Teológiai panoráma

Hans Urs von Balthasar teológiai esztétikájának második egységében tizenkét keresztény gondolkodót tárgyal, s mint már az alcím is sugallja, ezeknek a teológusoknak az életművét mint paradigmatikus jelentőségű teológiai stílusokat igyekszik bemutatni.Nem véletlen, hogy Balthasar a „stílusok” fogalmát használja, s nem például az „életművek” kifejezést. Természetesen egyfelől, ha valaki teológiai esztétikát dolgoz ki, nem is olyan furcsa, ha a stílus fogalmát ilyen szembetűnő pozícióba helyezi el. Ebben az esetben azonban ennek mélyebb okai vannak, mint az esztétika és a stílus fogalmának összecsengése.

Hozzá kell azonban tenni, hogy a svájci teológus két részre osztotta ezt a második egységet: az első részben – amelyről itt most közelebbről szó van – öt klerikus, a másodikban pedig hét laikus munkáját tekinti át a teológiai esztétika szemszögéből.Ez a felosztás kétszeresen is érdekes. Először is a laikusok túlsúlya jelzi, hogy Balthasar a klérust egyáltalán nem gondolja a laikusok fölött álló, a hívek legkiválóbbjait tömörítő, különálló csoportosulásnak. Más írásaiból is kiderül, hogy sajnálatosnak tartja, hogy a laikus megnevezés az idők folyamán lekicsinylő jelentésárnyalatra tett szert. E meglátás még hangsúlyosabbá válik e mű felől nézve, ha hozzávesszük, hogy e könyvében egy helyütt azt mondja, egy idő után sok fontos teológiai problémát elsősorban a laikus szerzők tudtak kezelni, mivel a klérusban már körülbelül az újkor kezdetétől számítva nem volt meg eme problémák irányában a kellő érzékenység.

Itt eszünkbe juthat Balthasar életútja is. Röviden erre is kitérnék mintegy jelzésszerűen. A svájci teológus 1905-ben született Luzern-ben, tanulmányait Bécsben, Berlinben és Zürichben folytatta. Német irodalomból doktorált, ami részben magyarázza finom érzékét a szövegek apró részletei iránt, valamint azt a széleskörű irodalmi műveltséget, ami a teológiai esztétika szövegein keresztül is megmutatkozik. Huszonhárom évesen lépett be a jezsuita rendbe, huszonkét évvel később azonban kilépett, mivel úgy érezte, más, „világibb” küldetése van az egyházon belül. Ez nagy áldozatokkal járt – a rend elhagyása többek közt magával vonta azt, hogy az egyházon belül nem láthatott el tanítói feladatokat –, mondhatni Balthasar az egyház laikusabb színezetű szolgálatát éppen úgy választotta, mint ahogy mások elhatározzák, hogy a továbbiakban a klérus tagjai lesznek (természetesen ez a lépés papi státusát nem érintette, ugyanis még 1936-ban szentelték pappá). 1988-ban, mintegy egész addigi munkásságának elismeréseként II. János Pál püspökké kívánta kinevezni, de a svájci teológus még két nappal a beiktatása előtt meghalt. Már ebből az élettörténetből kitűnik, hogy az egyházi szerepek problémája milyen jelentős szerepet töltött be a svájci teológusnál.

Visszatérve közvetlenül a könyvre, az öt klerikus teológiai stílus, amelyet itt bemutat, a következő szerzőkhöz köthető: Irenaeus, ágoston, Dionüsziosz Areopagitész, Anzelm és Bonaventura. Most már rátérhetünk arra is, miért használja a stílus fogalmát Balthasar. Egyrészt ezeket a teológiákat csöppet sem úgy akarja bemutatni – bár időrendbe vannak rendezve –, mintha mindegyik az előző teológiai felfogásnak csupán puszta következménye volna, a hangsúly sokkal inkább ezeknek az egyediségére helyeződik. Ezt az egyediséget már az is garantálja, hogy ezek a gondolkodók (esztétikai) teológiájukat egészen különböző pontokból kiindulva fejtik ki. Ha most az esztétikailag közvetlen releváns szempontokat akarjuk kiemelni, akkor elmondhatjuk, hogy Irenaeusnál a történelem egysége és ebből eredő szépsége, ágostonnál általában a szép kérdése, Dionüsziosznál a liturgia és a szimbolika, Anzelmnél az ész és a szabadság ragyogása, végül Bonaventuránál a teremtőt visszatükröző, a teremtett világ szépsége áll központi pozícióban. Az ilyenfajta egyediség azonban még nem volna elegendő ahhoz, hogy teológiai stílusokról beszéljünk.

A stílus felfogható úgy is, mint valaminek a minőségi kifejezése, formája, s hogy ezek a teológiák ennél az egymás mellé állításnál egyként teológiai stílusoknak nevezhetők, annak végső oka az, hogy bár különbözőképpen, de mindegyik valamiképpen ugyanazt, mégpedig a kinyilatkoztatásban rejlő tartalmat fejezi ki. Balthasar e „seregszemlével” éppen azt kívánja megvizsgálni, vagy inkább láthatóvá tenni, hogy ez a tartalom, vagyis „objektív ős-ok” hogyan formálja a teológiát. Ez a tartalom mindamellett olyan gazdag, hogy a véges teológiai próbálkozások különbözősége nem abból ered, hogy különbözőféleképpen torzítják el az adott tartalmat, éppen ellenkezőleg, a végtelen tartalommal összefüggésben teljesen természetes, ha a véges emberi megismerés és kifejezés ilyen sokféleséget produkál.

A balthasari elemzések legnagyobb erénye, hogy mindig igyekeznek eljutni, s el is jutnak az adott gondolkodó szellemiségének középpontjához, és ennek fényében, a lehető legteljesebben próbálják megvilágítani az egyes résztémákat. Ez semmi esetre sem a részletkérdések elhanyagolását jelenti, hanem azt, hogy Balthasar mindig igyekszik ezeket a részleteket bemutatni a teljes szövegösszefüggésből kiindulva.

Ha valami kifogásunk lehet ezekkel az elemzésekkel kapcsolatban, akkor az egyáltalán nem a tartalom felől közelíthet, az elemzések nemcsak korrektek, de képesek éreztetni az egyes teológusok gondolkodásának dinamikáját is – tehát, ha valami problémánk lehet ezekkel az elemzésekkel az csupán az, hogy néhol az lehet az érzésünk, hogy Balthasar a gyorsabb megértés érdekében segíthette volna az olvasót azzal, hogy jobban tagolja az elemzéseket.E helyütt csak ennyi értékelő megjegyzést tehetünk – áttekintőbb értékelésre csak akkor van egyáltalán lehetősége az olvasónak, ha az ezen részhez nagyon szorosan kapcsolódó második részt is elolvassa, mert csak ezáltal lesz teljes az a történelmi tabló, amit Balthasar felvázolni szándékozott.

értékelés: 9/10

Hans urs von Balthasar: A dicsőség felfénylése – Teológiai esztétika II/1. Teológiai stílusok. 1. rész: Klerikusok. Budapest, Sík Sándor Kiadó. 2005. Fordította: Görföl Tibor.