A tradíció láncolata

Mennyire érdekli ma az embereket az indiai zene?

Minden országban van egy viszonylag szűk réteg (és ezt nem is a legfiatalabbak alkotják), amelyet ez  érdekel, amely hallgatóként egy kicsit beletanult, amelynek otthon esetleg vannak felvételei és előveszi és hallgatja őket, és ért is belőlük sok mindent. Ez a szűk réteg hallgat ma indiai klasszikus zenét. Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy senki más. Ez a fajta érdektelenség, ami azért a komoly műfajokkal kapcsolatban is megfigyelhető, ugyanúgy érinti az európai klasszikus zenét is. Ma már nem elég, ha valaki egy hegedűversenyt eljátszik a Stradivari hegedűjén, ma már annak 20-28 év közötti fiatal hölgynek kell lennie erőteljesen kivágott ruhában, ahhoz, hogy nemzetközi értelemben sikere legyen. Ma ilyen világban élünk! Kit érdekel ma a zene a szónak abban az értelmében, mint régen? Mennyire zene az a CD, amelyiken – ahogy rádiós szerkesztői koromból emlékszem – volt olyan, hogy egy 2:10 perces hegedűdarabot 390 snittből raktak össze! Vajon mennyire volt az igazi? A mi számunkra, akik indiai klasszikus zenét játszunk, ez egy teljesen ismeretlen dolog. mert ha én fölveszek egy felvételt, egy lemezt, akkor az is egy élő produkció lesz, pontosan ez ennek a zenének a szépsége. Az nem úgy működik, hogy a végén beülök egy gépbe és ott addig gyúrom-gyömöszölöm, ameddig olyan lesz, amilyennek én hallani szeretném.

Mi ad neked erőt, hogy mégis újra és újra kiállj a színpadra?

A döntés arra vonatkozik, hogy az ember játszik-e indiai klasszikus zenét vagy nem. Mivel ez egy élő műfaj, s mivel nem lehet kétszer ugyanazt eljátszani egyformán, így mindig más és más lesz. Addig játszik tehát az ember indiai klasszikus zenét, ameddig kiül a színpadra és ameddig élőben játszik. Tudok olyan embert is Indiában (még a nagyon képzett és nagy zenészek között is), akik nem ülnek ki a színpadra, hanem csak önmaguknak játszanak otthon a saját gyönyörűségükre, amiben semmi rossz nincs Azért sem, mert ez a zenei műfaj, ez a tradíció eredendően így alakult ki. Ezért egy olyan hangszer, mint a szitár vagy mint az észak-indiai víná, olyan halk hangszer, amely arra szolgál, hogy én fogom a kezemben és én hallom. Hogy azt rajtam kívül és a Mindenhatón kívül (akinek egyébként ez az egész szól) hallja-e még valaki, az teljesen érdektelen.

A Mindenhatón és saját magatokon kívül kinek játszotok még szívesen?

Az indiai klasszikus zene egy furcsa műfaj. Ahhoz, hogy tényleg az legyen, amiről szól, a hallgatóból ugyanannyi koncentrációt és odafigyelést kíván, mint a zenésztől. Indiai klasszikus zenét nem lehet úgy játszani, hogy én 100%-ig figyelek és koncentrálok arra amit csinálok, mert nem tudom másképpen csinálni, míg az, aki hallgatja csak úgy az érdekesség kedvéért hallgatja, mert jobb ha van körülötte valami zaj, mintha csend volna. Indiában egy jófajta koncerten, ahova szintén vájt fülű zeneértők járnak – mert nem lehetne mondani, hogy az egymilliárd emberből mindenki ott tombolna, hogy bemehessen egy indiai klasszikus zenei koncertre –, ott lehet látni a figyelmet, mert a hallgató belülről tudja és érti a zenét. Ezt Európában nem lehet megcsinálni, de ha valaki olyan mentalitással ül be egy ilyen koncertre, hogy leül egy székbe és azt mondja angolosan: "entertain me" (azaz tessék engem szórakoztatni, és majd én eldöntöm, hogy te hatottál-e rám vagy sem), onnantől kezdve vége a dolognak, ha nem úgy ül le, hogy résztvevője ennek az alkotásnak. Hiszen ő is a résztvevője ideális esetben, egy rága előadása ugyanis egyszeri és megismételhetetlen, soha nem lesz kétszer egyforma. Nem ugyanazt a rágát fogom kiválasztani, ha ugyanott játszom is tízszer egymás után, mert abban az adott pillanatban az a visszacsatolás, ami a hallgatóságtól jön, az dönti el, mi lesz az, amit az ember eljátszik. Tehát a hallgató is résztvevője ennek a folyamatnak, ugyanúgy állítja elő a "végterméket" (de csúnya szó!),  mint amennyire én. Ha ő nem akar résztvevő lenni, hanem csak semleges megfigyelő, akkor nem lesz az élményből semmi.

A koncerteken előre megbeszélitek, hogy mit fogtok játszani?

Nem beszéljük meg és azt sem beszéljük meg, hogy mi lesz a  következő rága. Ez kifejezetten a szólista privilégiuma. És én olyan rágát választok mindig, amihez nekem pillanatnyilag kedvem van, vagy amit a hely szelleme és a közönség sugalmaz. Tehát soha nem beszéljük meg, hogy mit játsszunk majd, de nemcsak ezt nem beszéljük meg. Egy jó tablás sem tudja előre milyen ritmikus ciklust, vagyis milyen tálát fog játszani, és sokszor még én sem. Amikor viszont meghallja az első két hangot, utána már tudja, hogy mi lesz az. Ugyanis az indiai zene a világ utolsó fennmaradt élő zenei nyelve. Most ezt hosszú lenne elmesélni, hogy mit ért a zenetudomány az élő zenei nyelv fogalma alatt (Európában például a barokkban volt utoljára ilyen élő zenei nyelv). Ez attól élő, hogy ha én holnap összetalálkozok egy tablással Új-Delhiben, le tudok ülni vele egy koncerten játszani anélkül, hogy bármit megbeszéltünk volna. Mert ő is tudja, hogy kell reagálnia, és én is tudom.

Hogy találtatok rá az indiai zenére?

A Calcutta Trió 1976-ban alakult. Akkoriban egy Magyarországon tanuló Srí Lanka-i fiú játszott velünk, akit Surya Kumarnak hívtak. Aztán megkeresett Szalai Péter, aki akkor úgy 16-17 éves lehetett, hogy hallott valami tablás zenét és tanulni szeretne, s tudnék-e neki segíteni. Akkor ugye már volt Calcutta Trió, de körülbelül egyéves szünetekkel, mert én akkoriban sokat voltam kint Indiában. Aztán 1980-tól Péter is bekerült az együttesbe, és azóta megszakítatlanul együtt játszunk. Abban az időben istenigazában külföldön nem is játszottunk, csak egészen elvétve. Hiszen az akkor még egy zártabb világ volt a 80-as évek legelején. Később kezdtünk azért ide-oda menni, játszottunk Indiában évente, Magyarország környékén, Svájcban, Németországban, Angliában, Skóciában, Olaszországban, Romániában, Banglá Déshben... vagyis sokfelé.

Hogyan választottátok épp ezt a nevet az együttesnek?

Az indiai zene egy határozottan és jellegzetesen individuális műfaj. Pandit Ravi Shankarnak sose jutott volna eszébe, hogy a Shankar Quartetet megalakítsa. Ez a Calcutta Trió talán nem a legjobb ötlet volt, de eredetileg szükségesnek tűnt, hogy be lehessen azonosítani, miről van szó. Mert ha úgy hirdettek volna akkoriban egy koncertet, hogy Kozma András szitárművész estje, kutya se ment volna el rá, hisz azt se tudták az emberek, mi az, hogy szitár. (Ma ugyan sajnos még kevésbé tudják.) Ezért nem volt így jó, és ezért találtunk ki egy ilyen fantázianevet és ez megmaradt. Mostanában az a vicces, hogy a város neve megváltozott, Calcutta visszakapta a régi Kolkata nevét és tőlünk is megkérdezték, nem akarjuk-e az együttesünk nevét Kolkatára változtatni, de szó sem lehet róla. Ha egyszer így alakult ez már így marad. Calcutta lehet, hogy már nincs, Trió még van!

Hogyan kezdődött az érdeklődés egyáltalán India iránt?

Nálam vagy úgy általában?

Mondjuk elsősorban nálad.

Engem nemcsak a zene érdekel, 6 éves korom óra foglalkozom Indiával és nemcsak a zenei oldaláról.

Azt, hogy 6 éves korod óta érdekel India spirituális okokkal vagy a véletlennel magyarázod?

Nem tudom, hogyan magyarázzam. Kisfiú voltam, amikor a nagyapám lovagoltatott a térdén és indiai meseszerű történetekkel szórakoztatott, azért mert ő már akkor egyszer volt Indiában 1902 táján három napig! És mégis ez neki egy hatalmas élmény maradt. Emlékszem, beleborzongtam, mikor hallgattam. Nekem ez valahogy nagyon fontos volt, nem tudom pontosan az okot.

És úgy általában hogyan alakult ki a világban az indiai zene iránti érdeklődés?

Úgy kezdődött, hogy a 60-as évek táján mesterem, Pandit Ravi Shankar tiszta véletlen folytán megismerkedett George Harissonnal a Beatlesből, és ez az ismeretség kapta őt a hírnév szárnyára. De ez egy felszínes érdeklődés volt akkoriban, egyfajta divathullám, ami egyébként egyszerre zajlott a hippimozgalommal, s az akkori indiai trenddel. Minden, ami indiai volt, az divatos lett: az indiai ruhák, az indiai konyha satöbbi. De ez természetesen elmúlt. És azok közül, akik elkezdtek indiai zenét tanulni a 60-70-es években, azok közül a 90%-uk lemorzsolódott, mert az érdeklődésük felszínes volt. Maradt pár országban egy-két ember aki ezt komolyan vette. Aztán a 90-es évek derekától, pláne most már a XXI. században ez a folyamat megváltozott. Hiszen felnőtt több, mint két generáció nagyjából úgy, hogy ezek a mai fiatalok már nem tudják ki volt Ravi Shankar, noha a 60-70-es években még mindenki tudta. Nekik már egy szitár nem jelent semmit, csak egy hangszínt, amit szerintük egy szintetizátoron is elő lehet állítani.

Azután itt van ez a – ami az én szememben szubjektív borzalom – az ún. világzene, ami semmi másból nem áll, mint hogy összekevernek olyan alkotóelemeket, amiket találunk a spájzban és remélik, hogy a csokitorta és a véres hurka összekeverve jó elegyet fog alkotni. Amikor elkezdik, ők se tudják, csak reménykednek, hogy a végére kisül belőle valami jó, valami használható. És miért? Azért mert amennyire a zene még egyáltalán létezik (most az élő zenei műfajokról beszélek), ott már minden együtt van mindennel, ott már szinte mindegy, hogy egy élő ember tablázik-e egy nem tudom milyen formációban vagy pedig ezt egy gép csinálja helyette. Ezekből a kevert műfajokból és világzenés dolgokból, én egyet hallottam eddig, ami az indiai klasszikus zenéhez kapcsolható, és amire azt mondom, hogy abban volt valami. Ez az eredeti Shakti együttes volt. De nem ma, és nem 10 évvel ezelőtt, hanem 1977-78-ban. Az egy olyan próbálkozás volt az akkor nagyon fiatal Zakír Hussainnal és John McLaughlinnal, hogy abban volt valami eredetiség is. A Shakti indiai zene akart lenni, csak éppen nem teljesen indiai hangszereken és nem egészen azon az alapon, keverve picit az észak- és dél-indiai dolgokat. De az nem európai zene volt, Csak akkor az emberek ezt nem tudták róla. De egy pusztán jó zene és egy mély és tartalmas zene közt nagyon-nagy a különbség van.

Te hogyan viseled ezeket a változásokat?

Nézd, immár 37 éve van Calcutta Trió, azt hiszem körülbelül 4000 koncertet adtunk életünkben összesen. A Marczibányi téri indiai zeneklubunk van vagy harmincvalahány éve szintén (jó most már ritkábban, mint régen, csak havonta egyszer). Aki indiai klasszikus zenét játszik, az addig játssza, ameddig él. Régebben Szalai Péterrel mi nagyon sokat voltunk együtt, pontosabban leültünk és játszottunk, beszélgettünk is sokat. Egy idő óta Péter viszont játszik mindenféle más dolgokban, egy bizonyos értelemben másfelé indult el zeneileg, én pedig megmaradtam annál, ahol elkezdtem. Én indiai klasszikus zenét játszom, sose játszanék semmi mást, soha nem állnék össze semmilyen más zenekarral, mert annak nem volna értelme, nincs fontossága. Én egy zárt struktúra vagyok. Engem köt az, amit megtanultam a mesteremtől egész életemben, s természetesen ez az, amihez ragaszkodom is. Én egy olyan tanítványi láncolat egy szeme vagyok, amely 150 generációra nyúlik vissza. Ezzel nem lehet játszani, mert a zenémben felelős vagyok elődeim küzdelméért, hagyományaiért is.

Említetted a mesteredet. Te ezzel hogy vagy, neked is voltak tanítványaid?

Igen, sokan is. Egész magas szintű ugyan nem, mert kétféle embertípus van, aki az elmúlt 30 évben elkezdett Magyarországon az indiai zene iránt érdeklődni és megkeresett engem: az egyik, aki zeneileg nagyon tehetséges, de halvány fogalma sincs arról, hogy ez a dolog miről szól, de jó zenei tehetsége van, a másik pedig, aki pontosan tudja, miről van szó az indiai zenében, de semmi zenei tehetsége sincsen. Hogy ebből valami legyen, a kettőnek együtt kéne járnia. De én peches voltam Péterrel együtt, mert szinte egy sem volt ilyen. Azzal a különbséggel, hogy a Péter türelmesebb volt és sokakat tanított úgy, hogy tudta, hogy teljesen reménytelen. Én viszont keményebb dió vagyok, egy kevésbé megengedő típus, és kirúgtam szinte az összes tanítványomat egy idő után, mert így nem volt értelme. Nekik se volt jó, és nekem se. Hozzátartozik a dologhoz, hogy én nem tanítok pénzért, vagyis szabadok a választásaim.

Miért nem?

Azért, mert itt áll mögöttem tudásban körülbelül 140 generáció, akik mind ezért éltek évszázadokon át és nem tehetem meg, hogy annyi pénzt kérjek, amennyit ez az egész érne, mert azt senki sem tudná elviselni. Ergo, nem kérek semmit, mert ennek nincs megfizethető ára. Száznegyven generáció akkumulált tudását nem lehet 2028.-Ft+ÁFA-ért áruba bocsátani, ez nevetséges lenne. Ezért az ember vagy ingyen tanít vagy sehogy. A másik oldal az, hogy ha az ember pénzért tanít, a tanítványnak elvárásai lesznek vele szemben. Márpedig egy mester-tanítvány kapcsolatban nem lehetnek ilyen értelemben elvárások. Én addig taníthatok valakit függetlenül, amíg független vagyok én is, és nem köt engem az, hogy akármi történik, muszáj neki 1 óra 10 percig nyomni a sódert, mert ezt fizette meg... Szóval így nem lehet indiai zenét tanítani. Egyébként is olyan európai embereknek, akiknek nem ez az életük középpontja, nagyon nehéz ezt átadni. Tehát más ilyen hülye, mint én, aki az életét feltette erre és közel 40 éve ezt csinálja, az Magyarországon nincs. Pedig az ilyen embereket szívesen tanítanám. De nincs ilyen és máshol sincs sajnos.

Az engem nem érdekel, hogy indiai zene címén mi megy Svájcban vagy Amerikában. Engem maga a tradíció érdekel, ami Indiában az eredeti formájában, a gyökereiben mind a mai napig megvan és létezik. A többi az értéktelen felszín. Ha valaki azzal a céllal kezd el indiai zenét tanulni, hogy majd ez lesz az élete, akkor nagyon meg kell választania például a mesterét is. Ha viszont csak meg akar a zenével ismerkedni, azzal sincs semmi baj. A probléma mindig ott van, hogy valaki profi szinten csinálja, amit csinál vagy műkedvelő szinten. És itt a különbség az, hogy mondjuk leül tablázni a Szalai Péter a maga 30 éves tapasztalatával és tudásával és leül mellé egy műkedvelő, aki másfél-két évet tanult, és az átlagember Európában nem fogja tudni mi a különbség köztük. Ha az embernek műtétre van szüksége, akkor ugye a legjobb sebészt keresi fel, ha repülni akar, egy tapasztalt pilótára szeretné bízni az életét, de a művészetben ez nem így van. Ott úgy gondolják minden jó, ami hihetőnek hangzik –pedig nem az.

Az indiai klasszikus zenében, mint minden művészeti műfajban szép szinuszos görbék vannak, van mikor fantasztikusan nagy előadók, művészek vannak jelen és utána jön egy hullámvölgy. Majd megint elkezdődik egy hullámhegy. Ilyen volt a XX. század közepe, második fele Indiában. Együtt volt Pandit Ravi Shankar, Ali Akhbar Khan, Nikhil Banerjee, Hariprasad Chaurasia, Amjad Ali Khan, Bhimsen Joshi, Ustad Alla Rakha... folytathatnám a neveket. Ma már nem ugyanaz van Indiában sem. Az, hogy ezek a zenészek így hirtelen megjelentek együtt, és én ott voltam és hallgattam éjjel-nappal őket, azért ez inspirálólag hat az emberre. De nem lehet egyszerre befogadni ezt az egészet. Indiában ma legalább hatvan egyetem van, aminek van indiai klasszikus zenei tanszéke és ott bemegy valaki, elvégzi és kap egy szép diplomát. Na de, attól ő még nem lesz koncertképes zenész, mert akik a topra kerülnek klasszikus zenei viszonylatban, azok csakis az ún. mester-tanítvány viszonyban tudják ezt megtanulni (szankszkritül: guru-sishya-parampara) és semmi köze sincs ahhoz, hogy ő elvégezte-e az egyetemet vagy sem. Tehát az, hogy valaki elvégez egy zenei tanszéket, az semmit sem jelent, csak arra jó, hogy kineveljen egy olyan zeneértő réteget, akik többet és jobban fognak érteni az indiai klasszikus zenéhez. Ez kétségtelen. De amúgy, a hagyomány értelmében semmi értelme sincs.

És akkor hogy ismerhető fel a hitelesség?

Ott nincs papír, ha kint vagyok Indiában és benne vagyok ebben az egész zenei miliőben. Akkor mindenkiről tudom kicsoda, nem kell erről papírt mutogatnia. Mindenki tudja a másikról, hogy kinek a tanítványa és az kinek a tanítványa volt. Ezek teljesen köztudomású dolgok. Európában pedig az emberek azt mondanak, amit akarnak, vagyis öncélúan össze-vissza beszélnek. Mindenki úgy fényezi magát és a saját karrierjét, ahogy tudja. De ezekkel a dolgokkal nem kell foglalkozni.

És nincsenek előítéletek, hogy európaiként indiai zenét játszol?

Persze európaiként indiai zenét játszani nehéz dolog, mert Európában rengeteg az előítélet. Ezért szeretünk Indiában játszani, mert az indiaiaknak nincsenek előítéleteik, csak arra kíváncsiak mennyire vettük át mestereink tradícióját, és mit tudunk esetleg ehhez egyénileg hozzátenni. Őket nem érdekli az én bőrszínem, de Európában ez másként van. Pandit Ravi Shankarral egyszer erről beszélgettünk: ha az indiai klasszikus zene közel 4000 éves tradícióját vesszük, onnantól kezdve az alapjai ugyanazok, mint ma. 140-150 generáció azért élt, azért zenélt, hogy ez a tradíció fennmaradjon. Ezt a „láncolatot” nem lehet semmibe venni Európa közepében ülve, valamiféle ideológia alapján, hogy „de hát én ezt jobban tudom”. Tehát amikor én kiülök és eljátszom egy rágát, abban benne van annak a százvalahány generációnak a zenei tudása, amit ők életükben összegyűjtöttek. Mert nem volt rádió, nem volt televízió, sem Internet. Tehát 6 éves korától egy zenész 96 éves koráig szinte semmi mást nem csinált, mint éjjel-nappal zenélt. És ha éjjel-nappal zenélt, akkor tudott egy mikroszkopikus méretű valamit hozzátenni a tradícióhoz. Így maradt fenn a tradíció és így alakult ki az, hogy ez ugyanaz, mint ami volt. Ezt nem lehet megváltoztatni, mássá tenni, nem lehet kívülről jövő érvekkel megváltani. Ezt az ember vagy csinálja egy életen át, azaz ebben él, vagy inkább ne is csinálja. Ez egy nagyon nehéz ösvény, nagyon kemény vállalás, de mindenki maga dönti el, vállalja-e vagy sem. Én magam, hatvanévesen is, még fiatalnak, éppen csak beérett zenésznek számítok a tradíció szerint. Akkor nem volt értelmetlen számomra ez az út. Ha húsz év múlva újra megkérdezel, akkor is ugyanezt mondom majd, mint ahogy húsz évvel ezelőtt is ezt mondtam.