Tragédia 2011

Nem volt egyszerű bejutni a színházi évad végén bemutatott Az ember tragédiájára, akkora érdeklődés övezte a Nemzetiben a 2002-es nyitóelőadás után ismét színpadra állított Madách-művet. Mindez szokatlan népszerűség egy általánosan „nehéznek” titulált darab esetében, amely a korábbi Szikora-rendezés alkalmával kishíján éjfélig igényelte a közönség türelmét. Ám az előadás körül tapasztalható puskaporos hangulat – egyrészt bizonyos jelenetekkel, másrészt a rendezővel, Alföldi Róberttel és az általa vezetett nemzeti teátrum igazgatásával foglalkozó parlamenti felszólalásokhoz köthetően – jócskán az új bemutatóra terelte a figyelmet, aminek köszönhetően az idei évadra jutó öt alkalom mindegyikén maximális helykihasználtság volt tapasztalható – ideértve a lépcsőkre váltható párnajegyeket is.

Egy helyre azonban hiába is klikkelt bárki a virtuális jegyfoglalás során, arra ugyanis a Tragédia-előadások idején egy szereplőnek van kizárólagos használati joga: Lucifernek. László Zsolt még a kezdés előtti percekben foglalta el a zsöllye számára kijelölt pontját, hogy innen, közülünk szólítsa fel az Úrt alakító Blaskó Péter maga mellé. Feltételezhetően senki nem tabula rasaval érkezett az előadásra (gondoljunk csak a már említett felfokozott sajtónyilvánosságra), és nagyjából be tudja lőni, ha az egyik aznap este főszerepet játszó színész ül le a szűk környezetében. Ez a körülbelül tucatnyi néző közvetlen kapcsolatba kerülhet az előadással, ami egy speciális élményt biztosít a számukra, kiváltképp, mikor a színpadra tartó „sátáni lény” – amúgy hozzá nem illő udvariassággal – araszol el a széksorok között. A rendezés később is áthelyezi a játékteret a közönség oldalára, amikor Ádám (Szatory Dávid) elhagyja a földi világot és a könyöklőn imbolyogva halad az ovális nézőtér origója felé, attól félve, mikor esik rá valakire, miközben lassan beereszkedik a nagy üvegcsillár is, alig karnyújtásnyira merevedve meg a középen ülők feje fölött.

Ez az előadás nem tart éjfélig, már tízkor befejezik, és csak a (2011. március 25-én például felállva zajlott) tapsolás miatt kerülünk ki valamivel negyed tizenegy után. A radikálisan meghúzott darabot lendületesen hozzák működésbe a színpadon, a különböző színekhez rendelt kulcsmotívumok (kőburkolat, pódium, fotelek, plüsszív) fokozatosan lepik el a színpadot, kirajzolva előttünk a (Lucifer által megidézett) történelem lerakott „hordalékát”, amivel együtt létezve kénytelen az ember újra és újra hitet és/vagy ideológiát találni, és elköteleződni. Ádámot a csüggedést elutasító és az emberi nemben bízni akaró idealistaként láthatjuk, aki a kezdeti képhez képest, amikor még laza farmergatyóban és pólóban láthattuk Évával (Tenki Réka), nagy utat jár be. A kettejüket elválasztani igyekező Lucifer szó szerint lábbal tiporja el a köztük lévő köteléket, hogy aztán vízióból vízióba kalauzolja az emberiség ifjú ősatyját. László Zsolt játéka a hasonlóan jól sikerült Tartuffe-alakítását juttathatja eszünkbe, ahol a mostanihoz hasonlóan valamiféle behatárolhatatlan, egyedi karakterízt fedezhetünk fel, amitől kimondottan emberivé válnak a megformált figurák, és amitől mindkét szereppel jól tud azonosulni a néző, negatív jellemük ellenére (már ha ez a fajta értékítélet kijelenthető ilyen direkt módon).

Fontos rendezői döntés az Úr megmutatása, itt ugyanis Balskó Péter (a szerepkörök összevonása révén még gyakoribb) jelenléte nem tartja távol a „Nagy Mű” alkotóját egy transzcendens szférában, hanem lehetőséget ad viszonyba lépnünk vele, mint ősz szakállú, bottal járó öregemberrel, aki azért a mikrofon által dörgedelmesen tud megszólalni, és a forgószínpadnak köszönhetően botorkálás nélkül is képes a helyváltoztatásra. Rajtuk kettőjükön (és az Eszkimót alakító Stolh Andráson) kívül a szereplőket mind a fiatal, húsz és harminc közötti korosztályból választották ki. Tenki Réka – akit a Katona Jószef Színházból hívtak meg a szerep eljátszására – különleges karaktere egy izgalmas, egyszerre tiszta és már kiforrott Évát ad ki. Mellette Szatory Dávid meggyőző alakítása egy nagyon mai fiatalembert formál, telve mindazzal a tettrekészséggel és reménykedéssel, amely egy szárnybontogató huszonévesben még megtalálható.

Az időnként lankadó figyelmet újult erővel lökik tovább az egymást követő színek nyitásai, amit nem egyszer kísér a tömeget alkotó szereplők által megformált énekes tánckoreográfia. Nagyot szólnak még az olyan hatásvadász eszközök is, mint a vörös kontúrral világító több méteres feszület, amelyen fel-le másznak a szereplők, a nyitott tetejű fehér sportkocsi, ami kényelmesen elfér a játékba hozott tér mélységében, a színpadra bezúduló homokfüggöny, ami a bűnbeeső emberpárt sújtja porba, valamint a középen lógó hatalmas, fehér térelem, amire az előadás több pontján mozgóképet vetítenek.

A 2002-es rendezés elhagyta a darab megkövesedett zárómondatát, és helyette egy feltörő vízsugár kínálkozott végső válaszul az Ádám által felvetett aggályokra. A mostani előadás egy pillanatra úgy tűnt, hasonló megoldáshoz fog nyúlni, amikor egy ugyancsak fontos, évai mondat („Anyának érzem, oh! Ádám, magam.”) Ádám fülébe súgva hangzott (vagyis nem hangzott) el a színen, ám kisvártatva hangosan is megismétlésre került az örömteli hír, ami különösen szép kiemelése rendezői oldalról a darab által felkínált megoldásnak. A frissítően ható és dramaturgiailag jól kivitelezett átalakítások végeredményben egy a szélesebb közönségréteg számára is befogadható, a darab mondanivalóját jól tolmácsoló előadássá állnak össze a Nemzetiben, attól pedig nem kell tartani, hogy ennek a Tragédiának csak a „reklámfüstje” lenne nagy.

Madách Imre: Az ember tragédiája

Nemzeti Színház

Rendezte: Alföldi Róbert

Szereplők: Blaskó Péter, Szatory Dávid, Tenki Réka m.v., László Zsolt, Stohl András, Bánfalvi Eszter, Ducsai Ábel, Előd Álmos, Gáspár Kata, Gerlits Réka, Mészáros Piroska, Radnay Csilla, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földi Ádám, László Attila, Makranczi Zalán, Mátyássy Bence, Váncsa Gábor e.h.

Közreműködik: Bondor Letícia, Farkas Sándor, Herceg Klaudia, Kolompár Erik, Lakatos Róbert, Menyu Csaba, Pallós Nikolett, Rézműves Roland, Szalóki Dávid, Tóth Tamás

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Daróczi Sándor

Zene: Szemenyei János

Koreográfus: Gergye Krisztián

Dramaturg: Vörös Róbert

Rendezőasszisztens: Kolics Ágota, Tüű Zsófia

Bemutató: 2011. május 6.

A képek forrása a PORT.hu. Fotó: Puskel Zsolt