A thümosz története

Nietzsche A morál genealógiájában és egyéb műveiben dolgozta ki a reaktív erők uralomra jutásának – avagy a neheztelésnek – a genealogikus történetét, kezdve a zsidó és a görög ókortól egészen saját koráig. Sloterdijk Harag és idő című művében e genealogikus eljárást terjeszti ki a 20. századra, ezen belül elsősorban a kommunista és a posztkommunista társadalmakra. Más szóval a nyugati kultúra történetét úgy meséli el, hogy annak középpontjába a thümosz (büszkeség, indulat) „pszichopolitikáját” helyezi.

Erre a narratívára a szerző szerint annál is inkább szükség van, mert a thümosz mint a lélek alapvető ereje a történelem folyamán egyre inkább megbélyegzett lett vagy háttérbe szorult. Először még az Iliászban mint harag (Sloterdijk leírásában ez az európai hagyomány legelső szavaként bukkan fel) a maga teljes erejében mutatkozik meg. Később azonban Platónnál már a thümosz az ész irányítására szorul, a sztoikusok számára pedig a harag természetellenes érzület, mert ellentmond a lélek ésszerű természetének. Ágoston a gőgöt (superbia) Isten elleni lázadásként határozza meg, amely a kereszténységben – többek között a harag (ira) és az irigység (invidia) mellett – a hét halálos bűn egyikeként kanonizálódik. Bár az újkorban olyan filozófusok, mint Machiavelli, Hobbes, Rousseau, Smith, Hamilton és Hegel újra felfedezik a dicsvágy, a hiúság, az önszeretet, a becsvágy és az elismerés iránti vágy alapvető társadalmi szerepét, e szenvedélyek a 20. században újra erős elfojtás alá kerülnek, ahogy a fogyasztói kultúra az erotikus vágyak egyeduralmának megvalósítására és a büszkeség kikapcsolására (megvásárlására) tör.

Ezzel párhuzamosan a pszichoanalízis igyekszik a thümotikus jelenségeket a szexuális vágyakra visszavezetni (nárcizmus). Sloterdijk éles kritikája szerint annak érdekében, hogy ez utóbbi elmélet az emberekből pácienseket faragjon, az „emberi nyomorúság” olyan prototípusait alkotja meg, mint Ödipusz és Nárcisz. E csapdából úgy szabadulhatunk ki, ha – a platóni pszichológiával összhangban – a lélek erotikus vágyait kiegészítjük a thümotikus jelenségekkel. „Míg az erotika megmutatja nekünk a hiányzó »tárgyakhoz« vezető utakat, amelyek tulajdonában vagy közelében kiegészültnek érezzük magunkat, addig a thümotika azokat a pályákat tárja az emberek elé, amelyek mentén érvényesítik azt, amijük van, amivé válhatnak, amiként léteznek és amik lenni akarnak” – fogalmaz Sloterdijk (33).

Hogyan írható le a thümosz dinamikája? Hogy ellensúlyt képezzen a vágy szexuális energiára való visszavezetésével szemben, Sloterdijk a haragvó energia jellemzésére nem a hiány (a kielégülés hiányából fakadó harag), hanem a többlet és az adomány logikáját alkalmazza. Vagyis egy olyan logikát használ, ami addig inkább épp a szeretet dinamikájának meghatározásaként tematizálódott. A harag e logika szerint olyan energiatöbblet, amely erőinek összpontosított kibontására törekszik. A haragvó ítélete szerint a szenvedés igazságtalan és egyenlőtlen módon oszlik el a világban, és ezért akar a nála felhalmozódott többletből adományozni azon büntetlen szenvedésokozóknak, akik ekképp a hiány állapotában vannak. A haragra adott reakció az energia kimerülését eredményezheti. Az emlékezet azonban gyűlöletté transzformálva és konceptualizálva megőrizheti a felhalmozott készleteket a bosszúállás terveivel egyetemben, sőt mindezt nemzedékről nemzedékre áthagyományozhatja. Ezt nevezi Sloterdijk haraggazdaságnak, amennyiben „a haragjavakat többé már nem véletlenszerűen halmozzák fel és alkalomszerűen tékozolják el, hanem a tervszerű termelés és gondozás tárgyává válnak.” (105.) A haraggazdaság magasabb szintű szerveződése a „haragbank”, amely a lokális haragkészleteket és elszórt gyűlöletterveket gyűjti össze egy látnoki irányítás alá vont nagyszabású világforradalmi terv keretében. Így születik meg a „történelem” fogalma, amely számot ad az egységbe vont haragközösség tetteiről és szenvedéseiről: Sloterdijk szerint „minden történelem a haragértékesítések története.” (110.) A történelemben a harag spontán hevületét már a forradalmi terv átgondolt megvalósításának kell alárendelni. Vagyis a haragbanknak egyszerre kell folyamatosan szítania a gyűlöletet és visszafognia a haragot.

Melyek a thümotikus jelenségek alapján megírt pszichopolitikai történelem alapelvei? Minden politikai csoportot vagy erőegyüttest thümotikus fesztültség hat át és minden politikai tettet e feszültségek különbségei indukálnak, ami a csoportok viszonyainak megváltozását idézi elő. A politikai retorika a közösség thümotikus rezdüléseit célozza, az affektusokat egy politikai jellegű erőegyüttesbe igyekszik terelni, vagyis a retorika „alkalmazott thümotika” (40). Végül a thümotikus feszültségek éppúgy érvényesülnek a politikai testeken belül, mint azok között. Ezeket az alapelveket, valamint a thümosz imént jellemzett dinamikáját alkalmazva beszéli el a szerző a thümosz történetét, a haraggazdaságok kialakulását. Az utóbbi két évezredben a harag két legnagyobb gyűjtőedényét a haragvó Isten katolikus tana, valamint a polgárság- és kapitalizmusellenes tömegek kommunista szerveződése jelentette. E két haraggazdaságot tárgyalja a könyv második és harmadik fejezete.

A negyedik fejezetben elemzett posztkommunista állapotot az előzőekkel szemben a szerző olyan korszakként határozza meg, „amelyből hiányoznak a világra nézőpontot nyitó haraggyűjtő helyek.” (309.) A haragvó energia az „egyetemes kielégületlenség” diffúz állapotába süllyed, ahonnan már nem képes lendületet venni újabb küzdelmeihez. E „történelem utáni korban” a felháborodások és a belőlük eredő történelemkonstrukciók helyi (etnikai, szubkulturális) jellegűek maradnak, és nem egyesülnek világeszmévé. A tömegfogyasztás társadalmában a versenyt a mohóság és az irigység vezérli, a vágyakozás és az élvezet válik kötelességgé. Az új morális rend első parancsolata: „Kívánd és élvezd azt, amit csak a többi élvező személy vágyakozása érdemesként mutat meg neked!” (343.) A politika „a fogyasztóvédelem militáns intézkedéseinek rendszerévé” válik – ebben áll „a széles rétegek félelmen alapuló konzervativizmusa” és a vagyonos elitek neoliberalizmusa közötti egyetértés (350). A kommunizmustól való félelem csökkenésével a nyugati világban a teljes foglalkoztatottság helyett a vállalkozások által igényelt dinamika biztosítása került előtérbe. 2001. szeptember 11. óta azonban a korszellemet újra a fenyegetettség és az annak elhárítását szolgáló biztonsági intézkedések pszichopolitikája dominálja. E közegben „a politikai és egzisztenciális biztonság kérdése határozottan előbbre valónak bizonyul a társadalmi igazságosság rendszerével szemben”, felerősítve ezzel a saját jövőjéért küzdő közösség egységességének érzését (371-372). Sloterdijk szerint korunk kérdése, hogy az iszlám képes-e a kommunizmushoz hasonló hatékonysággal a harag világbankjává sűrűsödni, vagy – ahogy a szerző gondolja – csak addig jut el, hogy az összegyűjtött tőkét helyi akciókban élje fel.

A Sloterdijk által elmesélt narratíva valóban a történelem egy fontos és sokszor háttérben maradó aspektusára világít rá, ezért jogosnak tűnik az ezt az aspektust nélkülöző társadalomelmélet egyoldalúságával szembeni kritikája is. Ám felmerül a kérdés, hogy vajon a thümosz oly mértékű és oly módon való kiemelése, ahogy azt az alapelvek és a kifejtés esetében látjuk, nem vezet-e újabb egyoldalúsághoz? Egyrészt a harag világbankjai mellett annak nemzeti bankjai is alapvetően meghatározták és meghatározzák a pszichopolitikát és a „történelmet” (és ez a nemzetállamok korának esetében talán több, mint a harag kommunista világbankjába fektetett tőke „elsikkasztása”). Másrészt a haragbankok képződésének és vállalkozói stratégiáinak másik oldala a pénzügyi bankok és vállalkozók válságokat előidéző spekulatív műveletei. E gazdasági érdekek megint csak semmivel sem kevésbé meghatározóak az aktuális pszichopolitika vonatkozásában. Vajon – Platón Államának teóriáját még szorosabban követve – a pszichopolitikai mezőt nem inkább a három „lélekrész”, az ész (núsz), a vágy (epithümia) és az indulat (thümosz) konfliktusaként kellene meghatároznunk? Ez esetben a pszichopolitika története a különböző részek (mind gyakorlati, mind elméleti) dominancia-viszonyainak változó története volna.

Peter Sloterdijk: Harag és idő. Politikai-pszichológiai kísérlet. Fordította: Felkai Gábor. Budapest, Typotex, 2015.

A könyvből részlet olvasható a kiadó honlapján.