A tudás megismerése
Tegyük fel, hogy egy könyvben azt olvassuk: „Egy kijelentés akkor igazolt valaki számára, ha körülményei olyanok, hogy jól teszi, ha elhiszi az adott kijelentést.” (16.) Bár azelőtt nem is gondolkodtunk ezen, a könyv egészének színvonalára tekintettel elfogadjuk az állítást. Ugyanakkor feltevésünkhöz tegyük hozzá azt is, hogy a könyv írója eredetileg figyelmetlenségből ezt írta a mondatban: „nem jól teszi, ha elhiszi”. A szöveg így is maradt egészen a nyomdába kerülésig, ám a mi példányunkból egy sajtóhiba miatt a „nem” szócska kimaradt.
Az ehhez hasonló helyzetekben, amikor egy szerencsés véletlen (példánkban a „nem” szó kitörlődése a szövegből) váltja ki egy balszerencse (a „nem” szó beírása a szövegbe) hatásait, az olvasás nyomán létrejövő véleményről (amely megegyezik az idézett sorral) kevesen hajlandók azt gondolni, hogy az tudás lenne. Egy ilyen esetre hívta fel az episztemológusok figyelmét 1963-as cikkében Edmund Gettier, és ezzel azt kívánta bizonyítani, hogy a klasszikus definíció, amely a tudást igazolt igaz hitként értelmezi, nem lehet kielégítő. Mert bár a példánkban szereplő mondat igaz, és el is hisszük, ráadásul egy megbízható könyvre támaszkodva tesszük ezt, tehát igazoltan vélekedünk így: a tudás szót aligha alkalmaznánk esetünkre. Gettier rövid cikkét akár paradigmaváltóként is felfoghatjuk: egészen új diskurzusokat indított be a tudás mibenlétéről a filozófiában. Forrai Gábor itt bemutatott könyve azokat az elméleteket hivatott ismertetni, amelyek a Gettier-probléma középpontba kerülése óta születtek, akár a Gettier-jelenség inspirálta őket, akár nem.
Kezdjük pedáns módon a könyv előszavával, amely in medias res vezet minket az ismeretelmélet (az episztemológia, vagy ha úgy tetszik: „tudásfilozófia”) legfőbb kérdéseihez. Ezek egyrészt fogalmi kérdések (pl. Milyen esetekre használhatjuk a tudás és az igazolás fogalmait?), másrészt forrásokkal kapcsolatos kérdések (pl. Milyen forrásai lehetnek tudásunknak és vélekedéseink igazolásának?), harmadrészt módszerekkel kapcsolatosak (pl. Milyen módszerek segítségével juthatunk tudás birtokába?), végül a könyv egy negyedik típusú kérdéscsoportot hoz fel: a kritikai kérdéseket (pl. Vajon tudunk-e egyáltalán bármit, amiről azt hisszük, hogy tudjuk?). A könyv vállalása, hogy a fogalmi kérdéseket átfogóan tárgyalja, és hogy az olvasót bevezesse a forrásokra vonatkozók közül a nem tapasztalati úton nyert megismerés irodalmába, illetve hogy a kritikai kérdések közül ismertesse a két legátfogóbb, a szkepticizmus és a relativizmus problematikáját. (A módszerre vonatkozó kérdések csak illusztratív célokból kerülnek elő.)
A szerző kötetében a különböző kérdések és a különböző válaszok jobbára pártatlan bemutatását tűzte ki célul. Ez tökéletesen sikerül is a tudás hagyományos elméletét és a Gettier-problémát megvilágító fejezetben, valamint a rákövetkező négy fejezetben, ahol is az igazolás kortárs elméleteit fejti ki, valamint a szkeptikusok kételyeit és a rájuk adható válaszokat vázolja. Az igazolásnak alapvetően négy elmélete játszik főszerepet a kortárs vitákban. Ezek az elméletek az alábbi két kérdésre adott válaszokként rendezhetők el. Vajon lehet-e egy hit önmagában igazolt? Ez a kérdés a fundácionalizmus és koherentizmus közötti ellentétet jellemzi: a fundácionalisták szerint a válasz igen, a koherentisták szerint azonban csakis hiteink koherens rendszere biztosíthat igazolást a rendszer részét képező hiteknek. A következő kérdés azt firtatja, hogy vajon szükségesek és elégségesek-e a saját reflexiónk által megközelíthető körülmények ahhoz, hogy igazoltan hihessünk valamiben? Az internalizmus a kérdésre igenlő választ ad, az externalizmus azonban az igazolást ahhoz köti, hogy az adott hitet eredményező megismerési folyamatunk általában valóban sikerre vezessen – ehhez pedig a külső körülményeknek kell kedvezniük, és nem pusztán reflexiónknak kell alátámasztania egy hit elfogadását. A szkepticizmusról szóló fejezet itt – egy bevett hagyományt követve – nem a mindenre kiterjedő kételkedést, hanem csupán a külső, fizikai világ megismerését övező aggályokat és az ilyen típusú szkepszissel ellentétes gondolataink alátámasztását mutatja meg. Eddig tart a könyvnek azon része, amely az ismeretelmélet minden kézikönyvének részét képezi, és ezeket korrekten, tárgyilagosan is kezeli a szerző, a könyv további fejezetei – bár szerintem valóban az ismeretelmélet legizgalmasabb aspektusaihoz vezetnek el – némileg önkényesek, kiválasztásuk a szerző preferenciáin múlt.
Mindenre kiterjedően azonban nem tudok egyetérteni Tőzsér János BUKSZ-ban megjelent könyvajánlójának megállapításaival, miszerint Forrai e „szabadon választott” témák beiktatásán kívül „egyetlen ponton sem részrehajló”.[1] Mivel Tőzsér a könyvet tankönyvként értelmezi, ezért úgy véli, minőségének fokmérője a semlegesség. Egy ilyen bevezető könyv esetében ezzel nem feltétlenül értek egyet, hiszen ha egy szerző meggyőződésesen hisz egy elméletben, a tisztesség keretei között azt is megteheti, hogy amellett kiemelten érvel, elfogultságnak is tekinthető véleményének deklarálásával pedig lehetővé teszi az olvasó számára a kritikus ítélkezést (a nemzetközi episztemológiai irodalomban is találunk széles körben megbecsült ilyesféle könyveket). A következő anomáliára azonban érdemesnek tartom felhívni a figyelmet a szóban forgó könyv esetében.
Általában egy-egy álláspont ellen és mellett szóló érveket Forrai mindig igyekszik egyenlően porciózni. Ez alól mégis felfedezni véltem kivételt: az a priori (tehát a tapasztalattól független) igazolás tagadását és az ezzel több szálon is összefüggő naturalizált ismeretelméleti irányzat tárgyalását. Míg az a priori megismerés lehetőségét tárgyaló alfejezetek a bemutatott nézetek kritikájával fejeződnek be, addig a tapasztalásra nem szoruló tudás gondolatát elvető irányzatnak szentelt rész a nézet ellenvetéseket visszaverni képes tartalékaival zárul. Ugyanez igaz a naturalizált ismeretelméletre is: a könyv alapján ez az irányzat a kritikusainak könnyedén válaszol, míg a saját állításai mellett szóló érvek minden látszat szerint makulátlanok. Tekintve, hogy az utolsó szakaszban leírt naturalizálás jórészt az addig tárgyalt ismeretelméleti megközelítés kritikájának tekinthető, így ez a zárlat kicsit agyon is csapja a könyvben elmondottakat. Ha korábbi cikkei alapján úgy vesszük, hogy a szerző hajlik az a priori ismeretet védelmébe venni és a naturalizált episztemológia kísérleti ágát kritikával illetni[2] – akkor itt valószínűleg e hajlamok túlkompenzálásáról van szó.
Ezt leszámítva a könyv célkitűzéseit rendre elismerésre méltóan teljesíti, és kifejezetten hasznos olvasmány. Ügyes megoldás, hogy minden fejezetét egy szakirodalmi áttekintő követi, ami lehetővé teszi, hogy a főszövegből kimaradó vitákra, példái forrásaira itt utaljon a szerző, és elhagyja az olvasást néha-néha megzavaró lábjegyzetek szerepeltetését. Örömmel konstatáltam, hogy Forrai a különböző cikkekből unalomig ismételt példák helyett sokszor szellemesebbekkel áll elő, és azt is, hogy helyesen mutatja be: tudás, vélekedés és igazolás az episztemológiában technikai fogalmak, nem egészen a hétköznapi szóhasználat módjára működnek. Ezért aztán maradhat is némi félsz bennünk: ha például lemondunk arról, hogy megtartsuk a hit és a vélekedés szavaknak akár a magyar nyelvben meglévő árnyalatait, és felcseréljük őket egy uniformizált zsargonnal, nem veszítünk-e el ezzel valamit?
A könyv e kifejezéseket az angolszász szakirodalom mintájára kezeli, és csupán az analitikus (jobbára angolszász) filozófia megközelítéseit tárgyalja – talán ez utóbbi ténynek illett is volna hangot adni, ha már a kontinensen megjelenő műről van szó, még ha a külföldi szerzők konformizmusa e téren meg is bocsátható. A könyv a legnagyobb (szándékolatlan) gesztust a kontinentális felfogás szerzőivel szemben a relativizmusról szóló fejezetben teszi, illetve az analitikus–kontinentális szembenállást átlépő Richard Rorty gondolkodásának ismertetésekor – ám a kontinensen sem csak relativisták nyüzsögnek, így az ő felhozása egyértelműen nem minősül reprezentatív példának.
A könyvet arra tekintettel is olvastam, hogy a kortárs analitikus ismeretelmélet főárama vajon valóban leíróként határozná-e meg önmagát, ahogy Forrai egy már említett cikkében tette.[3] Bár úgy hittem, a diszciplína normativitásával vagy épp deskriptivitásával kapcsolatban az előszóban kellett volna megemlékezni, végül beláttam, hogy a kérdés komplexitása indokolttá teszi, hogy erről csak a legutolsó fejezetben essen szó. Addig legföljebb csak olyan megjegyzésekkel találkozhatunk erre vonatkozóan, hogy „az egyes emberek tudásfogalmai [nem] egyeznek tökéletesen” (19). Ha ezzel egyes kérdéseket valóban ki lehet kerülni, ahogy a könyv ezt megengedi, akkor az a helyzet, hogy aligha igazán érdemes belevágni az ismeretelméletbe vagy technikai fogalmainak megalkotásába – mindenki magára van utalva saját episztemológiájának megteremtésében, a filozófusok dolga ténylegesen csak egyes személyek, csoportok nézeteinek tudomásunkra hozása lehet. (Talán ez adja a cím motivációját?) Az utolsó fejezet a kérdést összetettebben tárgyalja, leírás és előírás nem is olyan egyértelmű viszonyát problematizálva, a tanulság – úgy tűnik – mégis az, hogy az episztemológusok általában szeretnek magukról egy normatív vállalkozás képviselőiként gondolkodni.
A Kortárs nézetek a tudásról természetesen minden ismeretelmélet iránt érdeklődőnek ajánlható, sőt. Mindenkinek erősen javallott, aki analitikus filozófiával foglalkozik. Hiszen a filozófia különböző diszciplínáiban is előbb-utóbb előkerülnek a tudással kapcsolatos kérdések – és inkább előbb, hiszen már a témával foglalkozás legelején kérdésessé tehető az, hogy miként is jutunk róla tudáshoz. Ezzel összefüggésben említendő meg, hogy a könyv korábban tárgyalt előszava az ismeretelmélet egy fontos ágának kérdéseit hagyta ki: ez az ág a tudás különböző területeire (tudomány, etika, vallás stb.) vonatkoztatva boncolgatja az episztemológia fontos problémáit. Így bár sok nemzetközi ismeretelmélet-tankönyvbe kerülnek be ezekről szóló fejezetek, itt ilyenekre ne számítsunk. Kárpótlásként a gazdag példaanyag inspiráló kiindulási pontokat nyújthat.
Bár lehetne még folytatni a könyv tárgyalását, száz szónak is egy a vége. Hisz végeredményben azt kell megállapítanom, hogy ennyire jól tagolt, világosan építkező és egyértelműen fogalmazó, ráadásul tartalmas könyvet itthon sajnos csak ritkán vehetünk kezünkbe. Szépséghibája, hogy az olvasó, ha akar, majd’ minden oldalon felfedezhet egy elírást vagy nyelvhelyességi hibát. Ugyanakkor ez a könyv arra is jó példa, hogy egy igazán elismerésre méltó mű esetében az ember hajlandó megfeledkezni ilyen apróságokról – még ha sok is van belőlük. Így jóllehet csak remélni tudom, hogy Forrai szövegébe nem kerültek olyan bakik, mint a bevezetőmben említett, mégis bizonyos vagyok abban, hogy ez a kötet közelebb visz a tudás és az igazolás megismeréséhez.
Forrai Gábor: Kortárs nézetek a tudásról. Budapest, L’Harmattan, 2014.
Ajánlott cikkeink:
Such Dávid: Summa Metaphysicae (Tőzsér János: Metafizika)
Paár Tamás: A csodálatos elme (Az Elmefilozófia szöveggyűjteményről)
[2] Ld. Forrai Gábor: „Logikai konvencionalizmus”. Magyar Filozófiai Szemle 2011/1: 77-101. Valamint Forrai Gábor: „Filozófiai intuíciók és az experimentalista kihívás”. In uő. (szerk.): Filozófiai intuíciók – filozófusok az intuícióról. Budapest, L’Harmattan, 2013. 129-146.
[3] Így fogalmazott: „Az analitikus ismeretelmélet, legalábbis annak kemény magja, amelyben a […Gettier-féle…] esetek dominálnak, elsősorban azzal foglalkozik, hogy ténylegesen milyen szempontok alapján tulajdonítunk hiteinknek episztemikus értéket – mikor tekintünk valamit tudásnak, mikor tekintünk valamit igazoltnak, stb. […] Ez a vállalkozás értelmező, deskriptív jellegű, vagyis nem normáink megalapozását célozza.” Ld. uo. 141. Vö. Paár Tamás: „Filozófiai intuíciók – filozófusok az intuícióról”. BUKSZ 2014/4: 372.
Facebook-hozzászólások