A városi nyulak mozgásban - URBANRABBITs

A színház az előadóművészetek azon ága, amelynek keretében közönség előtt színjáték útján, beszéddel, mozdulatokkal, zenével, tánccal, hanghatásokkal és látványelemekkel történeteket mutatnak be, gyakran más művészetek eszközeit is felhasználva – szól a definíció. Esetünkben ez a más művészet nem kevesebb, mint maga a cirkusz, annak minden humorával, komolyságával és lélegzetelállító bravúrjával együtt. Ha valaki pedig azt gondolná, hogy a kettő nem fér meg egymás mellett, vagy a cirkusz nem művészet, az URBANRABBITs bebizonyítja: a műfajok közti határok vámmentesen átléphetők – a művészek és a közönség legnagyobb örömére.

A társulat tizenhat tagja Franciaország leghíresebb artistaképzőjének, a Châlons-en-Champagne-ban található Centre National des Arts du Cirque (CNAC) művészeti akadémia  huszonegyedik évfolyamának végzősei. Diplomamunkájuknak is tekinthető produkciójuk elkészítésére a Krétakör Társulat művészeti vezetőjét, Schilling Árpádot kérték fel, akivel a sikeres együttműködés valamint a több hónapos megfeszített munka során kialakult az immár elkészült (de teljesen sosem végleges) darab. Az URBANRABBITs-nek keresztelt, körülbelül kétórás műsor Franciaországban kezdte el három hónapos turnéját, melynek utolsó állomása Budapest.

Írónő gépel a pódium szélén. A porondon szétszórt lapok közt egy fémkarikával fiatal fiú táncol, az írógép monoton kattogását lassan felváltja egy nagybőgő borongós hangja. Fölötte egy, a teljes színteret beterítő trambulinon lépked, táncol és „kötelet érint” egy másik szereplő. Azonban mielőtt annak minden allegóriájában felfoghatnánk a két szinten játszódó drámát, például az előre megírt életforgatókönyvek közt lavírozó ember küzdelmét, vagy csupán megtapsolhatnánk a látványos bemutatót, már változik is a kép: egy tucat artista villámsebességgel szereli szét az eddigi berendezést, s már egy fiatal lány ül a világ tetején, Kalevala-szerű mesét mondva nekünk szerelemről, barátságról, magányról. Cirkusz és színház észrevétlen folyik egymásba, nem tudjuk, hol végződik az artista és kezdődik a színész, annyira harmonikusan képesek kölcsönösen kifejezni egymást a gondolatok, eszközök és mozdulatok.

A produkció egy pillanatra sem veszít intenzitásából, szellemességéből és fiatalos lendületéből, ami talán az éppen említett újszerű és bámulatos keresztmetszetből fakad. Az URBANRABBITs rózsaszín lakókocsija a (városi?) korlátokat széttörve kirepül a mindenségbe, vagy épp a mezei nyúl mutálódik urbánussá – a vándorcirkuszként megérkezett társulat megragadja hangszereit és cigányos vidámsággal csap a húrok közé, nevet és nevettet fiatalság-ittas bódulatában – azonban velük együtt a vándorszínház is megérkezik; a hangszerek elhallgatnak, a szertelen vidámság szempillantás alatt elrepül, s egyetlen harmonika tesz recsegve mementót a Beckett-dráma-szerűen Godot-ra váró két, egyszerre felnőttségük minden súlyát felfogó ifjú mellett. A lendület megmarad, de feltárulnak a mélységek és az emberi kérdések; a kötéltáncban már nincs se kötél, se tánc; azonban mielőtt elszomorodnánk, már újra nevetünk, hiszen, ha úgyis tudjuk, minek keseregni.

E sorok írójának a produkciót már februárban volt szerencséje látni Párizsban, amely műsor a legelsők egyike volt – elég sok változás tetten érhető a kissé kezdő, ezért néha félénkebb, nem annyira összeszokott, de nagyon energikus csapathoz képest a három hónap eltelte után megtekinthető mostani, a Fővárosi Nagycirkuszban látható társulaton. Egymás minden mozdulatát ismerve gyorsan és rutinosan mozgó, már nagyon is összeszokott és profinak tekinthető csoport lett belőlük. S habár a világítás sokszor nem a legszerencsésebb (végig ugyanolyan reflektorok égnek, nem úgy, mint Párizsban, ahol a társulat saját óriássátrában játszottak a fényekkel), és az eredetileg francia, spanyol, olasz és angol nyelven megszólaló fiatalok és aláfestő dalok kivetített fordítása is hagy némi kívánnivalót maga után (hat-nyolc mondatból lesz egy pontatlan töredék); az előadást mégis az ötletesség, a szellemi és fizikai bravúr, látvány és tartalom tökéletes összhangja jellemzi, amely mind a társulat tizenhat artistáját, mind a hat hangtechnikus (és egyben zenész: miközben számokat cserélnek, sokszor ők is beszállnak különböző hangszerekkel a műsorba), a koreográfusok, látványtervezők, s végül, de egyáltalán nem utolsó sorban Schilling Árpád nagyszerű munkáját dicséri. Tehát amíg a vándorcirkusz még Budapesten tanyázik, aki teheti, csípje nyakon a Városi Nyulakat, mivel produkciójuk majd' minden korosztálynak garantáltan egyedülálló élményt tud nyújtani.

Urban Rabbits - Városi nyulak a Cirkuszban
Krétakör - Francia Cirkuszakadémia
Rendező: Schilling Árpád
Rémy Bénard karika / szaxofon, Kilian Caso drót / trombita, Jean Charmillot drót / tangóharmónika, Marion Collé drót / tangóharmónika, Damien Droin kötéltánc / gitár / ütőhangszerek, Benoît Fauchier spirál / nagybőgő, Matthieu Renevret kéz-a-kézben, Joris Frigerio kéz-a-kézben / zongora, Jérôme Galan gurtni / klarinét, Coline Garcia “Tricotin” kötél / tuba, Matthieu Gary kínai rúd / dob / tangóharmónika, Fragan Gehlker kötél, Sam Hannes hinta / ütőhangszerek, Audrey Louwet hinta / ütőhangszerek, Vasil Tasevski “Topka” gömb / szaxofon, Julie Tavert akrobatika / tuba

Zene: Lawrence Williams
Technikai vezető: Julien Mugica
Fény- és színpadmester: Pierre-Yves Dubois
Hang: Alexis Auffray
Jelmez: Matthieu, Joris et Juliette Christmann
Grafika: Fancsikai Péter
Produkciós vezető: Gáspár Máté
Fővárosi Nagycirkusz, 2010. június 19.

http://urbanrabbits.eu/