Tisztelgés a rock előtt – se több, se kevesebb

Elöljáróban érdemes leszögezni, hogy a KOGART Házban megrendezett San Franciscótól Woodstockig – Az amerikai rockplakát aranykora 1965-1971 kiállítás korántsem kíván mindenkihez szólni, ugyanis pont azt a marihuánafüstben és alkoholmámorban úszó „hippikorszakot” tárja elénk kendőzetlenül, amely erősen megosztja a mai közönséget (is).

Sokakat lázba hoz ez a téma (megkockáztatom, hogy ők vannak többen), míg mások csak legyintenek, mondván: „Abszurd dolog tudatmódosító szerekre felépíteni egy egész zenei műfajt, és különben sem tetszik a zene sem”. Utóbbiak valószínűleg akkor sem fognak változtatni az álláspontjukon, ha végignézik a tárlatot. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy nekik is érdemes ellátogatni a KOGART Házba, ha másért nem, hát a látvány kedvéért, ami ott fogadja őket. Az a réteg azonban, amely érdeklődik a pszichedelikus rock térhódítása iránt, szereti ezt az irányzatot, netán volt valami kapcsolata vele annak idején, minden szempontból örömét fogja lelni a kiállításban.

A rock hajdan volt nagy csillagai pólók és bögrék tucatjairól mosolyognak vissza ránk ma is, a közösségi oldalakon Coelhót megszégyenítő gyakorisággal idézik közhelyesült aranyköpéseiket. De honnan is jöttek ők tulajdonképpen? Most ezzel is számot vethetünk. És ami a legizgalmasabb az egészben, hogy amiről itt szó van, az egyrészt sokunk életéhez hozzátartozik, hiszen nincs olyan messze tőlünk időben, másrészt pedig az idő múlásával kultusszá „nemesedett”: a szex, drog és rock ’n’ roll világa, amely jelen esetben már-már szükségszerűen van a vizuális kommunikáció egyik legpopulárisabb formájába, a plakátművészetbe öntve.

Simonyi András, a kiállítás kurátora és ötletgazdája, egy olyan tárlat megvalósításában nyújtott segédkezet, amely nem csupán Magyarországon, de egész Európában egyedülálló. Simonyi úgy nyilatkozott, hogy már washingtoni nagykövetként is arra vágyott, hogy fejet hajtson a rock előtt, és egészen biztos vagyok benne, hogy most, a budapesti kiállítás megvalósulásával elégedetten dőlhet hátra a karosszékében.

A San Franciscótól Woodstockig egész világon kuriózumként számon tartott kiállítási tárgyai a Denveri Művészeti Múzeumból, a clevelandi Rock and Roll Hírességek Csarnokából, illetve neves magángyűjtők kollekcióiból kerültek ki. A plakátművészet remekeit a kurátorok négy fő sorozat köré szervezték, melyek a tárlat gerincét alkotják. Ebből három, a Bill Graham nevével fémjelzett korai széria, a Chet Helms vezette Family Dog kollektíva által piacra dobott sorozat és a Victor Moscoso nevéhez fűződő Neon Rose plakátok csoportja san franciscói illetőségű, míg az utolsó, a Grande Ballroom-széria egy legendás detroiti szórakozóhelyről kapta a nevét. A tárlat vendégei a poszterek és a szövegtáblák feliratainak segítségével a leglényegesebb állomásokon keresztül követhetik végig a kor Amerikájának zenei forradalmát, és tájékoztatást kapnak a legfontosabb zenekarokról, ikonokról, legendás rendezvényekről, az ezeket érintő aktuális politikai eseményekről, sőt még a pszichedelikus rock elengedhetetlen kellékéről, az elektromos gitárról is. (Persze aki konyít valamelyest a Fender gitárokhoz, feltehetőleg nem itt avatódik majd be a hathúros rejtelmeibe.) Sajnos vagy nem sajnos, pont ez a meglehetősen informatív jelleg az, ami a kiállítás egészén végigfut, és az anekdoták tobzódó sokszínűsége ellenére is hiányt ébreszt abban, akit valóban a plakátok érdekelnek.

Az olyan kérdések, minthogy a Lucy in the Sky with Diamonds vajon tényleg LSD hatása alatt íródott-e vagy az, hogy mit jelentett az egykori amerikai szlengben a „Jefferson airplane” kifejezés roppant érdekesek ugyan, de ezek az adatok vajon nyújtanak-e számunkra elegendő pluszt a plakátokat szemléléséhez? Kapunk-e kielégítő ismertetőt arra nézve, hogy miért pont morcos indiánok és Muchától való égi tünemények szemeznek velünk a falragaszokon? Valamennyit persze igen, és immár nem is kérdéses, hogy Wes Wilsont és Stanley Mouse-t, akárcsak Gary Grimshaw-t és Rick Griffint, megihlették a feltörekvőben lévő pop-art, a szecesszió és a ’20-as évek némafilmcsillagai. De hát, aki ezt nem látja, az bizony reménytelen eset.

Egy ilyen jellegű kiállítástól aligha várhatná el az ember, hogy a művészettörténész elemző pontosságával forduljon a poszterek felé, ennek ellenére mégiscsak azt érzem, hogy a címben beígért plakátok nem képesek kilépni a zenetörténet árnyékából. Emiatt akár kudarcba is fulladhatott volna az egész kezdeményezés. Hogy miért nem tette ezt mégsem? Ennek több oka is van.

A nagy látogatottságot azzal indokolhatjuk, hogy aki nagyon szereti ez a korszakot, az akkor is imádni fogja, ha egy kicsit kevesebbet kap a plakátokból, és többet a zenetörténetből. Másodsorban azért olyan sikeres a tárlat, mert az a látvány, amely fogad bennünket a KOGART Házban, az egyszerűen felvillanyozó, a formák és színek szinte verekednek egymással minden egyes nyomaton. Lehetetlenség, hogy kivonjuk magunkat ez alól a vizuális ribillió alól, egyik keretről a másikra szalad a tekintetünk. Harmadrészt pedig – és ez már a szervezők munkáját dicséri - azért fordulhatunk a kiállítás felé olyan nagy élvezettel, mert érződik a „pszichedelikus” atmoszférára való törekvés, még ha olyan patyolattiszták is a falak, amilyen Jimi Hendrix lila bársonyzakója sohasem volt. A zenei aláfestés ennek kiváló példája. Mindezek mellett pedig a tárlat fő erénye, hogy lerí róla az a zene iránti tisztelet és szeretet, amelyek mindannyiunk sajátjai, csak esetleg más-más zenei műfajok irányában. A személyes tárgyak közelebb hoznak minket a rock nagyalakjaihoz, akik máskülönben gitárral a kezükben akadnak el két akkord között az olyan fiatal rajongók fejében, mint amilyen én is vagyok. Mindent egybevetve tehát: aki eddig kihagyta, feltétlenül pótolja!
 

BUDAPEST ROCKS!

San Franciscótól Woodstockig – Az amerikai rockplakát aranykora 1965 - 1971
KOGART
2011.09.24. - 2011.12.31.
Vezető kurátor: Simonyi András