz egy normák nélküli világban szocializálódott generáció tagjait próbálja meggyőzni arról, hogy igenis szükség van szabályokra. Egyfajta szerepcserét látunk magunk előtt: a szülők viselkednek gyermekként, a gyerek pedig próbálja nevelni őket. Az ellentétek nem csak a történetben jelennek meg, hanem a kellékhasználatban is. Míg az első felvonás díszlete alig hagy helyet a színészeknek, addig a másodikban csak a legalapvetőbb kellékek szerepelnek. A jelmezek is kiélezik a két rész közötti ellentétet. A szülők „játszóruhája” szemben Artur komoly öltözékével jótékonyan járulnak hozzá a jellemek ábrázolásához.

Azonban nem csak a karakterekkel játszik Mrożek. A játékosság minden téren jelen van. Csiszár Imre rendező pedig maximálisan visszaadja azt, amit a lengyel szerző megalkotott. Például a történet többszörös keretbe foglalását. A kényszerből, majd önként a ravatalra fekvő Eugénia (Tímár Éva), a kalitkába zárt Eugéniusz (Tordy Géza) vagy éppen a tangó segítségével. Ez utóbbinak talán túl kevés szerepet szánt a rendező. Dicséretes, hogy nem teszi uralkodó motívummá, azonban ha kicsit merészebben változtatott volna az eredeti darabon, és nagyobb teret hagyott volna ennek, mindenki számára egyértelmű lehetne, miért épp a tangó címet adta drámájának Mrożek.

Nem egyszerűen egy fiatalkori lázadásról van itt szó, hanem az egész társadalmat érintő generációs problémával szembesülünk. Azzal, hogy mennyire életképtelen egy normák nélküli társadalom. Például a fiatalokat előremozdító lázadás is lehetetlenné válik egy szabályok nélküli világban. Hiszen, ha nincsenek szabályok, nem lehet semmi ellen lázadni. Az ebből kiábrándult fiatal nemzedék tehát kénytelen az egész rendszertelen rendszer ellen forrongni, és kiutat keresni a bizonytalanságból, a szabályozatlan világból. Artur, a végletek embereként először egy szigorú, elveken, eszméken alapuló társadalmat szeretne felépíteni, ám végül rá kell ébrednie: nem csak végletek léteznek, hanem sokszor éppen az „arany középút” bizonyul a leginkább járható útnak. Valamint azt is észre kell vennie, hogy egy jó eszme, elvrendszer nem elegendő a változáshoz. Az elmélet alkalmazásához pedig hatalomra van szükség, aminek a megszerzéséhez pedig az ész önmagában kevés, sőt olykor nem feltétlenül szükséges.

Artur ezen felismerésénél pedig Dolmány Attila hibátlan alakításával felteszi az i-re a pontot. A teljes reménytelenség érzésébe és életcéljának elvesztésébe belerokkant ember szenvedését nagyon jól bemutatja. A butuska, könnyen irányítható Ala szerepét játszó Nagy Enikő is remekel. S bár karaktere nem engedi, hogy igazán kibontakozzék, ő mégis képes arra, hogy kiemelkedjen a többi szereplő közül. Így Dolmány Attilához hasonlóan játékával felejthetetlen perceket szerez nekünk, nézőknek.

A végeredmény egy elgondolkodtató, több szempontból is aktuális tragikomédia. Az ész, az intellektus tragédiája ez, amelyet elpusztít az egyszerű, nyers erő hatalma.

1: Idézet a drámából. Sławomir Mrożek: Drámák, 2006, Budapest: Európa Könyvkiadó, 103.o.

Mrożek: Tangó
Budapesti Kamaraszínház

Fordító: Kerényi Grácia
Rendező: Csiszár Imre
Szereplők: Tímár Éva, Tordy Géza, Bregyán Péter, Szőlőskei Tímea, Dolmány Attila, Nagy Enikő, Varga Zoltán
Díszlet: Csiszár Imre
Jelmez: Szakács Györgyi
Ügyelő: Lengyel Noémi
Súgó: Füle Béla
Asszisztens: Lengyel Noémi

Bemutató: 2009. november 27. 

A képeket a Budapesti Kamaraszínház bocsátotta rendelkezésünkre.
Fotós: Tóth Nóra.