A theoria gyönyörűsége

„Az a szem, amely a csillagos égre tekint és megpillantja azt a se nem hasznos, se nem káros fényt, amelynek nincsen semmi közössége a Földdel és szükségleteivel, ebben a fényben saját eredetét pillantja meg. A szem égi természetű. Ezért az ember csak a szemével emelkedik túl a Földön; ezért kezdődik az elmélet az égre vetett pillantással. […] Az ég emlékezteti az embert, hogy nem csupán cselekvésre, hanem szemlélődésre is hivatott.” Feuerbach szavai mintha csak a Bacsó Béla legújabb kötetének mottójául szolgáló Hans Jonas idézetet igyekeznének alátámasztani: „a végtelenség eleme a görög theoriában a szemlélés végtelenségének potenciális kielégíthetetlenségét jelentette, amely a változatlan örökre irányult.” Azonban nem csupán a theoria értelmében vett szemlélődés (vagy „belső látás”) lehetséges tárgyáról, hanem − Blumenberg szép gondolatával − egyúttal annak alanyáról is érdemes megemlékezni, mert: „a csillagos ég egyszersmind az is, ami az embert újfent ráébreszti tulajdon létének végességére, és őt az óhatatlanul bekövetkező rezignációjában vagy kigúnyolja, vagy pedig valamely metafizikai transzcendencia puszta előterek ént mutatkozik meg számára.” Míg tehát a szemlélet tárgya folyton túlárad, túlhalad a szemlélőn, addig ő maga éppen e tárgyhoz való közelítésében eszmél önnön lehetőségére, mely − Bacsó Béla megfogalmazása szerint¬− abban áll, „hogy az ember […] gondolkodó, valamint ítélő képessége szerint kész legyen annak megfelelni, ami, több mint az általa egyáltalán megtehető és elgondolható.”

Bacsó Béla legújabb könyve ¬− a benne található nyitó tanulmány nyomán − az ironikusan semmitmondó, ám annál többet sejtető, Az elmélet elmélete címet kapta. Sokat sejtető, amennyiben a szerző azon szándékára utal, hogy a kortárs bölcseleti diskurzusok irányzat- és elméletalakító tevékenysége helyébe, az elmélet szó görög megfelelője (theoria) mögötti elfeledett jelentésréteget állítsa előtérbe. A könyv „filozófiai és művészetelméleti írások” tömör inventáriumát nyújtja, és túl azon, hogy a szerző legújabb kutatási és érdeklődési területeiről hivatott áttekinthető tablót nyújtani, egyszersmind a theoria ezen eredeti eszméjét kívánja megújítani. A Kijárat Kiadónál két-három évente rendre megjelenő „Bacsó-zsebkönyvecskék” (a kicsinyítő képző teljes mértékben a külső megjelenésre korlátozódik!) legújabb példánya is rövid, ám annál tartalmasabb és citátumokkal dúsan tűzdelt esszékből épül fel. Az olykor csupán három-négy oldalra szorítkozó kísérletek többsége már korábban megjelent folyóiratokban, vagy elhangzott konferencia-előadások, kiállítás megnyitók alkalmával. A szövegek rendkívül sokszínű és válogatott problémákat járnak körül, kezdve a konkrét műalkotást, vagy alkotói pályaképet áttekintő rövid elemzésektől (például: Olvasható- e a Faust második része?; Reduktív művészet − Megyik János műveihez) a problémacentrikus vizsgálatokon át, (Vázlat a gyűlöletről − Max Scheler; Fenomén és nyelv kérdéséhez: Husserl és Derrida; Az ego nem realitás stb.) egészen az átfogóbb tanulmányokig (Az elmélet elmélete; Tragédia és jellem − A görög tragédiához és annak elméletéhez; Az esztétikáról). Ami ezeket az írásokat a témagazdagságuk ellenére összeköti, az egyrészt a Bacsó-féle nyelvi és gondolati alakzatok sajátos mechanikája, mely sarkosan − de egyszersmind cinkosan is − fogalmazva a magyar nyelv ellen szervezett produktív erőszaktételnek is minősíthető (lásd a tömérdek germanizmust és idegen eredetű kifejezést, a különös logikájú mondategyeztetéseket stb.), másfelől az a játékos, ám sohasem tétnélküli gondolati igényesség, amely lemond a ’totalizáló gondolatok’ ön-értelmező törekvéseiről és helyébe a gondolat (végső soron uralhatatlan) tárgya iránti nyitottságot állítja. Ehhez pedig az esszé kínálkozik a legalkalmasabb formának, mely a gondolkodás mozgalmasságát és az erről folyó beszédet éppúgy lehetővé teszi, mint a „szingularitás igényét az igazságra, egészen nem-igazságának evidenciájáig” (lásd a kötetben található Az esszéről − Th. W. Adorno példája című szöveget).

A nem-igazság és a jelenségek létmódja közötti viszony a Hegel és Heidegger a tapasztalatról című esszé elején még világosabbá válik: „a megjelenő az abszolút tudás felől nézve nem egyszerűen valamiféle nem-igazság, hanem éppen egy meghatározott módon igazságát vesztett valami, amit felfogni és kifejezni a tudás legfőbb teljesítménye”. Ez azonban egyáltalán nem vezet sem az igazság deflatív felfogásához, sem pedig a megjelenő érvénytelenítéséhez; sokkal inkább az igazság felé forduló, az igazságra mindvégig igényt tartó értelem reduktív és egyszersmind regulatív ön-korlátozását jelenti. úgy tűnik, hogy Bacsó szívesen teszi le a voksát egy effajta gondolkodói-etikai alapállás mellett, így valószínűleg ennek szellemiségében teszi fel Az ego nem realitás című esszéjében a Lévinas-tól származó kulcskérdést: „az intenció tárgya már nem régebbi, mint maga az intenció?”.

E kérdés nem mellesleg a (kötetben ugyancsak sok szögből megvilágított) tapasztalat fogalmának fenomenológiai értelmezéséig vezethető vissza. Tengelyi László Tapasztalat és kifejezés című könyvéhez írott kritikájában Bacsó (Tengelyivel összhangban) a tudat előzetes várakozásait meghaladó, felülíró, áthúzó (Husserl) tapasztalat idegenszerűségéről értekezik: „maga az intencionális élmény ’tárgya’ egy állandóan változó tapasztalatot indít be, azaz valami olyan új születik, amelynek értelme nem a tudat értelemadó működésének eredménye, hanem olyan értelem, aminek felfogása még várat magára, ám ami elől aligha lehet kitérni.” Minderről, ha nem is egyedülálló módon, de kétségkívül a rendkívüli műalkotásokkal való találkozások élményei tudósíthatnak a legmeggyőzőbben; s ez biztosítja a „mű megfellebbezhetetlen elsőbbségét” is, ahogy arról Az Esztétikáról című írásban is olvashatunk.

Nem állíthatom, hogy könnyű olvasmány Az elmélet elmélete. A legtöbb írás még az avatottabb, a filozófiai beszédmódokon pallérozott olvasókat is könnyen próbára teheti. ám éppen a nehezen érthetőség és bizonytalanság ezen óvatlan pillanatai szembesíthetik leginkább az értelmezőt a megértés kielégíthetetlen és lezárhatatlan karakterével, mely talán a valódi gondolkodást lehetővé tevő nyitottság első feltétele.

Bacsó Béla: Az elmélet elmélete.
Kijárat Kiadó. Budapest. 2009.