A torinói ló

Miért éri meg a Torinói lovat választani a Terminátor 27 helyett? Mert garantáltan lesz hely a moziteremben, nem fogja nyomni a füledet a 3D-s szemüveg, nem fogsz lemaradni egy fordulatról sem, és még epilepsziás rohamot sem kapsz a sok villódzó színes képtől.

Mint egy nagy együttes feloszlásának híre, úgy rázta meg a közvéleményt Tarr Béla bejelentése, mely szerint a középkorú rendező befejezte filmes pályafutását. Marketingfogásról, vagy valódi elhatározásról van szó, nehéz eldönteni, ugyanakkor tény, hogy az egyedi stílusában rejlő potenciált nagyjából kimerítette, hiszen „tarrbélás” korszakának minden filmje ugyanarról a kilátástalan sorsszerűségről szólt, hasonló formai megoldásokkal kivitelezve. Filmjei hasonlóságához az is hozzájárul, hogy alkotótársai általában ugyanazok az emberek.

A Torinói ló kiindulópontja az a történet, mely szerint, mikor Nietzsche meglátta, ahogy egy kocsis megveri a lovát, az élmény annyira sokkolta, hogy belebolondult. Krasznahorkai László alapanyagul szolgáló írása sem sikerült vidámabbra, mint a filozófus története. Maga a film tulajdonképpen egy fordított teremtéstörténet, melyben a XIX. századi tanyán élő kocsis, (Derzsi János) lánya (Bók Erika) és lovuk kálváriáját követhetjük végig a két és fél órás játékidő során. Nem tudják befogni, se megetetni a lovat, mert megmakacsolja magát. Nem tudják behozni a vizet, mert kiapad a kút. Legvégül már tüzet sem tudnak gyújtani, és elvileg teljes sötétség borul a világra, habár a néző részesül abban a „kegyben”, hogy láthatja, amint a két főszereplő a napi egy szem főtt krumpliját kénytelen legvégül nyersen megenni.

A film rendkívül realista ábrázolásmódra törekszik, teljesen kiüresített, minimalista stílusban. Mivel nem darabolja szét túl sok információval a néző figyelmét, ezért igazán intenzíven hat. A szituációk végtelen naturalizmusát az extrém hosszú beállítások, a kietlen helyszínek, a szótlan színészek adják, ugyanakkor a filozófiai értelem kifejezéseképp és a figyelmet fókuszálandó a stilizáció és az elidegenítés is fontos szerepet játszik, elég csak a fekete-fehér képre, a narrációra, vagy az olykor felbukkanó, a környezettől teljesen idegen hangvételű, filozófiai mélységű eszmefuttatásokra gondolni. Míg Fred Kelemen kamerája nagyon kifejezően, a tempót és a hangsúlyokat diktálva siklik ide-oda a viharvert tanyán és környékén, addig a hang technikai értelemben is problémás. Egy mai mozilátogatót már az is megdöbbenthet, hogy monóban hall mindent, de ezt még lehet erényként is tálalni, hiszen így jöhet létre egyfajta minimalizmus, ha a monotematikus hangi világ egységes tömbként szól. A legzavaróbb sajátosság az, hogy a film meditatív, realista képi világától és dramaturgiájától olyan szinten elüt az utószinkron, főként a női szereplő esetében, hogy olyan érzés keríti hatalmába a nézőt, mintha egy Barátok közt-epizódot nézne éppen. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy ilyen pontosan kimunkált mű befogadását már-már ellehetetleníti és nevetségessé teszi a szereplők megszólalása. A zörejek, zajok, atmoszférikus hangok szintén hiteltelenül szólnak, egyedül a Víg Mihály szerezte vonószene az, ami a film monotóniáját, finom, minimalista esztétikáját kidomborítja és megerősíti, a maga konok, soha véget érni nem akaró ismétlődésével.

Dramaturgiai szempontból több kérdés is felmerülhet. A hitelességen ront az, hogy látszik, a szegény család tanyája a kamera optimális mozgása miatt lett gigantikus belső méretűre, gyakorlatilag befűthetetlenre építve, ugyanakkor gyönyörűen sikerült a filmben a lakótér fokozatos feltárása a néző szeme előtt. Szintén érdekes kérdés még, hogy ha a valamiféle végítélet miatt makacsolta meg magát a ló, akkor az időközben felbukkanó cigánycsapat lovai miért nyargaltak vidáman. Ha viszont csak apa és lánya személyes tragédiájáról van szó, akkor a pálinkáért betérő szomszéd filozofálása válik alaptalanná, a filmvégi sötétségről nem is beszélve.

Mindent egybevetve a Torinói ló a magyar filmművészet kiemelkedő nemzetközi sikereket elérő alkotása, mely nagyjából összegzi Tarr eddigi életművét, akár konkrét utalások szintjén is. Egy szakmai rangsor szerint a világ 13. legjobb rendezőjének tartott alkotó filmjeit az emberek vagy gyűlölik és elviselhetetlennek tartják, vagy rajonganak érte. Bármelyik állásponton is lennénk, utolsó művével mindenképp érdemes megismerkednünk ahhoz, hogy munkásságáról átfogó képet kapjunk.

A torinói ló

fekete-fehér, magyar-francia-német-svájci filmdráma, 150 perc, 2011 (16)

rendező: Tarr Béla, Hranitzky Ágnes

forgatókönyvíró: Krasznahorkai László, Tarr Béla

zeneszerző: Víg Mihály

operatőr: Fred Kelemen

producer: Téni Gábor

vágó: Hranitzky Ágnes

szereplő(k):

Bók Erika

Derzsi János

Kormos Mihály

video