A tragikus hős esete a lelkiismerettel

Milyen hatással lehet az ókori görög kultúra tanulmányozása a jelenkorra? Egyáltalán van-e relevanciája manapság? Ha van is valamiféle kapcsolat a két kor között, jelenthet-e többet puszta érdekességnél a kultúra megismerése, kutatása? Ezekkel a kérdésekkel néz szembe Mogyoródi Emese tanulmányai írása közben, és ezekre hívja fel olvasói figyelmét is. Ezekhez a végső kérdésekhez olyan problémák vizsgálata során jut el, amelyeket morálpszichológiai szempontból vesz szemügyre. Vajon ismerte, ismerhette az archaikus és klasszikus görögség a „lelkiismeret” vagy akár az „erkölcsiség” fogalmát? Nietzsche, illetve Hegel óta elterjedt a vélekedés, hogy az archaikus görögök gyakorlatilag nem rendelkeztek ilyen fogalmakkal, nem létezett „erkölcsiség”, Szókratész volt az, aki életével, tanításaival fordulópontot jelentett a görögség történetében. Azonban szerzőnknek az a célja, hogy bebizonyítsa, az archaikus görögséget megjelenítő Akhilleusz és a klasszikus görögséget reprezentáló Szókratész között épp annyira nem létezik szakadék, mint amennyire kettejük és a modern kor között sem.

A Gondolat Kiadó Electa című sorozatában megjelent kötet hét tanulmányt fűz össze tematikus rendbe. Az első két tanulmány az archaikus kort, Homérosz Iliászát elemzi a lelkiismeret, valamint az erkölcsi szabadság tekintetében. További három írás többek között Platón Államát és Gorgiaszát értelmezi az erkölcsös élet nyomait kutatva, míg az utolsó két tanulmány Szókratész személyét, tevékenységét és lelkiismeretességét vizsgálja.

Mogyoródi Emese úgy véli, Akhilleusz története olyan morálpszichológiai elképzeléseket mutat, melyektől nem idegen a lelkiismeret eszméje, hiszen az Iliászban fontos szerep jut olyan fogalmaknak, amelyek csak erkölcsileg értelmezhetők: themisz (isteni törvény), nemeszisz (erkölcsi felháborodás), aidósz (szégyen, becsület, a közvélemény tisztelete). Akhilleusz előtt nem is lehet ismeretlen a lelkiismeret vagy akár az erkölcsi szabadság fogalma. Az Iliászban láthatjuk, hogy megkeményíti szívét, és felhagy a harccal. Így Patroklosz halálát követően a lelkiismeret önvádként felbukkan Akhilleuszban, ami azonban gyorsan át is fordul bosszúvágyba. Ezt a lelkiismereti vádat egy tudati szkizma okozza, mely két „én” – az aktuális és az ideális – között feszül. Az „ideális Akhilleusz” ugyanis szereti Patrokloszt, együtt érez vele, megvédi, ám az „aktuális Akhilleuszt” haragja elvakítja, és egocentrizmusa ellehetetleníti a másik iránt érzett szeretetet, ami tragédiába fordul.

Ha a lelkiismeretről beszélünk, ki kell térnünk más morálpszichológiai fogalmakra, így az erkölcsi szabadságra is. De miért is olyan fontos kérdés ez? Az ókori görögség esetében gyakori vád az isteni determináció, mivel, ha az ember az istenek játékszere, akkor nincs ráhatása a sorsára, nincs szabadsága, így nem is vonható felelősségre erkölcsileg. Ebben az összefüggésben szerzőnk értelmezése alapján a történet központi eleme a jóslat, mely szerint Akhilleusz kétféle élet közül választhat: vagy hosszú életet él, öregen hal meg, de ismeretlen marad, vagy mindenki ismerni fogja a nevét, de fiatalon, csatában pusztul el. Akhilleusz ismeri végzetét, így a harctól való visszavonulása értelmezhető sorsa előli menekülésként is. A tragikus eseményt követően a hérosz nem képes elfogadni sem Patroklosz, sem a saját halálát, így elveszíti saját emberségét, világrenden kívüli állapotba kerül: „az emberek és istenek közötti határt ostromolja” (50.). A hőshöz érkező Priamosz szánalmat kelt Akhilleuszban, aki elmélkedésbe merül az emberi sors végességéről, és hihetetlen belső küzdelem eredményeként kiadja Hektór testét. Ez már valós erkölcsi tett, mivel teljesen független minden külső kényszertől: nem isteni parancsra történik meg, hanem egy olyan belső küzdelem során, mely nem közte és az istenek elvárásai, hanem a sorsa miatti düh és végzetének elfogadása között dúl. Döntésével, mellyel kiadja Hektór testét, mutatja, hogy belenyugszik abba, hogy az isteni jóslat által determinált vég elkerülhetetlen, tehát elfogadja halandóságát, és ezzel együtt emberi mivoltát is. Igaz, a jóslat eleve elrendeltsége határozza meg Akhilleusz történetét, de Mogyoródi megcsillantja a háttérben megbúvó erkölcsi szabadságot. Azt, hogy hősünk sorsa hiába megváltoztathatatlan, ennek ellenére vívódásai során eljuthat egy olyan erkölcsi tetthez, melyet nem befolyásolnak sem az istenek, sem a sors keze. 

A következőkben elhagyjuk az archaikus kort, és már csak utalások szintjén térünk vissza hozzá. A klasszikus korba, Szókratész filozófiájához vezet el minket a szerző, lerántva a leplet a platóni dialógusokról, és feltárva Szókratész mögéjük rejtett tanait. Szókratész alapvető elvárása a szerző szerint, hogy el kell ismernünk tudásunk korlátoltságát, mivel csak az isteneknek lehet végtelen tudása: el kell fogadnunk, hogy mint emberek, végesek vagyunk. Ezt nevezi Mogyoródi pathosznak, közös emberi állapotnak.

A szóban forgó három tanulmányban három témát érintünk: a társadalmi szolidaritás, az írástudók szerepe a diktatúrák kialakulásában és fenntartásában, valamint a barátság szerepe a filozófiában. Az első szöveg esetében Platón rámutat, hogy Kephalosz és Thraszümakhosz a „többet akarást” (pleonexia) csakis másokkal szemben képesek értelmezni, nem ismerik a szolidaritást. Az előbbi másokat becsapva szerezte nagy vagyonát, mivel a feltétlen jót látta benne, az utóbbi az „igazságosságot” mint a hatalmi elit érdekeinek kiszolgálóját látja, így számára az „igazságtalanság” az egyetlen módja annak, hogy az egyén érvényesíthesse érdekeit. Platón velük ellentétben nem valakivel/valakikkel szemben, hanem valakikkel együtt képzeli el a „többet akarást”. Hiszen csak a többiekkel együtt érhet el „többet” annál, mint amennyire önmagában képes volna, csak így lehet az egyént kiteljesíteni.

A soron következő szövegben Gorgiasz mint az írástudó – a rétor – archetípusa jelenik meg. Tudományát értéksemlegesként állítja be, így ha a tanítvány rossz célokra használja tudását, nem ő a felelős. Ugyanakkor állítja, hogy képes átadni tudását helyesről és helytelenről. Önellentmondása abból származik, hogy képtelen elfogadni intellektusának limitáltságát. Felelőssége ezért éppen abban áll, hogy bölcsességének és képességeinek mindenhatóságába vetett hite miatt hallgatóságát inkább emocionálisan manipulálandó gyermekeknek látja, és nem racionálisan meggyőzendő lényeknek. Ez egyfajta elitista politikai diskurzust eredményez, mely az úr-szolga viszonyra épül, és könnyen válik negatív eszközzé. Ehelyett az emberi pathoszra épülő diskurzus egyenrangú partnerekként kezeli a feleket.

A harmadik tanulmányban nemcsak a pathoszra történő ráeszmélés áll a középpontban: Szókratész a bölcsesség keresését is ugyanilyen fontos erénynek tekinti. De csak az lehet a bölcsesség barátja, aki meri vállalni filozófiájának esetleges cáfolatát, valamint beengedi morális paradigmájába az olyan erényeket, mint a mértékletesség, az igazságosság és a józan belátás. Kalliklész példáján látjuk, hogy milyen az, amikor valaki elnyomja magában a szégyent, nem vesz tudomást a közös emberi állapotról, vagyis a pathoszról, így pedig elveszíti az összhangot magával. Ezért nem lesz képes közösségben élni, és nem lesz képes a barátságra sem, így a bölcsességnek sem lehet barátja. Szókratész figyelmeztet: aki figyelmen kívül hagyja a pathoszt, aki nem barátja a bölcsességnek, az előbb-utóbb olyan helyzetben találja magát, ami ellentétes az általa elérni kívánt céllal.

A filozófiai tételek kifejtése után a tanulmánykötet rátér a lelkiismeret tényleges vizsgálatára, és felfedi Szókratész lelkiismeretességének lényegét. Így érünk el az utolsó két szöveghez, amelyek a befejező, harmadik fejezetet alkotják. Szerzőnk az általános vélekedéssel ellentétben nem tekint Szókratész alakjára fordulópontként a lelkiismeret szempontjából, mivel már fentebb kimutatta, hogy az archaikus kor is ismerte a fogalmat. Tagadja, hogy Szókratész daimónja azonos lenne a lelkiismeretével, ezzel szemben úgy véli, hogy a delphoi jóslat vezethet minket nyomra a Szókratész lelkiismerete utáni kutatásban. A jóslat értelmezésének következtében – mivel nem fogadta el szó szerinti értelmét – Szókratész rádöbben, hogy azért bölcs, mert tisztában van tudatlanságával, és arra jut, hogy egyedül az isten bölcs, az ember tudása korlátozott. Ez az emberi „nemtudás” tudatosítása, és a tudásra való törekvés az, amit a jóslat bölcsesség alatt érthet. Mogyoródi rámutat, hogy ebben rejlik Szókratész lelkiismeretessége is. Szókratész a jóslat hatására ráeszmél küldetésére: az embereket rá kell ébresztenie tudatlanságukra, és meg kell őket mentenie a hübrisz bűnétől. Szókratész megkérdőjelezi azt az archaikus elképzelést, miszerint a személyiség értékét az határozza meg, hogy a közösség hogyan vélekedik róla. Ugyanakkor azzal, hogy a dialógusokból ismert elenkhosz módszerével vizsgálja az állam vezetőinek ismereteit és erkölcseit, nem az autoritást akarja kétségbe vonni, hanem az illegitim vagy hamis autoritást, ezzel viszont egy másik archaikus nézetet támogat, amely szerint a pozíciók birtoklásának jogosságát mindig bizonyítani kell. Tehát – a vádakkal ellentétben – Szókratész a hagyományt nem elveti, hanem újraértelmezi.

Szókratész és Akhilleusz. Két teljesen más és mégis annyira hasonló személyiség. Akhilleusz félisten, hérosz, aki hosszas küzdelem révén találja csak meg helyét az istenek és emberek közötti űrben. Szókratész a „forradalmi konzervatív”, aki a radikálisoknak túl hagyományőrző, a konzervatívoknak pedig túl felforgató. Mindketten köztes lények, és ahogy Akhilleusz, úgy Szókratész esetében is bekövetkezik a tragédia, ami azonban előre vetíti Athén tragédiáját is, ami abból fakad, hogy elnyomja lelkiismeretét, megöli Szókratészt.

Akhilleusz és Szókratész. Eleinte hajmeresztő párosításnak tűnt, de érdeklődéssel fogadtam a könyvet, és Mogyoródi Emese tanulmánykötete végül igazi csemegének bizonyult. Azt hiszem, mások sem fognak csalódni benne, akikhez közel áll az ókori görögök kultúrája, történelme. Olvasása némi előzetes tudást igényel ugyan a témában, de a stílusa gördülékeny, könnyen követhető – összességében egy nagyon informatív művet vehet kezébe az olvasó.

MOGYORÓDI Emese, Akhilleusz és Szókratész; Morálpszichológia és politikafilozófia a görög archaikus és klasszikus korban, Budapest, Gondolat Kiadó, 2012. 191 oldal