Uralom az ember ellenében?

A James McAdams szerkesztette A modernitás válsága című kötetben publikálásuk sorrendjében megtalálható esszék 1939-1960 között keletkeztek, és a The Review of Politics folyóiratban jelentek meg. A folyóirat ’39-ben azzal a céllal jött létre, hogy a politikát elsősorban filozófiai és történelmi szempontból közelítse meg. Az ilyen jellegű kutatást a minőségileg egészen új diktatúrák megjelenése, valamint a pusztító európai háború réme, majd tapasztalata indukálta. A folyóiratból válogatott szövegek az európai történelem traumájának, a totalitarizmusok kialakulásának lehetséges magyarázataiként kerültek egy kötetbe. A cikkek mindegyike valamilyen konzervatív, vagy akár tradicionalista és részben keresztény választ keres, az események szövete mögött, a megvalósult történelem hátterében meghúzódó gondolatok eredetét kutatva. A The Review of Politics szorosan kapcsolódik a Notre Dame-i Egyetemhez, ugyanakkor szerzői között számtalan nem keresztény gondolkodó is található. Az egyes megfogalmazott nézetek néha szembeötlő különbségeket mutatnak szerzőjük politikai nézeteinek vagy társadalmi hátterének függvényében. Az esszék szerzői a totalitarizmus mint történelmi esemény mögött eszmei torzulásokat véltek felismerni, amelyek történelem felettiek, egyetemesek. Válaszaik éppen ezért nem egyszer a teológiából és a metafizikából táplálkoztak.

A szöveggyűjteményt Mezei Balázs írása vezeti be, amely az egyesült államokbeli konzervatív esszé kialakulását vizsgálja, majd kitekintést ad a műfaj hazai kibontakozására is,¹ míg a kötet zárótanulmányában a szerkesztő, McAdams mutatja be a Review of Politics folyóirat születését. Az első esszé a kötetben Jacques Maritaintől A teljes humanizmus és a modern idők válsága, amely a folyóirat első számában jelent meg. A szöveget megelőzte a szerző 1936-ban publikált Az igazi humanizmus című könyve, amely az esszében leírtak bővebb kifejtését tartalmazza. A Maritain által kultúrfilozófiai jellegűnek (tehát nem metafizikainak) nevezett írás a humanizmus vizsgálatát tűzi ki célul. A humanizmus – meghatározása szerint – egy olyan eszmei áramlat, amelynek célja, hogy felmutassa az ember eredeti nagyságát, lehetővé téve, hogy gazdagodhasson mindabban, ami számára a természettől fogva és történetisége által adott. A klasszikus – a középkor végén megjelent – humanizmus ősbűne Maritain szerint az antropocentrizmus volt, amely az embert önmaga számára elégséges entitásként kezelte. Ez a szemlélet kizárta a természetfeletti és a vallásos tapasztalatot, odavetve az embert az ész uralmának. Maritain szövegében bemutat irracionális ellenhumanizmusokat is: Nietzsche és Kierkegaard filozófiáját, vagy a kálvinista Karl Barth reakciós, archaizáló teológiáját. Míg az utóbbi két kísérletet csak elhibázott keresztény válasznak tartotta, addig Nietzsche válaszát egyenesen gőgös, önpusztító, értelemgyűlölő erőszakkultusznak nevezte. Ezekkel szemben ajánlotta fel a keresztény humanizmust, amely nem elszigeteli a józan észt, hanem megbízva abban, megnyitja azt Isten felé. Ez a megtestesülés humanizmusa, mert általa az isteni alászáll az emberi világba; ez a tomizmus szelleme, amely a történelem sajátos időbeliségét összekapcsolja a teremtés gondolatával, így adva értelmet annak. Maritain a türelem keresztény szellemiségében látta a kiutat a kommunizmus türelmetlen áloptimizmusából és a fasizmus és nemzetiszocializmus pesszimista emberképéből, voluntarista bizalmatlanságából.

Aron Gurwitsch az 1945 áprilisában megjelent esszéjében, amely A kortárs nihilizmusról címet viseli, már a II. világháború végét látva elemezte azt a nihilizmust, amely szerinte a totalitárius rendszerekhez vezethetett. Az a nihilizmus, amely egyes szociológiai és pszichológiai irányzatok következtében alakult ki, és nem veszi figyelembe a racionalitást, nem közvetlen oka a totalitarizmus kialakulásának, de azzal párhuzamos jelenség. A vizsgált gondolkodásmód, a kortárs nihilizmus Gurwitsch szerint naturalista filozófiai alapokkal bír: olyan állításokra épül, melyek szerint az ember hasonló a többi élőlényhez, csupán élettani felépítése tesz számára lehetővé nagyobb találékonyságot, így idővel egyre összetettebb viselkedési formákra is képes. Az ember – ezen magyarázat szerint – hasonló az idomított állatokhoz: képes bonyolultabb hitek, gondolatok és szokások kialakítására. Gurwitsch alapvetése ezzel szemben az, hogy az ember a többi élőlény között kitüntetett létező. Racionális mivoltában képes megragadni az egyetemes igazságot a vélekedéssel, vagy korhoz és helyzethez kötött meggyőződéssel szemben. Ha a naturalizmust követve az embert teljesen visszavezetjük pszichológiai tényezőkre, valamint társadalmi és történeti körülményekre, akkor elveszítjük a racionalitást, amely képes az igazság megragadására, és egy olyan világot alkotunk, amelyben csak vélekedés létezik. Idővel könnyebb lesz elfogadnunk a tömeg által elénk állított vélekedéseket, mert a kényelmünket az szolgálja. Így egy rendszer, egy társadalom, a környezetünk pillanatnyi (látszólagos) haszna lép az igazság egyetemes kívánalmainak helyére. A vágyainknak alávetett nézetek uralma a relativizmus előtt nyit ajtót, mert az igazság könnyen válhat egy társadalmi osztály vagy egy faj igazságává.

A totalitarizmus gyakorlata mögött ugyanez az elv húzódik meg: az emberekkel bármit el lehet hitetni, az emberek bármerre terelhetőek, komfortosan állnak bele a különböző korok diktálta trendek medrébe. Az intellektuális becsület helyét átveszi a propagandista hatékonyság, amely a szenvedélyekre és az ösztönökre, nem pedig az értelemre alapoz. A totalitarizmusokat Gurwitsch a fent leírt nihilizmus legjellegzetesebb képviselőinek tartotta.

Leo Strauss Természetjog és történeti megközelítés című cikke Gurwitschéhoz hasonló érveléssel keresi a vélekedés felett álló igazságot. Az esszé kiindulópontja a szerző életművét is átjáró szempont: hogy ti. megalapozható egy természetjog-koncepció, amely egy változatlan és örök igazságfogalomból következik. Ez egy racionális fogalom, amely magasabb észhasználatot követel, éppen ezért nem is ismerhető meg mindenki által. Strauss itt Platón barlang-hasonlatának értelmezését nyújtja: a barlang a vélekedések világa – aki a barlangból a napfényre jön, az megláthatja az igazságot. A vélekedések a lényegüket tekintve változóak. A vélemények összeadódása azonban válhat parancsolóvá: közdogmává és világnézetté. A közdogma válaszadási kísérlet, amely a választ nem az igazságból, hanem a társadalmi akaratból és a konvencióból, vagyis önkényes és esetleges döntésekből meríti. Ezt az álláspontot nevezi a szerző historizmusnak. A historizmus Strauss szemében olyan történeti szemlélet, amely nem kívánja elhagyni a barlangot, hanem a filozófiát az adott kultúrához, civilizációhoz, az érvényes „Weltanschauung”-hoz köti. A totalitarizmus maga is egy vélekedés, közdogma, amelyet elfogadtunk, amibe beletörődtünk. A történelmi tapasztalat a vélekedéssel szemben azt mutatja, hogy az emberi gondolkodásnak megvannak a nagy témái, amelyeket minden korszak a maga eszközeivel akar újragondolni. A filozófia feladata, hogy az egészről alkotott véleményeket az egészre vonatkozó tudással váltsa fel. Amennyiben erre a filozófia nem képes, az Strauss szerint annak köszönhető, hogy a filozófia teljesen átpolitizálódott és felhagyott a lét és a létezés végső horizontjának kutatásával. Strauss javaslata mindenképpen figyelemre méltó, mert megvan benne a természetjog történelmi vetülete: a természetjog valóságát a vélekedéssel szemben ugyanis a történelmi tapasztalat nagy témái mutatják meg, amely valóság így a politikumnak is alkalmazható viszonyítási pontként szolgálhat.

Érdekes részét képezi a kötetnek Eric Voegelin értékelése, melyet Hannah Arendt A totalitarizmus eredete (1951) című könyvéről írt. A kötet közli Arendt válaszát is, majd McAdams válogatásában itt találjuk Arendt egy 1956-os cikkét Tekintély a XX. században címmel, amely tematikájában kapcsolódik a recenzióra adott válaszban megfogalmazottakhoz. Arendt a totalitarizmus kialakulását a nemzetállamok hanyatlásával és az ezzel párhuzamosan kialakult „haszontalanná vált tömegek” megjelenésével magyarázta, de ezt Voegelin az érett középkor óta folyamatosan erősödő szektásság terjedésével egészítené ki: a totalitárius mozgalmak az emberi természet megváltoztatására törekedtek. Voegelin megragadta Arendt egy mondatát: „Az emberi természet forog itt kockán, s úgy tűnik, e kísérletek nem az ember megváltoztatásában, csupán lerombolásában eredményesek.” (167.) Az emberi természet megváltoztatására való törekvés pedig a nyugati civilizáció intellektuális hanyatlása, az emberi természet mint érvelési alap helyébe ugyanis próba-szerencse alapon születhetnek új világrendek a történelem nagy laboratóriumában, amelyek bizonytalan jövőt eredményeznek.

Arendt a válaszában megengedi annak a lehetőségét, hogy kapcsolatot feltételezzünk a liberalizmus, az immanentizmus és a totalitarizmus között, de ezt a kapcsolatot egyáltalán nem tartja olyan döntőnek és veszélyesnek, mint ahogy azt kritikusa, Voegelin leírta. A modern társadalmakat olyan tömegnek látja, amelynek a régi korok társadalmaihoz képest már nincsen közös érdekük, már nincs konszenzus, amely összetartaná a közösséget. A közös érdek hiánya az otthontalanság és a gyökértelenség érzését kelti, a tömegek pedig atomizálódnak. Ezek az atomizálódott tömegek adják aztán a nyersanyagát azoknak a tömegmozgalmaknak, amelyekben a tagok „összepréselődnek”; az én, az önös érdek elveszítésével a modern tömegek egynek tűnnek. Az emberi természet elveszítésének veszélyét Arendt nem metafizikai, sokkal inkább politikai értelemben írta le. Az ember akkor veszíti el a lelkét, az emberi természet akkor deformálódik véglegesen, amikor az emberi szabadságot átmanipulálja, majd megszünteti egy totalitárius rendszer. A totalitárius uralkodó feladata, hogy szabaddá tegye az utat az általa felismert determinált történelem kibontakozása előtt, megszabadulva az emberi spontaneitás minden lehetséges bizonytalanságától. Arendt felismerte a szektás történelmi determinizmus tendenciáját, amely a totalitárius elméletek mögött meghúzódott, azonban erre a kihívásra nem metafizikai, hanem politikai és társadalmi szempontból is használható válaszokat keresett, például a spontaneitás igényének kifejezésével.

Russell Kirk a Szociális igazságosság és tömegkultúra című írásában vérbeli konzervatívként fogalmazza meg az igazságosság helyes fogalmának igényét. Az igazságnak ő is magasabb eredetét keresi egyrészt a kereszténység, másrészt a platóni igazságosság-idea által megalapozott fogalomban. Ez egy valós tartalmú és nem pusztán üres fogalmi alapú igazságosság, amely a kommutatív és a disztributív igazságosság helyes arányában áll. A kommutatív igazságosság akkor érvényesül, ha két ember mindkettejük számára előnyös módon cserél javakat vagy szolgáltatásokat egymással. Míg a disztributív igazságosság azt jelenti, hogy mindenki részesül abban, ami neki jár. Ez az osztó igazságosság nem azt jelenti, hogy mindenkit egyenlővé kell tenni úgy, hogy mindenkinek egyenlő javakat biztosítunk. Kirk megközelítésében különbözőek az emberi személyiségek, különbözőek a korok, a lehetőségek és az adottságok is, amelyekben az egyének részesülnek. Különbözőek a képzettségek, a társadalmi meghatározottságok, a tehetségek, de még az ízlések is. Ezek függvényében és arányában az egyének különböző mértékben részesülhetnek a javakban. Egy leegyszerűsített egyenlőség-elv, amely mindenkit uniformizál, nem ad lehetőséget arra, hogy az egyéni képességek kibontakozzanak. Ehelyett el kell fogadnunk – Kirk megközelítésében – a társadalmi különbségeket, és ezek tükrében kell segítenünk egymást. A tömegkultúra szerinte éppen a fent leírt uniformizálódásnak a jele. Az esszé kivehetően az egyenlőség kiterjesztése ellen, illetve a marxizmus osztályok közötti különbségeket felszámoló eszméi ellen íródott.

A teljesség igénye nélkül ismertettem a kötetben helyet kapott néhány esszé lényegesebb gondolatait. Ez az összefoglaló is rámutat arra, hogy kellő elvi és elméleti megalapozottság hiányában – hiszen a magasabb megalapozás igénye köti össze a kötetben közölt írásokat – az egyes politikai gondolatok könnyen manipulálhatják az embert, főleg akkor, ha a társadalom, mint korunkban is, nélkülöz fontos kötőanyagokat.  A felvetett javaslatok abban mindenképpen kapcsolódnak egymáshoz, hogy kutatják a politikai gondolat természetfeletti, vallási, természetjogi vagy metafizikai megalapozását. Ez alól talán Arendt és részben Kirk javaslata képez kivételt, akik az itt közölt szövegeikben nem keresnek magasabb magyarázatokat a politikai gondolkodás megalapozására. Annak ellenére, hogy ők tartózkodnak az egyetemes magyarázatoktól, érzékenyen húzzák meg a határokat és jelölik meg azokat a gondolkodási sémákat, amelyek már alkalmatlanok arra, hogy az emberi együttélés alapjaivá tegyük őket.

A kötetben szereplő szövegek a 20. század problémáira keresik a válaszokat. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy az egyes közölt gondolatmenetek absztrakt, megegyezésen alapuló, sokféle jelentéssel bíró fogalmakra (emberi természet, természetjog stb.) építenek politikai érveléseket. A teológiai vagy metafizikai jellegű elvont kritériumok azonban – nézetem szerint – nemegyszer nehezen használhatóak egy politikai érvelésben. Mindezzel együtt módszereik és 20. századi problémákra adott válaszaik alkalmasak lehetnek a továbbgondolásra, akár kortárs politikai kérdések értelmezésekor is.

A. James McADAMS (szerk.): A modernitás válsága. Budapest, Századvég, 2014.

¹ A szöveg egy változata itt olvasható. Részletekben pedig itt és itt.