Teológiai fairplay Karl Barth írásaiban

Minden nehézség nélkül bevallom, nem azért üdvözöltem ezt az olvasmányt, mert a teológiatörténet akkurátus tanulmányozója volnék. Sőt, már Ferencz Árpád bevezetőjét olvasva tudtam, hogy nem én leszek az az olvasó, aki Chalamet megállapítását viszontlátva magában bólogat majd olvasás közben, hiszen tisztában van a legújabb kutatás eredményeivel, s a gondolat, miszerint Karl Barth és Rudolf Bultmann teológiáját azonos mértékben meghatározta Wilhelm Hermann teológiája, most figyelmét és kedvét, mint egy nem várt, ám kellemes megerősítés, egy csapásra megkétszerezi.                                              

Ami az én figyelmemet és kedvemet illeti, nos, azt más forrás tartja életben.  Őszintén szólva én már annak is örülök, ha a porszívó jól működik és nem kell hajolgatnom és felszednem a kutyám játékának apró kis gumidarabjait a szőnyegről. Hogy mi köze ennek a hermeneutikához? Talán csak annyi, hogy elvárok valami élményszerű konkrétumot, ami működik; amitől a szöveg megértése után úgy érezhetem, ezt megérte elolvasni.                   

Nem azért mondom, de a Hermeneutikai Füzetek sorozatának e kicsinyke darabja (szám szerint a harmincegyedik) nem éppen ellenállhatatlan külsejével hódítja meg olvasót. Meglehetősen bizalmatlanul méregettem a vékonyka kis kötetet, a bátortalanul fénylő papírborítóval, mely mintha még nem döntötte volna el, milyen kék is akar lenni; mély és elegáns vagy bárdolatlan és egyszerű. Ezt olvasni nyáron? Amikor éppen arra készültem, hogy újra előhalászom valahonnan a kutyarágta Franny és Zooey-mat. (Végülis a krisztológia szempontjából az se semmi.) Aztán rájöttem, hogy nincs itt semmilyen bizonytalanság, csak a tétova szerénység. Egyszerűen erre futotta, és örüljünk, hogy egyáltalán meg tudott jelenni ez az „apróság”. Tekintettel arra, hogy a kötetecske egy hermeneutikai tárgyú kiadvány, szinte kötelességem feltenni azt a most a favicc kategóriájába tartozó kérdést, hogy mit is akarhat tőlem, s ezzel együtt elég valószínű az is, hogy erre nem egyetlen jogerős válasz érkezik majd. Objektíve elmondható, hogy ez a kis füzetecske Magyarországon először adja közre a XX. századi teológia egyik nagy alakjának, a svájci református Karl Barthnak két - egymástól első ránézésre igen különálló­ – írását. E két munkához bevezetésként Ferencz Árpád gondolatait kapcsolja, aki jó arányérzékkel segíti olvasóját (legyen szó laikusról vagy teológusról) ráhangolódni a Barth-szövegekre, s egyben arra a füzet szerkesztését alapvetően meghatározó koncepcióra is rálátást biztosít, mely a három teológus – Karl Barth, Kálvin János és Rudolf Bultmann – kezdeti együttemlítésekor még sok bizonytalanságot okozhat az olvasónak.
 

Karl Barth két írása, a Kálvin (Előadás 1936) és a Rudolf Bultmann –Kísérlet megérteni Őt (1952) után olvashatjuk Rudolf Bultmann levelét, melyben Barth kísérletére reflektál, majd erre következik zárásként Barth karácsonyi válaszlevele. Létrejön tehát valamiféle közös nevező, mely a három teológust egymás mellé rendeli ebben a kis kötetben. Ferencz Árpád bevezetőjében két fejezetet is szentel annak, hogy Karl Barth viszonyulását Kálvinhoz és Rudolf Bultmannhoz megérthessük.

A különböző életrajzi és szakmai részletek, kapcsolódási pontok mellett megismerhetjük e három teológus személyiségét, tetteik mozgatórugóit, tanulhatunk elkötelezettségükből és egymás iránti változatlan tiszteletükből. Végre alkalmunk nyílik arra, hogy sztereotip reakcióinkat hátrahagyva, immár előítéletek nélkül tanulmányozhassuk a szemben álló Barth és Bultmann írásait.        „…A klasszikus szembeállításon felnőtt magyar olvasó…” – írja Ferencz Árpád, és, legyünk őszinték, igaza is van. Sokszor hajlamosak vagyunk fekete-fehéren gondolkodni és ítélni. Az a nagyszerű ebben a kis füzetben, hogy nem akar a teológiai állásfoglalások pedáns kis leltára lenni; nem egy szürke kis tanulmánykötet. Mindenekelőtt e három teológus egyéniségét szeretné közelebb hozni az olvasóhoz, teret engedni egyfajta „személyes ismeretségnek” – ahogy maga Barth is fogalmaz Kálvinról írt előadásában.

Nagyon örültem ennek a módszernek, mert úgy érzem, az emberek sokszor úgy tanulnak meg valamit, hogy azt nem is értik, s ez még nem jelenti számukra annak szükségességét, hogy újragondolják, mit is csinálnak. Sokunknak ott nyüzsögnek a fejében Hegel, Kant, Kierkegaard vagy bárki más gondolatai, de vajon volt értelme betuszkolni oda őket? Mondanak-e vajon valamit éppen nekünk? Azt hiszem, sosem lehet szégyen ezt megkérdezni magunktól. Figyeljük csak meg Bultmann Barth-hoz írt levelének egy kedves részletét: „Megállapítására (vagy panaszára), miszerint oly nehéz megérteni engem, feltehetném a kérdést: <Vajon én értem-e saját magam?>” Vagy olvassuk Barth válaszlevelének bájos hasonlatát: „Tisztában van azzal milyenek is vagyunk mi ketten, Ön és én? Nekem úgy tűnik, mint az elefánt és a bálna esete (ismeri egyebekben Melville Moby Dickjét – már csak az állat ott kifejtett mitológiája miatt is érdekes lehet Önnek), amelyek valamely távoli óceán partján határtalan ámulatukra találkoznak. Hiába fújja ki az egyik toronymagasságba a maga vízsugarát, s hiába integet a másik hol barátilag, hol fenyegetően ormányával. Hiányzik azon közös kulcs ahhoz, amit mindegyik a maga elemében, s a maga nyelvén nyilvánvalóan el szeretne mondani.”    

Karl Barth-nak mind Kálvinról szóló, mind pedig Bultmannhoz írt írásából egyértelműen kitűnik, milyen magas elvárásai voltak önmagával szemben e szerzők megértése kapcsán.
 

E két, párba állított szöveget vizsgálva érdemes egy a keletkezésüket meghatározó lényegi különbségre kitérni: a Hottingeni Olvasókör Kálvin-ünnepségén elhangzott 1936-os Kálvin-előadás alapkoncepciója az interpretáció teljes elutasítása volt. Barth azt tűzte ki célul, hogy e megemlékezésen –szinte köddé válva- kizárólag Kálvint magát szólaltassa meg, ne pedig tolmácsolja a teológus gondolatait. Ennek a szándéknak a tökéletes megvalósítása az lett volna, ha Barth egyetlen saját szó nélkül olvassa fel Kálvin Miatyánk-értelmezését.

Persze ami a megemlékezésen lezajlott, az ennél sokkal érdekesebb volt. A válogatás, mely alapján Barth éppen ezt az imádkozásról szóló Szentírás-magyarázatot tárta a hallgatóság elé, már nem csak Kálvint juttatta szóhoz, ahogyan az előadás bevezetőjében a hozzájuk intézett kérdések sem; az az előadás, melynek célja a méltó megemlékezés volt; nem nélkülözhette írójának állásfoglalását.  

A Rudolf Bultmann - Kísérlet megérteni Őt 1952-ben viszont egészen más céllal és metodikával készült. Az Újszövetség bultmanni hermeneutikáját Barth oly módon értelmezi és kritizálja, hogy saját megértését egy ideiglenes és változékony állapotként definiálja. Itt tehát a Kálvin-előadás alapgondolatának fonákjával van dolgunk; ugyanis Barth nem a belehelyezkedéssel, a teológus következetes megidézésével foglalkozik, hanem ahelyett, hogy határozottan beleállna egy helyzetbe vagy szerepbe, ezúttal inkább körültekintően letapogatja azt. E tanulmányt egyrészt azért írta, hogy a Bultmann személyéről és nézeteiről szóló, megrekedt teológiai vitát valamilyen úton-módon új mederbe terelje, másfelől a szöveg egy újabb állomása volt annak a folyamatos munkájának, mely a Biblia megértéséről és általában a megértésről alkotott fogalmaink tisztázására, újragondolására irányult. Karl Barth így ír erről a vállalkozásról: „… Amikor majd kereken harminc éve  a teológiában új lehetőségek után kutattunk, az a cél lebegett előttünk(…), hogy a szót felszabadítsuk, amiben Isten megszólítja az embert, felszabadítva ezzel azt a szót is, amivel az ember a másikat megszólítja.”

A bultmanni hermeneutika és annak barthi értelmezése és bírálata itt most szándékosan nem kerül részletes elemzésre; mert úgy hiszem, e kis füzetet olvasva a tanulságokat és végkövetkeztetéseket a legjobb, ha mindenki maga vonja le. A szövegek szerkezetéből és nyelvezetéből kiindulva ez a feladat érdekes kutatómunka lehet a laikus olvasó és a hozzáértő teológus számára egyaránt. Istenről és önmagamról, a Szentírás üzenetéről elgondolkodni, úgy érzem, kivételes és szép kiváltságunk. Külön érdekes, hogy ezúttal módunkban áll a teológusok levélváltásával összeolvasni a tanulmányokat, ezáltal teljesen más úton haladhatunk, mint ha csak magunkban volnánk.

„Lehetséges a teológia hatalmas és saját témáját, a Biblia üzenetét másként ábrázolni (és vajon az Újszövetségben magában az üzenet másként ábrázolható-e) mint konfliktusként, vitaként, mint egyfajta antitézisként?” - kérdezi Bultmann válaszlevelében Barth-tól, miközben tudja, hogy a vita, mint alaphelyzet szinte megfellebbezhetetlen módon röghöz kötötte mindkettejüket.  Kapcsolatuk módusza, tere tehát adott, amit viszont csakis Ők alakítanak, az a vitatkozás kultúrája, s ebben – csakúgy, mint Ügyük szolgálatában – figyelemre méltóan magasra teszik a lécet. Nehéz dolog elviselni a másikat, ha vitatkozni kell; olyan ambivalens érzésekkel viseltetünk iránta: hol tartunk tőle, hol utáljuk, hol úgy kívánjuk tőle a megerősítést, mint egy falat kenyeret; máskor meg a kétségbeesésig hiányzik tőle bármi is, az isten szerelmére, csak mondja. De a legféltettebb körülmény, a tisztelet szinte bármikor megsérülhet, s ennek tudatában válik e kis füzet igazán figyelemre méltóvá; azzal, hogy egyik legfontosabb üzenetévé a Barth és Bultmann közti teológiai (és emberi) fair playt teszi.       

Karl Bart: Kálvintól Bultmannig. Hermeneutikai Kutatóközpont, Debrecen, 2009.